Sarashina naplója

Ezer esztendővel ezelőtt vetette papírra egy japán írónő hazája korai irodalmának egyik első remekművét.

A könyvre leginkább Sarashina Nikki címen szokás utalni, noha „Sarashina Hölgye” soha nem adott művének efféle címet. Mint a kor legtöbb fennmaradt irodalmi alkotásának, ennek is kései másolói adtak nevet. Sarashina egyébként Japán középső részén elterülő hegyes-völgyes tartomány, mely ugyan név szerint egyszer sem fordul elő a könyvben, de a szerző utolsó költeményeiben találunk közvetett utalásokat éppen erre a tájegységre. „Nikki” naplót jelent, de Sharashina Hölgye tágan értelmezi a műfajt: legkevésbé sem napi események pontos krónikáját érti rajta, ehelyett nagy művészi tudatossággal válogatja, stilizálja mindazt, amiből egy asszony életének meghatározó vetületei sejlenek fel a mai olvasó számára.

A könyv írója az irodalmi műveltséggel bíró hölgyek kiváltságos csoportjához tartozott, akik kivételesen kedvező társadalmi és kulturális körülmények közé születtek. Ezeknek az irigyelt keveseknek amúgy is szokásuk volt feljegyzéseikben, leveleikben rögzíteni egy futó érzelmet, titkos reményt, rejtett csalódást. A szerző boldogtalansága ugyanakkor nem modoros melankólia, mellyel pusztán megfelelni igyekszik a társnői követte udvari divatnak, hanem olyan érzelem, mely csakis belőle fakad, személyisége legmélyebb, hiperérzékeny lényegéből következik. Harmincegy éves volt, amikor elindult, hogy az egyik császári hercegnő udvarhölgyeként szolgáljon. Kezdettől világos volt, hogy az igazi udvari karrierről lekésett, a Császári Palotában később már nem is ajánlottak számára rangjához illő posztot. Végül férjhez ment harminchat évesen, ami egy nő számára akkor szinte vénasszony-kornak számított. Férje a kínai középosztály jellegzetes képviselője lehetett.

Házasságát követően úgy tűnik, Sarashina Hölgyének legkedvesebb elfoglaltsága az utazás, a zarándoklat. Könyve korai gyöngyszeme az úti-jegyzetek jellegzetes japán műfajának, mely anekdoták, személyes kommentárok és lírai költemények füzéreként tárul ki az olvasó előtt. Sarashina Hölgyének érdeklődése a világ iránt mindenesetre arra korlátozódott, ami saját érzelmeit és ízlését visszatükrözte. Negyvenkilenc éves volt, amikor férje új hivatalt kapott, és a szokásos aprólékos előkészületek után a ház ura elindult keletre. Fél évvel később, talán elhatalmasodó betegsége miatt, vissza is tért, és felesége alig néhány hónappal később „elveszítette, akár egy álmot”. Mint annyi más nő, Sarashina Hölgye is valószínűleg a hitves ideája iránt táplált érzelmeket, és nem a hús-vér férfi iránt.

Az írónő félénk, befelé forduló és persze magányos lehetett. Bár természete szerint kedvesnek, szentimentálisnak képzeljük, állandó nehézséget okozott neki, hogy kimutassa érzelmeit, és mintha örökös lelki bénultság, habozás akadályozta volna nem csupán személyes kapcsolataiban, de a külvilággal való érintkezésben általában. Fantázia-birodalmának határai mögött keresett hát védelmet, ezen is túl pedig az álom várt rá, mint a menekülés legbiztosabb útja. Tudjuk, az álom fontos szerepet játszik a buddhista világképben, mint az emberi tapasztalás illuzórikus természetének metaforája. Sarashina Hölgyének könyve a legkorábbi olyan szépirodalmi mű, melynek középpontjában az álmok állnak. Az írónő rendkívüli fontosságot tulajdonított álmainak, és képes volt részletesen fölidézni őket évekkel később is. Öreg fejjel azután fölismerni vélte korai álmaiban a rejtett intéseket és jóslatokat, és máris magát hibáztatta boldogtalan életéért, hiszen úgy érezte, sokszor nem fogadta meg az álmok figyelmeztetéseit.

Élete alkonyáról semmit sem tudunk. Úgy képzeljük, az utolsó időket egyedül töltötte. Csendes biztonságban várta az elmúlást, talán egy hegyi kolostor végső magányában.

