„Jöjj el szabadság! Te szülj nekem rendet...”

A Játékok a szabadság jegyében született. Kurtág a legnehezebbre tett kísérletet: olyan pedagógiai célú zongoradarabokat írt, amelyek nem szorítják azonnal szigorú előírások és elvárások kalodájába a gyermeket. Nem állítják – mindjárt tanulmányai kezdetén – a „csak így lehet” fenyegető kényszere elé, s nem szembesítik rögtön az első pillanatban a teljesíthetetlennek tűnő feladat kínjával. Ehelyett arra bíztatják, tegye azt, amit egyébként is kipróbálna, ha magára hagynák a titokzatos, nagy, fekete zongorával. Húzza végig a kezét a billentyűzeten, könyököljön rá, üssön rá ököllel, vagy érintse úgy a billentyűt, hogy néma maradjon. Nyomja le a hangszer pedálját, kopogtassa meg az oldalát, s füleljen a „sóhajtására”.

A Játékok első füzeteinek jó néhány darabja (Butáskodjunk együtt, Totyogós, Melléütni szabad, Majomkodás) arra bíztat, hogy a játékos bátran, korlátok nélkül mozgósítsa fantáziáját. A kottakép a képzelőerő segítségére siet, s lassan kiderül: minél gondosabban olvassuk, annál több jut róla eszünkbe. A hagyományos billentéstől eltérő játékmódok megőrzik a mozgás örömét, és már a tanulás kezdetén megadják a fölényes virtuozitás sikerélményét a játékosnak – például az Hommage à Paganini vagy az Örökmozgó (talált tárgy) előadójának. Kurtág megtanít, hogy konkrét hangmagasságok és pontos ritmusok nélkül is van zene, de gesztusok nélkül, a közlés elementáris szándéka nélkül nincs. A hangok segítségével azonban egy teljes történet is elmesélhető (A nyuszi és a róka), sőt egyetlen hang is elegendő egy tánc megformálásához (Prelúdium és valcer C-ben), három hang pedig akár egy „véres” küzdelem megvívásához is (Verés–veszekedés). Kedvelt ügyességi játékainkat sem kell nélkülöznünk a billentyűkön (Vöröspecsenye, vagy a Verés-veszekedés utolsó akkordja, amelyben a négy kéz „csipcsipcsóka” módra kapaszkodik össze).

A kezdő zongorista szabadságát megőrző kis kompozíciók a zeneszerzőre is felszabadító hatással voltak: a Bornemisza Péter mondásai című opus magnum után, az alkotói válságból ismét a kis zenei egységek megmunkálása, a néhány hang közötti rend megteremtése bizonyult a kivezető útnak a ’70-es évek elején. A „csak így lehet” kényszere alól a komponista is fölszabadul: nem kell egyetlen, definitív műalak mellett elköteleznie magát, ha egy-egy zenei gondolat megfogalmazása során egyformán érvényes változatok születtek. Ezek a változatok (a „Virág az ember” tételek, a korálok és ligatúrák stb.) át- meg átszövik a sorozatot.

A pedagógiai szándék a Játékok további füzeteiben lassan háttérbe szorul, s naplószerű személyességnek adja át a helyét. S e napló bejegyzései – Bartók szavaival élve – valóban „életrajznál pontosabban” jellemzik alkotójukat. Barátságok megújítása és elsiratása, személyes üzenetek, zeneszerző-elődök és pályatársak portréja, a népzene és a gregorián hatása: egyszóval az élet és életmű megannyi eseménye és emléke rendezi be az egyes füzeteket.

A Játékok azonban nemcsak Kurtág zenei nyelvének antológiája, avagy valamiféle útikalauz a komponista zenei világához, hanem élő organizmus; máig gyarapodik, s már régóta Kurtág kompozíciós műhelyévé vált, amelyben egy-egy zenei gondolat következetes körüljárásának, egy jellegzetes zenei gesztus felbukkanásának és kidolgozásának lehetünk tanúi. Ezért természetes, hogy a Játékok darabjai számtalan szálon kapcsolódnak a „nagy”, opuszszámmal is megjelölt művekhez. A Játékok talán ebben különbözik Bartók Mikrokozmoszától, amely egyébként legfontosabb előképe. (A Kettősfogások konkrétan is a Mikrokozmoszra utal: ott folytatja, ahol Bartók hasonló című tétele és Perpetuum mobileja „abbahagyta”.)

