Vizin Viktória, Jordan Shanahan, Nemzeti Filharmonikusok, Eötvös Péter Eötvös Péter: Senza Sangue

BMCCD278 2020

Mint megannyi operában, szerelem és a halál kéz a kézben jár Eötvös Péter Senza sangue című egyfelvonásosában, amelyet Bartók Kékszakállújának párdarabjaként írt Alessandro Baricco azonos című regénye alapján. Míg azonban Bartóknál a halál következmény, itt előzmény: ez teszi alkalmassá a művet a súlyos bartóki misztériumjáték felvezetésére. Ahogy a nyitott befejezés is feloldozást sejtet, úgy a szerző technikailag sem az extrém kihívásokat kereste. „Ebben az operámban semmiféle avantgárd törekvés nincsen. Azt szeretném, hogy a művem ötven év múlva is eladható legyen” – nyilatkozta Eötvös Péter a műről.


Előadók

Nemzeti Filharmonikusok
vezényel: Eötvös Péter

szólisták:
Vizin Viktória - mezzoszoprán
Jordan Shanahan - bariton


Produkciós adatok

Müpa Budapest produkció
Rendező: Káel Csaba
A felvétel a Bartók Béla nemzeti Hangversenyteremben (MÜPA Budapest) készült, 2018. február 10-én
Felvétel Matz Ádám
Keverés és master: Matz Ádám, Eötvös Péter

Borító: Huszár László - Greenroom

Producer: Gőz László
Label manager: Bognár Tamás

A felvételt a Nemzeti Kulturális Alap támogatta


Ajánlók

Csabai Máté - Revizor (hu)

Komlós József JR - Alföldi Régió Magazin (hu)


3500 HUF 10.90 EUR

Eötvös Péter: Senza Sangue – Opera egy felvonásban két énekesre és zenekarra

01 Invocation 2:32
02 Scena 1 4:28
03 Scena 2 6:18
04 Scena 3 (Monologo) 5:40
05 Scena 4 8:42
06 Scena 5 6:04
07 Scena 6 6:00
08 Scena 7 5:55
Teljes idő 45:44

Online terjesztők listája



EÖTVÖS PÉTER:
SENZA SANGUE [VÉRTELENÜL]
CSELEKMÉNY

1. JELENET
A hatvan év körüli Nő áll a trafiknál, lottószelvényt vásárol a hetvenkét éves trafikostól. Hamarosan kiderül, hogy a lottózás csak ürügy volt. A Férfi és a Nő régóta ismeri egymást: bár évtizedek óta nem találkoztak, azonnal felismerik a másikat. A Nő meggyőzi a Férfit, hogy zárja be aznapra a trafikot, igyanak meg együtt egy kávét.

2. JELENET
Egy rettenetes történet mozaikjai kezdenek összeállni: a Férfi két társával (akik már nem élnek) megölte a Nő apját. A Nő akkor még kislány volt, s szemtanúja volt az erőszaknak. Bár a Férfi megtalálta őt a rejtekhelyén, s meg is ölhette volna, úgy döntött, meghagyja az életét.

3. JELENET
Monológjában a Nő azon elmélkedik, vajon mi sarkallta arra, hogy annyi év után megkeresse a Férfit és újraélje a régi traumát – ezúttal „vértelenül”. Hisz abban, hogy „aki egyszer már megmentett minket, talán képes lesz megmenteni újra”.

4. JELENET
A Férfi sem volt képes szabadulni a rettenetes események emlékétől. A távolból követte a Nő sorsának alakulását. Amiről nem tudott, azt most a Nő elmeséli: a tragikus esemény után egy Uribe nevű férfi mentette meg, akitől egy kártyajáték során nyerte el őt Torrelavid gróf. A gróf magával vitte, és tizennégy éves korában feleségül vette. Közben a Férfi egykori társainak egyike, akit Salinasnak hívtak, rejtélyes körülmények között életét vesztette.