Ivan Morris saját fordításához írt bevezetője alapján
Fordítás: Hirsch Tibor


„A szemeknek a csendet megjeleníteni, a füleknek a láthatatlant megszólaltatni.”
(Eötvös Péter)

Szavakból zene – szavak a zenéről

Fiatal koromban több budapesti szinházban dolgoztam zeneszerzőként, csodálatos színészekkel együtt. Ahogy ők a próbákon sokszor ismételve formálták a szöveg ritmusát, a beszélt szöveg „dallamát”, én azt zenének hallottam. A hangjuk is úgy szólt, mint egy hangszer. A beszélt szövegben minden benne volt ahhoz, hogy zene lehessen: volt dallama, ritmusa, tempója, hangszíne, karaktere. Ebben a felfogásban komponáltam 1968-ban a Mese című művemet, amelyet eredeti, háromcsatornás formájában most hallhatnak először.

Harminc évvel később visszatértem örök álmomhoz: első operám, a Három nővér 1998-as bemutatója után – amelyben minden szereplő énekelt – egy „beszélő operát” kezdtem komponálni. Így készült el 1998-99-ben az As I Crossed a Bridge of Dreams (Az álmok hídján mentem át), amelyet a „hangzások színházának” neveztem el. Bár a négy színész, a két hangszeres szólista és a zenekar mind a színpadon játszanak, a látványt a néző fantáziájában mégis a hangzás hozza létre. Három klarinét az emlékezések pillanataiban a tér három pontján elhelyezve szólal meg, mintegy tágas körbe zárva a hallgatót.

Ez a térhatás az 5.1-es lejátszásnál világosan hallható. Mivel nem mindenki rendelkezik ilyen hangtechnikával, készítettünk az As I Crossed... felvételéből egy sztereó változatot is. A hangfelvételek, valamint a hangok montázsa és keverése évekig tartott, mert az egyes hangképeket rengeteg önálló kis egységből állítottuk össze. 1999-ben, a donaueschingeni bemutatón a mű élő előadásban, egy folyamatban hangzott el. A jelenlegi felvételen külön hangzásteret készítettünk a sztereó és az 5.1-es verzió számára. Mivel az 5.1-es hangzástér szélesebb, ez a felvétel valamivel hosszabb mint a sztereó verzión. Olyan ez, mint amikor egy hegycsúcson állva körbetekintünk a panorámán, több időre van szükségünk, mintha csak egy autóban ülve néznénk a tájat.

Az én felfogásom szerint minden ami hallható, az a zene világához tartozik. A beszéd, a hangszerek hangja, az összes zaj és zörej, amely minket körülvesz. A zeneszerző feladata mindezt formába önteni, megszerkeszteni, a hallgató számára „értelmet” közvetíteni. Az álmok hangvilága talán a leghálásabb terület ennek a kifejezésére, mert az álomban olyat látunk és olyan hangokat hallunk, ami „nincs”, amit a fantáziánk produkál. Az álomban a hangok egész közel vannak hozzánk, közvetlenül a fülünkben. Ezt a hangzást bármilyen térben létre tudom hozni, ha a mikrofonokat egész közel helyezem a hangszerekhez, vagy a színész szájához. Különösen a halk beszédnek, a suttogásnak van nagy jelentősége, mert az titokzatos, álomszerű.

Egy operaénekes az éneket és a hozzátartozó szöveget egyszerre hozza létre. Én, ebben a darabban kettéválasztottam: a recitáló színésznő mindig prózában mesél, majd amikor egy költeményhez ér és „dallá” válik, akkor ő mondja tovább a szöveget és egy alt-pozan játsza hozzá a „dallamot”.

A recitáló hang a költőnőt, Sarashinát jeleníti meg. Lady Sarashina, ez a szerény, álmodozó, rendkívül művelt modern nő pontosan ezer éve született, a japán császár udvarhölgyeként a diplomatákkal való előszobai csevegés volt a munkaköre. Ő versben beszélgetett a diplomatákkal és nekik pedig a kor szokása szerint versben kellett válaszolniuk. Sarashinát azért találom modernnek, mert naplószövegeinek tematikája, az eseményekhez fűzött kommentárjai, érzékeny megfigyelései, tevékenységének ellentmondó kapcsolatnélkülisége, mind egy olyan nő portréját ábrázolja, akinek minden szavát, érzésvilágát ma is értjük, még akkor is, amikor a napi realitásból az álmokba, a fantázia-történetekbe menekül.