Nincs jellemzőbb egy emberre, mint az, ahogyan játszik, s ahogyan dolgozik. (Szerencsés esetben e kettő egybeesik.) Nem véletlen, hogy Kurtág – feleségével, Mártával együtt – zongoristaként mindig a Játékokból válogatott műsor-összeállítással lépett a nyilvánosság elé. A Kurtág-házaspár által játszott megkomponált programokban nemcsak Kurtág-művek bukkannak fel, hanem – leggyakrabban – Johann Sebastian Bach tételei is. A Bach-átiratok korántsem hívatlan vendégek ebben az összeállításban, ellenkezőleg: talán soha nem hallottam szebbnek őket, mint Kurtág szellemi kincseskamrájának környezetében. Az Actus tragicus Sonatinája pianínón hangzik el. Az idős Haydn utolsó éveiben már csak csöndes hangú clavicordját tudta elviselni. A Kurtág házaspár pianínó-hangját hallgatva nem nehéz megérteni, miért. A hangerő belülről sugárzó fénnyé s melegséggé változik, s az előadás minden felesleges hozzáadástól mentes, végletes egyszerűsége tisztán mutatja fel a mindent feloldó szépség nyugalmát. Ebben a két és fél percben időérzékelésünk is megszabadul szokványos korlátaitól, s végre egységnek látszik, ami a hétköznapokban széttöredezett. Nincs már stíluskülönbség a korai Bach és a kései Kurtág között, s a hatéves kislány (Takács Krisztina, A nyuszi és a róka írója) egyidős lehet a 80 éves zeneszerzővel. Mert a játék jegyében telt idő Isten nevében töltött idő: „die allerbeste Zeit”.

S „ahol az Úrnak lelke, ott a szabadság.”

Farkas Zoltán


Az első füzetek darabjaiban néhány végletekig csiszolt hangból kell egy univerzumot felépíteni. Az V. füzettől azután ehhez képest egy furcsa folyamat kezdődik el.

Időnként egyre lazábbá válik az írásmód, és a darabok szétesőbbek lennének, ha egy láthatatlan erő mégis össze nem fogná őket. És miközben a rejtett utalásrendszerek erezete keresztül-kasul behálózza e késői műveket, határaik olykor elmosódnak, és a játékos már nem a darabból épít kozmoszt, hanem a kozmosz az, ami beszüremlik; mintha már nem is a darab szólalna meg, hanem minden más, ami a darabon kívül van.

Csalog Gábor

---

Kurtág György 1926. február 19-én született a romániai Lugoson (Lugoj). Zenei tanulmányait 1940-től Temesváron folytatta, ahol a Bartók-tanítvány Kardos Magdától vett zongoraórákat és Eisikovits Maxtól zeneszerzést tanult. 1946-tól a budapesti Zeneakadémián Kadosa Pálnál zongorát, Veress Sándornál, majd Farkas Ferencnél zeneszerzést, Weiner Leónál kamarazenét tanult. 1951-ben a zongora és kamarazene tanszakokon, 1955-ben pedig a zeneszerzés tanszakon szerzett diplomát. Ugyanebben az évben, majd később 1969-ben másodszor is, Erkel-díjas lett. 1957 és 58 között Stein Marianne-hoz járt Párizsban, és a Conservatioire-ban pedig Darius Milhaud és Olivier Messiaen óráit látogatta.

1960-tól 68-ig az Országos Filharmónia korrepetitora, 1967-től a Zeneakadémia zongora-, majd kamarazene-tanára.

1971-72-ben egy évet Nyugat-Berlinben tölt a DAAD Művész- programjának keretében.

1973-ban Kossuth-díjat kap, 1985-ben pedig a Francia Köztársaságtól az Officier des Arts et de Lettres címet.

1986-ban nyugdíjba megy a Zeneakadémiáról, de 1993-ig tovább tanít ott korlátozottabb óraszámban.

1987-ben a müncheni Bajor Szépművészeti Akadémia és a Berlini Művészeti Akadémia tagjává választja. 1993-ban a Grabstein für Stephan és az Op. 27. No. 2 (Kettősverseny) kapja a Pierre Monacói Hercegi Alapítvány zenei díját. Ugyanebben az évben Herder-díjjal (Hamburg) és Feltrinelli-díjjal (Róma) tüntetik ki, és két évre meghívást kap a berlini Wissenschaftskolleg-be. Berlinben szoros munkakapcsolatba kerül a Filharmonikusokkal és Claudio Abbadóval, nekik komponálja a Sztélé Op. 33 című nagyzenekari művet.