5. JELENET
A beszélgetés témája továbbra is a múlt: hogy a Nő kislányként nem volt hajlandó beszélni, ezért némának hitték, hogy évekre nyoma veszett, s hogy a Férfi másik társa – El Gurre – életét vesztette. Gyanítható, hogy a Nőnek köze volt a két gyilkos halálához. A Férfi tudta: egyszer őt is fel fogja keresni a Nő, őt is eléri a végzet.

6. JELENET
Felidézik a pillanatot, amikor a Nő apját megölték. Vajon felmentést ad a rettenetes tettre, hogy háború volt? Hogy egy szebb világ reményében gyilkoltak? Feltétlenül csak a bosszú lehet a válasz a bosszúra?

7. JELENET
A Férfi és a Nő ugyanazt a traumát élte át, ha ellenkező oldalról is. Sorsközösségük mély kapcsolatot teremt kettejük között, s arra sarkallja a Nőt, hogy felvesse: menjenek fel együtt egy közeli panzióba. Amikor kimondják egymásnak valódi nevüket (Nina és Pedro), amit egész életük során titkoltak, világossá válik, hogy életük örökre összekapcsolódott.  

Librettó (olasz - angol - magyar)



BESZÉLGETÉS EÖTVÖS PÉTERREL A SENZA SANGUE-RÓL

Honnan jött az ötlet, hogy írj egy kétszereplős kamaradrámát, amely a főszereplők hangfaját és a zenekar apparátusát tekintve is kapcsolódik Bartók Kékszakállújához?
Sokszor vezényeltem Bartók Kékszakállúját, és rengeteg megoldással találkoztam arra a műsorpolitikai problémára, amit a darab támaszt az operaházakkal szemben. Bartók operája éppen egy félidő hosszúságú, de nagyon nehéz megtalálni a megfelelő párdarabot hozzá. A legrosszabb megoldásnak azt tartom, amikor egy vígjátékot helyeznek mellé, láttam olyan előadást, ahol Puccini Gianni Schicchije volt mellette.
Szerencsésebb választás Schönberg Erwartung (Várakozás) című darabja, amely karakterét és témáját tekintve is jobban illik a Kékszakállúhoz, csakhogy ez a mű a közönséggel szemben támaszt túl nagy kihívást. Bartók darabja fantasztikusan találja el azt a középvonalat, amely a legnagyobb művek sajátja: hogy képes a szélesebb nagyközönséget is megszólítani, miközben a legmélyebb rétegei a szakmabeliek számára is kiapadhatatlanok. Ez vezetett tehát arra, hogy írjak egy olyan művet, amely minden szempontból illeszkedik Bartók operájához. Rátaláltunk Alessandro Baricco gyönyörű regényére, amelyből feleségemmel, Mezei Marival készítettük el a librettót. A regény zárójelenete adja az opera alapját, innen bontakozik ki a két főszereplő beszélgetése nyomán a történet, vagyis a cselekmény kibomlásával a múlt felé haladunk. Ez a sűrített, fordított kronológia remekül működik az operaszínpadon.

A darab megrendelése a New York-i Filharmonikusoktól érkezett. Mi a megrendelés története?
Éppen akkoriban, amikor az említett „Kékszakállú-problémán” gondolkodtam, érkezett egy megkeresés a New York-i Filharmonikusok menedzsmentjétől, még 2011 végén. A zenekarnak van egy jelentős kortárs zenei díja, a Marie-Josée Kravis Prize, amelyet egy zeneszerzőnek ajánlanak fel, és a díj része, hogy művet rendelnek tőle. 2011-ben a nagyszerű francia zeneszerző, az akkor kilencvenöt éves Henri Dutilleux kapta az elismerést, ám korára hivatkozva a megrendelést három zeneszerzőnek adta tovább: Anthony Chenugnak, Franck Krawczyknak és nekem. Dutilleux-vel nem volt szoros személyes kapcsolatunk, de jól ismertük egymást. Amikor Párizsban, az Ensemble Intercontemporain zeneigazgatója voltam, valamennyi koncertünkön ott ült, mindig bejött utána az öltözőbe gratulálni. Csodálatos ember volt, valódi angyal és nagyszerű muzsikus. Zeneszerzőként engem onnan ismert, hogy 2008-ban benne volt a monacói Prince Pierre Alapítvány zsűrijében, amely abban az évben a Seven című hegedűversenyemnek ítélte a zeneszerzői díjat. A New York-i Filharmonikusok vezetése tehát megkeresett Dutilleux nyomán, hogy írnék-e nekik egy zenekari művet. Mivel éppen egy egyfelvonásos operán dolgoztam, nem tudtam egy újabb zenekari darabot vállalni, de felajánlottam a készülő operát, ami a Kékszakállúhoz hasonlóan koncert formában is előadható. Az ötlet rögtön megtetszett nekik. Így az ősbemutató a New York-i Filharmonikusok nevéhez fűződik: 2016 májusában Kölnben tartották a premiert Alan Gilbert vezényletével, Anne Sofie von Otter és Russell Braun közreműködésével, koncertszerű formában, aztán pár nappal később ugyanez az előadás New Yorkban is hallható volt.

