Ha valaki még nem ismeri Eötvös Péter művészetét, s tanácsot kérne tőlem, mivel kezdje az ismerkedést, ezt a lemezt biztosan ajánlanám. A hallgató képet kaphat egy nagy formátumú zeneszerző szuverén művészi látásmódjáról: milyen témák foglalkoztatják, hogyan reagál az őt körülvevő, külső világra, hogyan rezonál saját, belső világára és arra, amikor a külső brutálisan behatol a belsőbe; melyek kedvenc, jellemző hangszerei, és milyen zenei közlésmódokat kedvel legjobban. Rendkívül színes és érzékletes zenei világ tárul fel, amelyben – a gyász kivételes pillanataitól eltekintve – a világegyetem komplexitása és a földi világ játékossága kiegészíti, és egyben fölerősíti egymást. Eötvös, a zenéjében a mindig jelenlévő szakralitás méltóságát sokszor profán eszközökkel teszi még humánusabbá, míg a legprofánabb zenei réteget is képes a szakralitás szintjére emelni. Számomra ez a legjobb értelemben vett „musica humana”, amelynek hátterében mindig ott lapul Eötvös Péter, az operaszerző is.


ATLANTISZ

Platón valószínűleg nem sejtette, hogy Atlantisz mítoszának elbeszélésével az európai kultúra eredetének egy máig ható rejtélyét hagyja ránk. A Kretiasz-ban található mítosz azóta is mozgatja sokak fantáziáját, értelmezése szűnni nem akaró viták tárgya. Platón az elsüllyedt földet „Héraklész oszlopain” túlra, tehát az Atlanti óceánba teszi. Sokan azonban inkább az ókori Thyrával – a mai Santorinivel – azonosítják, amelynek jelentős része egy hatalmas vulkánkitörés nyomán süllyedt a tengerbe. Megint mások pusztán szimbolikus jelentést tulajdonítanak Platón történetének.

Eötvös számára az Atlantisz mítosz a kultúrák felépülését és megsemmisülését jelenti, ebben az értelemben választotta az énekszólamok szövegének Weöres Sándor Néma zene című verse ide vonatkozó részletét is:

a látatlan tiszta világért
mely nem az évekkel süllyedt habokba
a redőtlen szerelmi
korszakért ami folyton
elsötétült így szülte a tört
ént a világtalant
s a törzs nem is meri egymásban feloldani többé
a semmiből élesen kiált

Ég	szűz	szem	szárny
Nap	hold	gyöngy	szél
anya	szív	kedv	sír
lomb	út	sár	-

A két szólóénekes közül a bariton szerepköre a narrátoré: ő az események krónikása. A gyerekhang a jövőbe, az élet és az emberi kultúra folytathatóságba vetett hitet szimbolizálja. Az eredeti elképzelésben szerepelt egy kórus is: az elsüllyedt emberek hangja. Ezt egy sajátos német-francia együttműködés produkálta volna:  az előadás alatt, a bariton énekét Kölnből átküldték volna a párizsi IRCAM-ba, ahonnan az kórus-anyaggá átalakítva érkezett volna vissza Kölnbe, hogy az előadás aktuális pontján megszólaljon. Ezt végül elvetették, ekkor döntött Eötvös a 3 szintetizátor alkalmazása mellett, amelyekkel egyszerűbben előállíthatóvá vált a „víz alatti hangok” illúziója.

