Eötvös Péter zenei gondolkodását a kezdetek óta erős színpadi kötődés jellemzi. Bár ez a hangszeres műveiben is megmutatkozik, mégis, a talán legdramatikusabb hangszeres műfaj, a versenymű, nem kapott fontos helyet a korai alkotói periódusában. Azonban az első nagyoperával, az 1997-ben befejezett Három nővérrel kezdődött – és máig ívelő – időszakának talán legfontosabb és legjellemzőbb hangszeres műfaja éppen a versenymű lett.

A lemezen hallható 3 concerto három egymást követő évben keletkezett, valamennyi megrendelésre. Közös még bennük, hogy mindegyik műhöz valamilyen program szolgált kiindulópontul, amely erőteljesen meghatározta mind a komponálásmódot, mind a hangzást. Eötvös emellett gazdagon merített saját személyes – zenei, vagy zenén kívüli – élményeiből is az egyes drámai szituációk megjelenítéséhez, érzelmi állapotok bemutatásához, akár illusztratív zenei elemeket is felhasználva.

A 2006-ban keletkezett Seven című hegedűverseny a Columbia űrhajó 2003. február 1-jén bekövetkezett, tragikus balesetében elhunyt 7 űrhajósának állít emléket. Eötvöst mélyen megrázta a katasztrófa, és az utána készült képsorok, amelyeket a világ szinte valamennyi televízióállomása bemutatott. Mivel a 7 asztronautát úgy válogatták össze, hogy reprezentálták a világ kulturális sokszínűségét, halálukban Eötvös egy eszme tragédiáját is látta. A fellelhető életrajzi adatok alapján elképzelte az űrhajósok személyiségét, és a mű elején található 4 kadenciában zenei portréjukat rajzolta meg. Az űrutazás atmoszféráját és a földet érést kevéssel megelőző katasztrófa előtti feszült lelkiállapotot sokféle, elsősorban hangszerelési eszköz segít átérezni: ilyen az űrhajó kabinjának akusztikáját utánzó hangzás, vagy az 1. tétel végén hallható emelkedő, fenyegető morajlás. A darab végén, a szóló hegedűhöz társuló altfuvola mintegy „Földanyaként” siratja el és fogadja be a mártírok földi maradványait.

A 7-es szám sokféle formában bukkan fel a műben: a zenekart 7 csoportba rendezett 49 zenész alkotja, kiegészítve a szólista mellett további 6 hegedűssel, akiket Eötvös a balkonokon helyez el, és akik az asztronauták lebegő, térbeli emlékképeit szimbolizálják. A mű ritmikus és metrikus struktúrájában is a 7-es szám játssza a vezető szerepet, 7-es osztású ütemek és gyors szeptolák gyakori megjelenésével. A Seven a Lucerni Fesztivál és a tokiói NHK Szimfonikus Zenekar megrendelésére készült, bemutatója 2007. szeptember 6-án volt a Lucerni Fesztiválon, Akiko Suwanai szólójával, Pierre Boulez vezényletével.

Ekkorra már valószínűleg elkészült a Levitation partitúrája, 2 klarinétra, vonósokra és harmonikára. (A bemutatót követően Eötvös korrekciókat hajtott végre, a végleges változat 2010-es dátumú.) A megrendelő a Kanári-szigetek Zenei Fesztiválja volt, a bemutatón Sabine és Wolfgang Meyer volt a két klarinétos – nekik szól a mű ajánlása is –, a Finn Rádió zenekarát Sakari Oramo dirigálta, 2008. február 13-án, Tenerifén. Eötvös saját elmondása szerint visszatérő gyerekkori álma volt, hogy térdelő pozícióban felemelkedve, lebegve siklik a levegőben, a földön álló tárgyak fölött, és emlékei szerint az álomban ez egy teljesen természetesnek ható élmény volt. Ehhez az emlékhez társultak a sci-fi filmekből jól ismert levitációs jelenetek emlékei, vagy Stravinsky Petruskájának záró jelenete, amint Petruska figurája ott lebeg a háztető fölött.

Eötvös meggyőződése szerint a zene természetes módon alkalmas absztrakt szituációk szemléletes megjelenítésére, így a lebegés, vagy akár a súlytalanság érzetét is képes kelteni. A 4 tételes műben az időnként a harmonikával színezett vonósok tömbszerű, homofón szerkesztésű, erősen gesztikuláló anyaga áll szemben a két klarinét légiesen mozgó, „levitáló” szólamával. Mivel az egyik szólista A, a másik B hangolású hangszeren játszik, az azonos fogással képzett multifóniák természetes súrlódása, a hangzás így keletkező lebegése hatásosan fokozza a „súlytalanság” érzetét. A rendkívül szellemes és humoros utolsó tétel, a „feltámadt Petruska”, a mesevilág atmoszférájába vezetve búcsúztatja a művet.

A 3 versenymű közül a CAP-KO készült el a legkorábban, 2005-ben. A Bajor Rádió Szimfonikus Zenekara, a Göteborgi Szimfonikusok, a Suiss Romande zenekar, az amszterdami Concertgebouw és a Francia Rádió Filharmónikus Zenekarának közös felkérése egy Bartók Béla emléke előtt tisztelgő mű megírására szólt, születésének 125. évfordulójára.

Eötvös számára természetes kapcsolódási pontnak tűnt Bartók 2 zongorára és ütőkre írt szonátája, amelynek kétzongorás zenekari versenymű változata is született. A CAP-KO-ban azonban egy játékos játszik két koncertzongorán, melyek közül az egyik hagyományos, a másik viszont MIDI zongora. Ez magyarázza a mű címét is, mely a Concerto for Acoustic Piano, Keyboard and Orchestra rövidítése. A mű alapötletét Bartók egyik kedvelt, a zongorás versenyműveiben gyakran alkalmazott faktúrája adta, amelyben a zongorista két keze gyors tempóban, párhuzamosan mozog, de változó hangközökkel. A CAP-KO-ban a szólista ezt egy kézzel is meg tudja valósítani a MIDI zongora és egy technikus segítségével, utóbbi feladata a játszott szólamhoz társított hangközök váltogatása. Így a közönség egy szólistát lát, de tulajdonképpen két szólista játékát hallja: egyfajta „hipervirtuozitás” illúzióját.

A zeneszerzői problémát az jelentette, hogy a mű írásakor a MIDI zongora hangminősége még nem volt teljesen kielégítő, ezért döntött Eötvös a „két zongora, egy játékos” szisztéma mellett. Az 5 tételes műben nincsenek konkrét Bartók-idézetek, mégis szinte minden hangzás valamilyen módon Bartók zenéjére reflektál. A 4. tételben mutatkozik meg leginkább Eötvös színpadi, vagy inkább filmszerű gondolkodásmódja. A tétel programja: „Bartók átkel az óceánon”, így itt a tenger morajlását idéző „óceán-dob” mellett a 2 cintányér effektusai idézik a távolodó szörnyű háború hangjait. A záró tétel rendkívüli virtuozitást követel valamennyi előadótól, a közönség pedig – az említett speciális technikának köszönhetően – még ennél is hatványozottabb virtuozitást érzékelhet. A bemutató a müncheni Herkulessaalban volt, 2006. január 26-án, Pierre-Laurent Aimard zongorázott, a Bajor Rádió zenekarát a szerző vezényelte.

Tihanyi László