Ha nem számoljuk a két korai kamaraoperádat, akkor a Senza sangue a tizedik operád. Mennyire látható a színpadi sorsa? Megtalálta a helyét?
Olyan módon, ahogy a Három nővér, vagy az Angyalok Amerikában, még nem, de néhány év alatt ez nem is várható el. Érdekes, hogy nagyjából ugyanannyi koncertszerű előadása volt, mint ahányszor színpadra állították. Avignonban, Hamburgban, Londonban és Budapesten ment színpadi operaelőadásként, Göteborgban, Rómában, Brüsszelben, Kölnben és New Yorkban koncertszerűen. A darabnak ez a kettős élete talán arra is visszavezethető, hogy Bartók darabja is remekül működik a koncertteremben: csak két szereplő van, a cselekmény bennük zajlik, a zene rendkívül kifejező, a mű díszletek és jelmez nélkül is megáll a lábán. Azt gondolom, hogy kell még egy kis idő, amíg felfedezik az operaházak, hogy Bartók Kékszakállúja mellett mennyire jól működik a Senza sangue.

Brahms mondta állítólag, hogy amikor az első szimfóniáját írta, hogy végig úgy érezte, ott állt mögötte az íróasztalánál Beethoven szelleme. Bartók nem állt mögötted a komponálás során?
Nem. Szerencsére senki nem szokott mögöttem állni, amikor komponálok. Nagyon jól ismerem Bartók darabját, és ez védettséget nyújtott vele szemben. Függetlenül attól, hogy ugyanazt az apparátust használom, se utánozni nem akartam, se arra nem törekedtem, hogy valami gyökeresen mást állítsak vele szembe. Éppúgy függést jelent, amikor az ember szolgaian utánozni akar valamit, mint az, amikor kényszeresen távolságot tart valamitől. Az én zeném független Bartókétól, se túl közel nincs hozzá, se túl távol nincs tőle. És van egy óriási különbség, ami segített a megfelelő távolság megtartásában: a két különböző nyelv.