Ez a „beszélő opera” az árnyak és a visszhangok világa. Sarashinához két hangszer kapcsolódik: egy alt-pozan, mint Sarashina alteregója, amely a dallamot, az „érzelmeket” hordozza, és egy kontrabasszus-pozan, amely az alt-pozan árnyaként a mélységekbe, a térbe, a múltba vezeti a történetet. A 3. jelenetben hallható mély fúvóshangszer, a szouszafon, a Holdat testesíti meg, akihez Sarashina beszél. A Hold fáradtan lihegve mászik fel a hegyre és vándorol lassan keletről nyugatra.

A japán kultúrában nagy jelentősége van a természetnek, az évszakoknak, napszakoknak, a szélnek, az esőnek, a bambusz-levelek zizegésének. Az egyes tételek hangzó hátterében, a tempók megválasztásában erre nagy figyelmet fordítottam.

A három „álom-hang” néha konkrét személyeket testesít meg (az anya, a nővér, a pap, a „gentleman”), de többnyire inkább fantáziafigurák (például a macska formájában reinkarnálódott kormányzó leánya), illetve Sarashina gondolatainak hangját halljuk minden oldalról egyszerre. Az idő itt egészen különös szerepet játszik. Mivel a gondolatok már korábban megjelennek, mint ahogy kimondjuk őket és a kimondott szó után még tovább cseng a tudatunkban, így állandóan három idősíkot hallunk: egy „elő-hangot”, a jelenidőt és az utáncsengést.

Hasonló szerkesztési technikát 1968-ban már a Mese című művemben is alkalmaztam. Ez a 100 magyar népmeséből koncentrált „hyper-mese” formai tekintetben az általános mese-dramaturgiát követi. A tipikus mesekezdetek, majd a szereplők és a helyszínek megnevezése, a konfliktus kialakulása majd feloldása az én Mesémben tizenkét és fél percbe tömörítve jelenik meg. Bár a tér három pontjából három különböző hangmagasságot hallunk, minden hang, minden zörej egyetlen mesélőtől származik. Ugyanaz a mese hangzik el egyidejűleg: eredeti tempóban, gyorsítva és lassítva is. Így ugyanaz az időszerkesztés érvényesül, mint az „elő-visszhang”, a jelen és az emlékező utáncsengés esetében.

A Mese eredetileg háromsávos hangtechnikával készült. A három idősík 1968-ban, a darmstadti bemutatón a hallgatók előtt balra és jobbra, valamint hátul középen hangzott el. Az itt hallható felvételen az 5.1-es technika lehetővé teszi, hogy 40 évvel később újból az eredeti hangzásképet tudjuk létrehozni. A Mesemagyar szövegét természetesen nem mindenki érti. Úgy vélem, ez nem is szükséges, mert itt a szavak zenévé válnak.

Eötvös Péter

---

Eötvös Péter

Az erdélyi születésű Eötvös Pétert sajátos zenei hangja tette világhírűvé. Művei a koncertprogramok előkelő helyein szerepelnek az egész világon. Eddigi öt operáját (időrendben: Három nővér, Le Balcon, Angels in America, Lady Sarashina, Love and Other Demons) sorra friss és izgalmas rendezésekben mutatják be Európa koncerttermeiben. Karnagyi tevékenységét hosszútávú kapcsolatok jellemzik; olyan neves zenekarokkal és zenei intézményekkel dolgozott együtt, mint a Berlini- és Müncheni Filharmonikusok, a Francia Rádió Filharmonikus Zenekara, vagy az Ensemble InterContemporain.

Eötvös Péter a kortárs zene legjelentősebb közvetítői közé tartozik. 1968 és 1976 között a Stockhausen Ensemble tagjaként koncertezett, 1971 és 1979 között a kölni Westdeutscher Rundfunk (WDR) elektronikus zenei stúdió munkatársaként dolgozott. Pierre Boulez felkérésére ő vezényelte a párizsi IRCAM intézet avató koncertjét, majd ezt követően az InterContemporain Együttes zenei igazgatójává nevezték ki. Ezt a címet 1991-ig viselte, és e posztjáról leköszönve még ugyanebben az évben megalapította a Nemzetközi Eötvös Intézetet ifjú karmesterek és zeneszerzők számára.