1994 két újabb elismerést hozott számára: az osztrák kormány európai zeneszerzőknek járó díját és a Denis de Rougemot-díjat az Európai Fesztiválok Szövetségétől.

1995-ben Bécsben él és komponál, és mesterkurzusokat tart a Konzerthaus-ban.

1996-ban az életművéért újra Kossuth-díjjal tüntetetik ki itthon. Még ebben az évben meghívást kap kilenc holland zenei intézménytől és Reinbert de Leeuw-tól, hogy két évre Hollandiába költözzön dolgozni és tanítani.

1998-ban az osztrák állam kitünteti az „Österreichisches Ehrenzeichen”-nel, és az Ernst von Siemens Stiftung azévi nagydíjával. Újabb évet tölt a berlini Wissenschaftskolleg vendégeként, majd 1999-ben Párizsba hívja két évre az Ensemble Intercontemporain, a Conservatoire, a Cité de la Musique és a Festival d’Automne. Ugyanebben az évben a Tudományért és Művészetért Rendbe választják Berlinben, és egy évvel később a New York-i John Cage-díj kitüntetettje.

2001-ben beválasztják az Amerikai Művészeti és Irodalmi Akadémiába tiszteletbeli tagnak, ugyanebben az évben kapja meg a Hölderlin-díjat is a Tübingeni Egyetemtől.

2002-ben a Kurtág házaspár tartósan fiuk, unokáik közelébe, Franciaországba költözik, változatlanul fenntartva a budapesti otthonát, és gyakori személyes jelenléttel ápolva a hazai szakmai-baráti kapcsolatait. Ebben az évben szervezi az eddigi legnagyobb nemzetközi Kurtág-rendezvényt a londoni South Bank Centre és a Royal Academy of Music.

2003-ban Kurtág megkapja a dán Léonie Sonning zenei Díjat, ebből az alkalomból mutatják be a ...concertante... Op. 42-t hegedűre, brácsára és zenekarra. A bemutatót rövid időn belül követik a különböző európai, amerikai és japán bemutatók, és 2005-ben ennek a műnek ítéli a Louisville-i Egyetem a Grawemeyer Díjat.

Két jelentős mű kerül befejezésre 2005-ben: a Hipartita Op. 43 Hiromi Kikuchi hegedűművésznő részére, aki ősszel Berlinben és Amsterdamban bemutatja a – Berliner Festspiele és a holland VARA rendelésére – készült művet, és elkészül negyedik vonósnégyese Six moments musicaux Op. 44 címmel, melynek bemutatója Budapesten lesz 2006-ban.


Csalog Gábort 11 éves korában vették fel a budapesti Liszt Ferenc Zeneművészeti Főiskola Különleges Tehetségek tagozatára. Tanárai Czövek Erna, Ránki Dezső, Kocsis Zoltán, Kurtág György, Kadosa Pál és Schiff András voltak. Tanulmányai befejezése után két éven keresztül Sebők György asszisztense volt az Egyesült Államok-beli Indiana Egyetemen.

Gyakran játszik kortárszenét, számos magyar zeneszerzővel, köztük Sáry Lászlóval és Csapó Gyulával állandó munkakapcsolatban van. 1980 óta tanul és dolgozik Kurtág Györggyel, műveinek avatott előadója, több premier is fűződik nevéhez. Magyarországi koncertjei mellett csaknem minden európai országban adott hangversenyt. Repertoárján a klasszikus és kortárs zongorairodalom alkotásai egyaránt szerepelnek.

A Könemann Music Budapest szerkesztőjeként Chopin összes zongoradarabja új Urtext-kiadásának közreadója. A Bartók Béla Zeneművészeti Szakközépiskola és a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem kamarazene tanára. 2003-ban Liszt-díjjal tüntették ki.

Számos lemezfelvételen működött közre, legutóbb a BMC Records-nál megjelent szóló zongoralemezein Schubert (BMC CD 084), Ligeti és Liszt (BMC CD 095), valamint Szkrjabin (BMC CD 099) felvételek hallhatók.