Mennyiben határozta meg az olasz nyelv a mű stílusát?
Alapvetően. A cselekmény a múlt századforduló atmoszféráját sugallja, olyasféle olaszos, mediterrán érzelmi intenzitás sugárzik belőle, amiből az ember könnyen asszociál a verista operákra, Leoncavallo és Mascagni világára. Érzelmi izzását tekintve a Senza sangue egy verista mű, függetlenül attól, hogy zeneileg nagyon távol áll, mondjuk a Parasztbecsülettől. Azt az érzelmi világot gerjeszti fel a Senza sangue zenéje, amely az akkori olasz operákat is mozgásban tartja. Hasonlóan kezelem az énekszólamot és a zenekart is: egyrészt kifejezetten dallamosak az énekszólamok (persze nagyon másként, mint a verista operákban), másrészt a két énekes be van ágyazva a zenekarba, amely nem kísér, hanem az érzelmeket hordozza, bizonyos értelemben harmadik főszereplő. Ez egyébként Bartóknál is így van. A zenekari anyag kialakításakor fontos szempont volt az, amit az operaházakban karmesterként megtapasztaltam, hogy nagyon kevés próbaidő áll rendelkezésre a zenekarral, úgyhogy részben ezért is döntöttem úgy, hogy egy az egyben veszem át a Kékszakállú bartóki apparátusát. Illetve az is benne volt ebben a döntésben, hogy ezáltal lehetőséget adok a rendezőknek arra, hogy a két darabot szünet nélkül, egyben játsszák. Az azonos apparátus persze nem jelenti azt, hogy ugyanolyan színeket kevernék ki a zenekarból, mint Bartók.
Az, hogy a Senza sangue-ban a Férfi és a Nő ugyanaz a hangfaj, mint Kékszakállú és Judit, lehetőséget teremt arra, hogy ugyanaz a két énekes énekelje egyetlen este mindkét szerepet, de erre eddig egyetlen alkalommal került sor, amikor Vizin Viktória énekelte a Nőt is, és Juditot is. Ez is remekül működhet, de az is, amikor egyetlen este más páros énekli Bartókot és más az én operámat: ebben is érdekes lehetőségek rejlenek.

Zeneileg utalsz az operában a Kékszakállúra?
Két hely van, ahol felfedezhető konkrét utalás, és ez természetesen szándékos. Bartók operájában mindjárt azután, hogy Judit belép a várba, Kékszakállú megkérdezi, hogy „félsz-e?” A két hang, amire Kékszakállú a két szótagot énekli: Fisz–Gisz. Egy hasonló dramaturgiai ponton az operám 1. jelenetének végén ugyanezt a két hangot használom, és ugyanúgy elhallgat abban a pillanatban a zenekar nálam is, mint Bartóknál, csakhogy van egy óriási különbség. Nálam nem a Nő fél, hanem a Férfi. Amikor megjelenik a Nő, aki ötven éve keresi apja gyilkosait, a többieket már mind megtalálta és megölte (ez a regényben világosan benne van, az opera szövegkönyve csak utal rá), akkor a Férfi egy ponton megrémül. A Nő azt kéri tőle, hogy zárja be a trafikját, és menjen el vele, igyanak meg egy italt, mire a Férfi így felel: „Én? Én… nem tehetem.” Az „Io” szó mindkétszer zenekari kíséret nélkül a Fisz–Gisz hangokon szólal meg. A másik konkrét idézet a vérhez kötődik. Bartóknál a kisszekund a vér zenei szimbóluma, ami nálam is megjelenik: van egy kisszekund futam a darabomban, fentről lefelé, mintha végigömlene a vér a színpadon. Ezen kívül egyetlen zenei kapcsolata van a darabomnak Bartókéval. A 3. jelenet, a Nő monológja végén hangzik el a mű címe: „vértelenül”. Ez egy négyhangos motívum – A–Gisz–H–G –, amely a darab legvégén is megjelenik, forte játsszák a trombiták, és a kürtök meg a fafúvók kitartják akkordként is. A motívumot úgy alakítottam, hogy ebből szünet nélkül tovább lehet menni a Bartók-opera kezdetére, ami egy Fisz–Cisz lépéssel indul.

Ez azt jelenti, hogy a darabodat csak a Bartók előtt lehet előadni?
Így van. Bartók Kékszakállúja után már nem lehet játszani semmit. Ott vége mindennek. Ugyanakkor ez a történet, Alessandro Baricco regénye a nyitott végével, amelyben a Nő és a Férfi elmennek egy hotelbe, gyönyörűen hozzáilleszthető ahhoz a történethez, amely azzal kezdődik, hogy a Férfi meg a Nő belépnek egy várba. Ami a művem kezdetét illeti: a kezdő H és D-hang tisztelgés Henri Dutilleux előtt, ugyanakkor a bevezető hangszeres zene azt az ötven évet hivatott megjeleníteni, amióta a Nő keresi a Férfit és a Férfi várja, hogy a Nő megtalálja. Ez a történet nem kezdhető in medias res, meg kellett teremteni az ötvenéves várakozás atmoszféráját, hogy aztán bejöhessen valaki és megkérdezhesse a másikat, hogy „maga az?”