Lemezei a BMC, BIS AG, DGG, ECM, KAIROS, col legno kiadóknál jelentek meg, zeneműkiadói az Editio Musica Budapest, a Ricordi Münchenben, továbbá a párizsi Salabert, illetve a mainzi Schott Music.

Legismertebb nagyzenekari művei: Atlantis, CAP-KO, Jet Stream, Seven, Psychokosmos, zeroPoints.
Legismertebb kamaradarabjai: Chinese Opera, Shadows, Steine, Windsequenzen, Intervalles-Interieurs, Sonata per sei, Octet.

eotvospeter.com


UMZE Kamaraegyüttes

Az UMZE (Új Magyar Zene Egyesület) kamaraegyüttese 1997-ben tartotta bemutatkozó koncertjét a Budapesti Őszi Fesztiválon.

Az UMZE Egyesület újraalapítói a magyar muzsikus társadalom olyan kiválóságai, mint Ligeti György, Kurtág György, Szőllősy András, Eötvös Péter, Vidovszky László, Jeney Zoltán, Rados Ferenc, Dobszay László, Perényi Miklós és Wilheim András. Az Egyesület elnöke Vidovszky László, művészeti vezetője Rácz Zoltán, tiszteletbeli vezető karnagya Eötvös Péter.

A Bartók Béla, Kodály Zoltán és Weiner Leó által alapított 1911-es Új Magyar Zene Egyesület és a mai UMZE közötti kapcsolat nyilvánvaló: az utód elsődleges célja, hogy a 20. század magyar klasszikusainak állandó helyet biztosítson repertoárjában, de közben a legújabb hazai és külföldi zeneműveket is megismertesse a közönséggel.

Az újjászületett UMZE Kamaraegyüttes az utóbbi tíz esztendő-ben a magyar zenei élet fontos értékévé vált. Jelen vannak a legrangosabb magyar zenei rendezvényeken, Budapesti Őszi és Tavaszi Fesztiválon, koncertet adtak Berlinben, Karlsruhé-ban, Avignonban és Zágrábban is. Részt vettek a Bécsi Ünnepi Játékokon, és nem hiányoztak a legfontosabb zenei fórumokról sem, mint például a Huddersfield Kortárs Zenei Fesztivál, vagy a Schleswig-Holstein Musikfestival. Különleges zenei eseménynek számítottak a Steve Reich, Louis Andriessen, Elliott Carter és Olivier Messiaen tiszteletére rendezett hangversenyek, valamint azok az  Hommage à Ligeti koncertek, ahol a nagy magyar zeneszerző teljes életművét előadják.

AZ UMZE Kamaraegyüttesnek eddig négy lemeze jelent meg: ezek közül három a BMC gondozásában.

umze.hu


Elizabeth Laurence

Az énekesnő és énektanár Elizabeth Laurence az angliai Yorkshire Grófságban született. A nagyhírű londoni Trinity Zenekollégiumban kapta meg zenetanári diplomáját. Hét évig tanított Londonban, majd John Alldis felkérésére a Groupe Vocal de France szólistája lett.

Ezután több mint tíz esztendőn keresztül énekelt Pierre Boulez vezető szólistájaként, s így ma a kortárs zene, különösen a Bécsi Iskola énekes-specialistájaként tartják számon.

Rendszeresen énekelt Európa operaházaiban, koncerttermeiben, főként kortárs operákban volt hallható. Számos kiváló karmesterrel dolgozott együtt, mint például Pierre Boulez, Luciano Berio, Daniel Barenboďm, Nello Santi, Michelangelo Veltri, Heinz Holliger, Sir Charles Groves, Eötvös Péter, Donald Runnicles vagy Kent Nagano.

Koncerténekesként Európa olyan jelentős zenekaraival lépett fel, mint a Bécsi Filharmonikusok, a BBC Szimfonikus Zenekara, az Orchestre de Paris, a Francia Rádió Filharmonikus Zenekara, a Londoni Filharmonikusok, a Berlini Filharmonikusok, a zürichi Tonhalle Zenekar vagy a bécsi Klangforum együttese. Angliában fellépett a PROMS fesztiválon, a londoni Southbank Centerben, és a Glyndebourne Opera Fesztiválon is.