A kölni WDR (Nyugat-Német Rádió) felkérése lehetővé tette, hogy Eötvös hatalmas zenekari apparátust használhasson. Az összesen 20 fafúvós hangszer és az 5-5 trombita és harsona öt zenekari csoportba osztva a színpad előterében foglal helyet. Előttük, közvetlenül a karmester előtt félkörben ül a 3 szintetizátor, 2 elektromos zongora és 4 szaxofon, lényegében szólista pozícióban; mögöttük 6 kürt és 2 tuba van elhelyezve. Hátrább, pódiumra emelve, középen van a két énekes szólista és a cimbalom, kétoldalt játszik a 2 hárfa. Leghátul, a kórusülésen kap helyet a 2 vonósötös, a két szélen ül a basszusgitár és a szárnykürt. A 10 ütős-csoport közül 2 a pódium két sarkában kap helyet, míg 4, a karmesterrel szinte egyvonalban – Eötvös utasítása szerint – „akusztikus falat képez a zenekar és a közönség közé”. A maradék 4 ütős-csoportot a nézőtér két oldalán, illetve a széksorok háta mögött kell elhelyezni. Így teljesen speciális zenei tér jön létre, amelyben a kényes egyensúlyt bizonyos hangszerek kierősítése is segíti. Egyes hangszercsoportok szimbolikus jelentése egyben zenei feladatkörükkel is kapcsolatban van. A tér szinte minden pontján fellelhető ütőhangszerek az óceánt képviselik, ez a mű elején hallható legvilágosabban. Az első melodikus elem az oboákon hangzik fel, és egy elképzelt, ősi dallamot idéz, amit a szaxofonok árnyék-szerűen, „zenei fáziskéséssel” követnek. Utóbbiak ilyen „árnyék-funkciója” tipikus eleme a mű hangszerelésének.

A két vonóskvintett Atlantisz 10 királyát – Poszeidón és Kleitosz 5 ikergyermekét – szimbolizálja. (A hangszerek ötös, illetve tízes csoportokba rendezése is innen ered.) A vonósok az egyes formarészek közötti átvezetésekben kapnak önálló szerepet: széki népzene-imitációt játszanak, egy elsüllyedőben lévő kultúrára utalva. (Eötvös számára az erdélyi tradicionális zenei világ a szülőföldjét jelenti. A széki zenében keveredő magyar és román zenei elemek, valamint az ezekkel kombinációban megszólaló, gamelán-asszociációkat keltő zenei anyagok a kultúrák Eötvös számára természetes állapotát, a multikulturalitást mutatja.)

Formailag a kompozíció 3 részből áll. Az elsőt a gyermekhang indítja: mintha egy töredékesen megmaradt mondatot betűzne. A teljes szöveget a bariton énekeli a második részben, majd a „kommentár-verset” a harmadikban. A darab végén a szintetizátorok pezsgő, életteli jelenetet imitálnak, amelyikbe váratlanul robban bele a mindent elpusztító vulkánkitörés, vagy üstökös-becsapódás. A zenei anyag az Atlantisz első és utolsó betűjének – „A” és „(E)Sz” – zenei hangjaiból épül fel, ez a tritónusz hangköz hallható a mű első és utolsó ütemeiben.

A kompozíció 1995-ben készült, a kölni ősbemutató még ugyanazon év novemberében volt, a szerző vezényletével.


PSYCHOKOSMOS

„Milyen csodálatos idők voltak! Tizenhét éves voltam, amikor Gagarin felrepült az űrbe. A világ végtelen lett. A nagy robbanás elméletének hatására írtam egy zongoradarabot, amely a Kozmosz címet kapta: egy kitekintés a Földről az ismeretlen külső végtelenbe. Az 1993-ban írott zenekari darabom az elmúlt 33 év zenei gondolatait, vázlatait foglalja össze: betekintés az ismeretlen belső végtelenbe.” Így nyilatkozott a Pscychokosmos-ról Eötvös 1994-ben.