Miért hét jelenetből áll az opera?
Ez is finom utalás Bartókra, a hét ajtóra, de a szerkezet természetesen nem ugyanaz. Az első két jelenet még csak a tapogatózásról szól: találkoznak, és elmennek egy kávézóba. A harmadik jelenetben a Nő egyedül marad, amíg a Férfi elmegy italért, ebben a monológban hangosan gondolkozik, önmagához beszél. „Bármily kifürkészhetetlen az élet – mondja –, azzal az egyetlen vággyal kelünk át rajta, hogy visszatérhessünk a pokolba, amely nemzett minket.” Erről szól az egész darab, ötven éve vártak erre a pillanatra. A negyedik és az ötödik jelenet dramaturgiája mérleghintaszerű: a Férfi és a Nő igazsága feszül egymásnak. A Férfi igazsága kimerül abban, hogy katonák voltak, háború volt, egy jobb világért küzdöttek. A Nő igazsága ennél rétegzettebb, ő a Férfihoz képest komplexebb figura. Fiatalabb a Férfinél, mégis sokkal többet élt meg, rendkívül sűrű volt a sorsa. Kétszer is túlélte a halállal való találkozást, először, amikor nem lőtték le, másodszor pedig, amikor rágyújtották a házat és kiszabadult. A Férfi egyszerű ember, akit a háború sodort bele a bűnbe, de személyiségének pozitív eleme, hogy ő volt, aki életben hagyta a lányt. Ezt a békés természetet jelzi az is, hogy lottóárus lett belőle, nem katonatiszt. A Nő egy gazdag képzeletvilággal és sokrétű élettapasztalattal rendelkező személyiség, ő viszi előre a cselekményt, és rajta múlik a happy end is: a megbocsátás. Az eredeti regényben még szebb a befejezés: a hotelban lefekszenek az ágyba, a Nő pedig felveszi azt az embriópozíciót, ahogy ötven évvel azelőtt a Férfi rátalált a rejtekhelyén. Ez operaszínpadon nem működik, az én koncepcióm ráadásul az volt, hogy a történet nem zárul le, hanem tovább folytatódik a Kékszakállú herceg történetével. De a megbocsátás, a vértelenség, hogy ne erőből oldjuk meg a problémákat, hanem felülemelkedve a sérelmeinken, emberséggel: ez rendkívül fontos számomra.

Sem a zenekari, sem az énekszólamok nem támasztanak extrém nehézséget az előadókkal szemben. Ez mennyire tudatos döntés a részedről?
Teljes mértékben. Sok olyan zeneszerző kollégám van az idősebbek és a fiatalabbak között is, akik görcsösen arra törekednek, hogy minél egyénibb, minél különlegesebb módon komponáljanak az énekhangra éppúgy, mint a zenekarra. Ebben az operámban semmiféle avantgárd törekvés nincsen. Azt szeretném, hogy a művem ötven év múlva is eladható legyen, s ez nem azon múlik, hogy az ember mennyire „modern” zenét ír. Az opera műfajának az a természete, hogy egyetlen dolog számít: vajon a közönség együtt tud-e érezni a cselekménnyel, hogy a szöveg és a zene működik-e együtt a színpadon.