Elizabeth Laurence nemzetközi hírű énekesnőként sem hanyagolta el zenepedagógusi pályáját: több mint tíz éve folyamatosan tanít, 1999-ben a párizsi Conservatoire National Supérieurben tartott mesterkurzust, de Olaszországban, Nagy-Britanniában és Ausztriában is tartott kurzusokat.
elizabethlaurence.com


Mike Svoboda

A harsonaművész és zeneszerző Mike Svoboda iskoláit Chicagóban végezte, majd 1982-ben ösztöndíjasként érkezett Németországba. Karlheinz Stockhausen mellett hét évig dolgozott harsona-szólistaként, majd asszisztensként, ami meghatározta művészi pályáját.

Stockhausen mellett olyan zeneszerzőkkel dolgozott együtt, mint Eötvös Péter, Helmut Lachenmann, Wolfgang Rihm, Martin Smolka, David Lang, Frank Zappa. Több mint négyszáz harsonára írt új kompoziciót mutatott be neves fesztiválokon.

A Stockhausennel töltött időszak után visszatért önálló zeneszerzői munkájához, rendszeresen komponál zenei fesztiválok, operaházak, színházak felkérésére, például a Stuttgarti ECLAT fesztivál, a Hannoveri és a Stuttgarti Opera, illetve a Mannheimi Nemzeti Színház számára.

Zenekarával, a Mike Svoboda Együttessel rendszeresen játssza saját műveit, amelyekben gyakran átlépi a könnyű és a klasszikus zene, a magas- és populáris kultúra határait, úgy használva a szöveget és különféle zenei stílusokat, hogy az eredmény egyszerre legyen hagyományos és avantgárd.

Mike Svoboda nevét számos CD – nagy része a WERGO kiadásában – tette világszerte ismertté, úgy zeneszerzőként, mint előadóművészként. 2008-ban a német kormánytól a zenei újítóknak járó Praetorius Díjat vehette át. A zsűri indoklása szerint – „munkásságának példájával, művészi elképzeléseinek sikeres elfogadtatásával befolyásolta a zene és a zenei előadóművészet általános fejlődését”. 

mikesvoboda.de


Gérard Buquet

A tubaművész és zeneszerző Gérard Buquet Franciaországban született, felsőfokú zenei tanulmányait a párizsi Conservatoire National Supérieur hallgatójaként kezdte, majd a Strassburgi Egyetemen tanult, ahol Claude Ballif és Franco Donatoni voltak a mesterei.

Szólistaként  állandó vendége a legfontosabb kortárs zenei fesztiváloknak szerte a világon. Gyakran játszik az Orchestre de Paris-val, a Francia Nemzeti Filharmonikusokkal, és különböző jazzegyüttesekkel is. 1976 és 2001 között az Ensemble Intercontemporain tubása volt. Ebben az időszakban az Ircam által szervezett zenei kutatási projektekben is részt vett, kiadott egy könyvet a kortárs tubaművészetről.

Gérard Buquet 1997-től kamarazenét tanít a párizsi Conservatoire National Supérieur-ben, majd 2000-től a karlsruhei Zene-művészeti Főiskola professzora, emellett 2003-tól a dijoni CEFEDEM kortárszenei tanára. Előadóművészi munkája mellett rendszeresen komponál és vezényel. A karlsruhei Ensemble für Neue Musik vezetőjeként és karmestereként számos koncertet adott az elmúlt években.

2008 telén saját kompozícióját mutatta be a heidelbergi Klangforum és a Schola Cantorum, jelenleg pedig az IRCAM megbízásából egy elektronikus eszközökre és szaxofonra írt darabon dolgozik, melyet 2009-ben mutatnak be Párizsban.

gerardbuquet.de


Molnár Piroska

A jelenkori magyar színjátszás egyik kiemelkedő egyénisége, jelenleg a Nemzeti Színház tagja. Sokoldalú tehetsége szinte minden színpadi műfajban megnyilvánul, játszik drámát, komédiát, operettet, musicalt. Rendszeresen dolgozik együtt magyar költőkkel és zeneszerzőkkel, ismert és jellegzetes hangja a magyar vers- és mesemondásnak.

Számtalan filmszerepben volt sikere, művészetét a legmagasabb magyar kitüntetésekkel jutalmazták. 2008-ban Kurtág György és az UMZE Kamaraegyüttes felkérésére Kurtág György Samuel Beckett: what is the wordcímű darabjában szerepelt narrátorként, melynek kapcsán előadását kiemelten méltatta a kritika.