Ludwig van Beethoven: Diabelli variációk
Harminchárom variáció Diabelli keringőjére, Op. 120


Kurtág Márta:

Történetem a Diabelli variációkkal kicsit az élettörténetem is; 1951-ben kezdtem el foglalkozni vele, és ez a felvétel közel fél évszázaddal később, 1999-ben készült.

A művészképzős diplomakoncertemen játszottam először, ’52-ben, a háború után Magyarországon elsőként. Akkoriban valamiért nem szerepelt koncerteken, és nem voltak lemezek sem nagy előadóktól. Nem volt minta, csak magunkra hagyatkozhattunk. Többes számot használok, mint mindig, amikor zenéről van szó, mert Kurtág Györggyel akadémista korunkban, ’47-ben házasodtunk össze, s egész hosszú közös éltünkben együtt dolgoztunk.

A Diabelli variációkról Szabolcsi Bence zenetörténet óráján hallottunk először, ami azért tűnik furcsának, mert akkoriban már művelt zenészek voltunk, jól ismertük a zongora-irodalmat, az utolsó, 100 fölötti opusz-számú Beethoven szonátákat is. Abból, amit tőle megtudtam a műről, különösen fontos volt számomra a menüett kódájának tematikus hasonlósága a 111-es szonáta lassú tételhez, és nagyon tetszett, amit arról mesélt, miképpen jelenik meg a hatalmas akkordok, futamok és harmóniai tömbök után a fúga végén ez a kecses tánc. Sziklagörgetegek után áttetsző menüett a végkicsengés. A Szabolcsi gyönyörű előadásában elhangzott felvetések mind izgalmasak voltak számomra. Ráadásul a darab teljesen szűz terület volt. És nagyon nehéz! Tulajdonképpen mindig az ilyen „férfimunkát” szerettem.

Gyurival a kezdetektől fogva kettéosztottuk magunknak az irodalmat. Ha én játszottam a Schumann fisz-moll szonátát, ő a Schumann g-moll szonátát, ha ő játszotta az ötszólamú cisz-moll fúgát a Wohltemperiertesből, akkor én az ötszólamú b-mollt. Ha ő az Eroica variációkat játszotta a diplomakoncertjén, akkor egy évvel később én a Diabelli variációkat, az enyémen. Ez még az Eroica variációknál is nagyobb falat. Nem technikailag, szellemileg.

Hans von Bülow eredeti, 1871-es kiadásából tanultam meg a darabot. Bülow bevezető szövege nagyon hatott rám! Az én olvasatomban mintha a Himalájáról írt volna. Amire nem lehet csak úgy fölsétálni. Olyan ez a mű, mint egy katedrális. Gyurival mindig és állandóan, kőről kőre próbáltuk felépíteni. Többször játszottam koncerten, de volt, hogy hosszú szünet után. Ilyenkor aszerint, hogy a szellemi fejlődésben hol tartottam, újra és újra építettük, újra és újra megtanultam – mindig vissza tudtam térni hozzá a negyvennyolc év alatt. Igen, negyvennyolc év, hiszen az „alapkőletétel” és a felvétel ideje között – amikor úgy közlekedtem a darabban, mint a saját otthonomban – ennyi idő telt el.

Közben a kilencvenes években új inspirációt is kaptam Arnold Münster Studien zu Beethovens Diabelli-Variationen című monográfiájától. A szerző a frankfurti egyetem nyugalmazott teoretikus fizika-kémia professzora – nem zenész, nem zenetudós, de micsoda zenész, micsoda zenetudós, ha az ember nem a címkét nézi! Más tudományos diszciplínából kiindulva, de végtelen komolysággal nyúlt az anyaghoz. Nagyon megfelelt ez a tárgyalásmód nekem, mert mindig őrületes nosztalgiám volt a tudományok, különösen a matematika iránt. Egész életemben kerestem a szellem szigorát és nemességét. Úgy érzem, van rá képességem, hogy felismerjem jelenlétüket.

Néha azt gondolom, az a legszebb, ha elszáll minden, ami az ember volt és amit az ember tudott, néha meg azt, hogy jó lenne, ha valami nyomot hagyna maga után. Hetvenkét évesen vettem fel első szóló-lemezemet, a Diabelli variációkat, mert mégis meg akartam magamat „örökíteni”. Örök bánatom volt ugyanis, hogy a világ számára nem létezem önálló lényként, hanem csak úgy, mint a férjemhez tartozó valaki. Ami szintén nem rossz dolog, sőt nagyon jó, de azért volt emiatt sírás-rívás… Azért akartam fölvenni, mert ez valami, ami én vagyok, amit én tudok a darabról.

Azután tíz évig porosodott a polcon a felvétel: szinte eltoltam magamtól – valószínűleg azért, mert alig volt visszhangja –, nem érdekelt többé. De a fiam, ifjabb Kurtág György kiemelte és mint egy „talált tárgyat” – megtisztította. Ebben segítségére volt Erdélyi Péter, aki szintén zeneszerző, de a technikát is a legizgalmasabb szinten uralja.

A felvétel eredetileg egy kicsi teremben, középszerű akusztikai viszonyok között készült, de a Berlini Filharmonikusok csodálatos, nagy Steinway-én játszottam. A két dolog sehogyan sem kvadrált akusztikailag, ezért is kellett „belenyúlni”. És az történt, ami szürkehályog műtét után: megelevenedtek a színek. Élni kezdett, ami addig nem élt.

Gyuri néha szeretné, ha most, nyolcvankét évesen, újra felvennénk a darabot. Természetesen ez számomra illuzórikus... Talán ma már másképp játszanám, szabadabban, kevésbé szigorúan, több melegséggel... Újabban a férjemmel úgy érezzük magunkat, mint Doktor Doolittle: mi is értjük az állatok nyelvét, értjük, mit mond a zene. Régebben ez nem így volt, néha közelebb kerültünk a megértéshez, néha pedig eltávolodtunk tőle...

Lejegyezte: Scherter Judit


Hans von Bülow a Diabelli variációkról (1871)

A kiadó ebben a hatalmas zenei alkotásban nem csupán a beethoveni géniusz mikrokozmoszát látja, hanem valósággal az egész zene világképének lenyomatát. A zenei gondolkodás, a hangi fantázia páratlanul gazdag sokféleségét járja be ez a mű a legmélyebbtől, a legnemesebbtől – a legmerészebb humorig. Tanulmányozása kimeríthetetlen, tartalmában egész nemzedékek zenei gondolkodásának soha el nem fogyó tápláléka. (...)

Az évtizedes semmibevétel, amely a feledés porával lepte be, egyrészt a kortárs előadók tunyaságával, másrészt viszonylagos képzetlenségükkel magyarázható. Hogy ennek mértékével tisztába jöjjünk, vegyük kezünkbe az ezzel egyidőben megjelenő 50 variációt, amelyet valcerére Diabelli úr Németország leghíresebb zeneszerzőivel valamely jótékony célra íratott: a szemünk előtt föltáruló alig hihető szakadék adhat némi fogalmat a magányos csúcsról, amelyen Beethoven állt.

Fordította: Forgách András

Részletek az album fotóiról itt olvashatók

A lemezfelvétel nem valósulhatott volna meg Dr. Werner Grünzweig és Dr. Elmar Weingarten értékes segítsége nélkül. Hálás köszönet nekik!