Fazekas Gergely 


Eötvös Péter a magyar és nemzetközi kortárs zenei szcéna meghatározó alakja. 1944-ben született és már egészen korai éveiben, ötéves korában saját zenéket komponált. Budapesten nőtt fel, majd 22 évesen Kölnben folytatta tanulmányait, ahol B.A. Zimmermann tanítványaként zeneszerzést tanult. Ugyanitt lehetősége nyílt Karlheinz Stockhausennel is dolgozni. 1978-tól az Ensemble InterContemporain zenei igazgatójaként több mint egy évtizeden keresztül szoros munkakapcsolatban állt a korszak legnevesebb zeneszerzőivel. Tizenkét operáját, kisebb és nagyobb szabású szimfonikus kompozícióit és kamarazenei darabjait rendre műsorra tűzik a világ legnagyobb koncerttermei, fesztiváljai és operaházai.
Az utóbbi években többek között olyan neves intézmények felkérésére írt nagyzenekari műveket, mint Hollandia leghíresebb koncerthelyszíne, az amszterdami Concertgebouw, a hamburgi Elbphilharmonie, a New York-i Filharmonikusok, a Berlini Filharmonikusok, vagy a Bécsi Filharmonikus Zenekar. Operákat komponált a leghíresebb operaházak számára, úgymint a Lyoni Nemzeti Opera, a párizsi Chatelet, a Bajor Állami Opera, a glyndebourne-i operafesztivál, a Frankfurti Opera, és a New York-I Filharmonikus Zenekar. Operáiban nemcsak választott témáival reflektál a mai világra, de gyakran használ azok librettójához kortárs szövegeket. A Senza Sangue Alessandro Baricco azonos című, 2002-ben megjelent regényén alapszik. Az opera a KölnMusik és a New York-i Filharmonikusok közös felkérésére íródott 2014- ben. Eötvös Péter jelenleg két operán dolgozik, amelyekkel a Berlini Állami Opera, illetve a Magyar Állami Operaház bízta meg őt.

A szenvedélyre garancia a nemzetközi hírű mezzoszoprán, Vizin Viktória neve, amit egyre gyakrabban olvashatunk a világ legelőkelőbb operaházainak műsorán, köztük a Metropolitan Opera, a Chicago Lyric, a Magyar Állami Operaház, vagy a londoni Királyi Operaház, más néven Covent Garden színlapján. Vizin Viktória izgalmas mezzoszoprán repertoárt tudhat magáénak, megszállottan rajong például a kortárs előadóművészetért. Eötvös Péter Senza Sangue című operájának 2018-as, budapesti bemutatójában – amelyet a szerző vezényelt – Donna, vagyis a Nő szerepében mutatkozott be, amivel nagyban hozzájárult az előadás hangos sikeréhez. Ugyanerre a szerepre meghívást kapott a Brüsszeli Filharmonikus Zenekartól Brüsszelbe majd Brugge-be, utóbbi helyszínen, 2019-ben Bartók A kékszakállú herceg vára című operájának női főszerepét, Juditot is előadta. Folyamatosan bővülő repertoárja mellett vannak állandó szerepei is: Carmenként 200. alkalommal lépett fel 2012-ben a Magyar Állami Operaházban. Vizin Viktória jelenleg Chicagóban él, ahol a DePaul Egyetem professzoraként dolgozik, és a chicagói koncertéletben éppúgy aktív szerepet vállal, mint szülőhazája, Magyarország zenei kultúrájában.

A hawaii születésű bariton, Jordan Shanahan 2002-ben debütált professzionális operaénekesként. Azóta több, mint hetven főszerepet énekelt, többet ezek közül a világ vezető operaintézményeiben, beleértve a Metropolitan Operát, a chicagói Lyric Operát, a Holland Nemzeti Operát, a Bajor Állami Operaházat. Állandó, klasszikus repertoárja mellett immáron a kortárs zenei életben is ismertséget szerzett magának. Olyan vezető, kortárs zeneszerzők nevével fémjelzett, modern darabokban énekelt, mint John Adams, George Benjamin, Jake Heggie és Eötvös Péter. Utóbbi Senza Sangue című, egyfelvonásos operájában 2018-ben debütált Budapesten Uomoként [A Férfiként], és még azévben Brüsszelben is bemutatkozott ugyanebben a szerepben, ahol az előadást maga a szerző, Eötvös Péter vezényelte. Jelen lemez a mű 2018-as, Müpa-béli előadásának felvételeit tartalmazza.
Jordan Shanahan jelenleg Svájcban él és rendszeresen koncertezik Európa-, Észak-Amerika és Ázsia- szerte, ahogy állandó szereplője Hawaii zenei életének is.

Kapcsolódó albumok