Az eredeti zongoradarab bájosan naív „űrkalauz”: a „nagy bumm” után meteorrajok, ködfelhők, galaxisok mentén vezet az út vissza a Földre, ahonnan egy Bartók-idézet jelzi a visszaérkezést a humánum birodalmába. A Psychokosmos a zongoradarab zenei ötleteiből ugyan megőriz néhányat, de jelentősen átalakítva, kibővítve és sok új anyaggal gazdagítva. Az Eötvös által jelzett belső utazás lényegében 6 állomásra osztható. Az elsőt a cimbalom szólista tökéletesen uralja, a zenekar csak körül öleli, artikulálja és időnként ellenpontozza zenei gesztusait. A belső világba a régmúltból örökölt zenei elemek újszerű kombinációjával lépünk be. A belső monológra emlékeztető, meditatív zene fokozatosan gazdagodik és sűrűsödik, átvezetve a második részbe. Ez a cimbalom és a zenekar „aktív dialógusa”. A folyamatot rövid „recitativo” szakítja meg, a cimbalom deklamatív, éneklő gesztusaival, a statikus zenekari háttérből kiemelkedve. A negyedik rész afféle kommentár: statikus, és sok repetitív elemet alkalmaz. Ezt újabb „recitativo” követi, amelyben ismét a cimbalom éneklő motívumai dominálnak. A záró, „finale” karakterű rész, rendkívül ritmikus zenei anyagaival nagy turbulenciák segítségével jut el a darab csúcspontjára, amely után a fokozatos elvékonyodás, lelassulás és lecsengés fejezi be a művet. A nagyméretű szimfonikus zenekar rendkívüli színgazdagságot tett lehetővé, amit a szerző maradéktalanul ki is használt. A cimbalom Eötvös egyik kedvenc hangszere, amelyet ritkán hagy ki zenekari partitúráiból, s amely ezúttal szólistaként a teljes mű hangzásvilágát meghatározta.

Az 1994-es, stuttgarti bemutató szólistája Fábián Márta volt, a felvételen is őt halljuk, valamint a BBC Szimfonikus Zenekarát, a szerző vezényletével.


SHADOWS

A Shadows (Árnyékok) inspirációja az árnyékvilág és a gyász. A mű megrendítő erejű zárótételének ajánlása Eötvös fiatalon, tragikusan elhunyt fia emlékének szól. Az árnyékolás zenei megoldási lehetőségei azonban – amely a képző- és filmművészet egyik sajátos technikája – Eötvöst visszatérően foglalkoztatja.

A szólisták és a zenekar elhelyezése – az Atlantiszhoz hasonlóan – itt is speciális. Centrális, szólista- pozícióban, a fuvola- és a klarinét-szólista mellett a kisdob- és a cseleszta-játékos foglal helyet a színpadon.    A karmester mögötti félkörben, a közönségnek háttal ülve, balra 5 fafúvós, jobbra 5 rézfúvós hangszer helyezkedik el. A színpad hátsó sarkában jobbra és balra 10-10 vonóshangszer található. Leghátul középen ül a zenekari ütős, aki 3 üstdobon és egy nagydobon játszik. Eötvös sajátos „árnyékolás-technikája” a következő csoportokat hozza létre:

1. a szólófuvola „árnyéka” a fafúvós csoport, ennek „árnyéka” a baloldali vonóskar;
2. a szólóklarinét „árnyéka” a rézfúvós csoport, ennek „árnyéka” a jobboldali vonóskar;
3. a kisdob „árnyéka” a hátsó ütős.

A cseleszta önálló feladatkört tölt be, lényegében összeköti az egymásra reflektáló zenekari csoportokat. A két szólista viszonya különböző dramaturgiai funkcióikon alapul. A fuvola mindvégig aktív, a klarinét végig passzív.

A kompozíció 3 tételből áll. Az első tétel bevezetés-jellegű: a szólisták dominálják, a zenekarnak inkább passzív, kísérő, artikuláló, vagy „árnyékoló” szerepkör jut. A második tétel aktív, karakterében és kidolgozottságában egyaránt a hagyományos concerto-tételeket idézi. A gazdag, mozgékony és erősen kontrapunktikus szerkesztésben találhatjuk meg leginkább a korábban leírt „árnyékolás-technikát”, ennek kiemelt jelentősége van a tétel zenei szövetének megalkotásában. A lassú, drámai zárótétel első részében csak a zenekar játszik. A szívszorító gyászzene az Atlantiszból ismert, erdélyi tradicionális zenét imitáló lassú „gyász-tánc”. A darabot a két szólista kadenciája zárja, ezt azonban már nem követi semmilyen tutti-finálé: az árnyékok kihunytak, a szólisták hangját elfojtja az árnyékvilág hangtalan sötétsége.

A lemezen a bemutatót közvetlenül követő egyik előadás felvétele hallható, Dagmar Becker (fuvola) és Wolfgang Meyer (klarinét) szólójával, a baden-badeni Südwestfunk Szimfonikus Zenekarát Hans Zender vezényli.

Tihanyi László

eotvospeter.com