Bármennyire különbözőek is a művészetek és a tudományok, vannak bennük közös jellemzők is, amennyiben az embereket, akik e két területen dolgoznak, a kíváncsiság sarkallja. Összefüggések felderítéséről van szó, melyeket mások még nem ismertek föl, struktúrák megtervezéséről, melyek addig nem léteztek.

Ligeti György


A természet hangzása és a hangzás természete

Az Intervalles-Intérieurs (Hangköz-enteriőrök, avagy A hangközök belsejében) és a Windsequenzen (A szél szekvenciái) című kompozíciók a hetvenes évek „felfedező” korszakából származnak, amikor a természeti törvények hangzásokba való átültetése állt az érdeklődésem középpontjában. Az Intervalles-Intérieurs elektronikus alapanyagát 1972 és 1974 között alakítottam ki (ennek a munkának naplószerű összefoglalása az Elektrokrónika című darab), a hangszeres részét pedig 1975 és 1981 között három változatban írtam meg hozzá. A szél szekvenciáin 1975-ben kezdtem el dolgozni, és 2002-ig állandóan foglalkoztam vele. Jelen formájukban mindkét darabot „végérvényesen” késznek tekintem.

Már az ókorban is tudták, hallották, érezték, hogy a különböző hangközökben más és más feszültség van. Ezért tartottak egyes hangközöket megengedettnek, másokat veszélyesnek, sőt tiltottnak. (Ez a gondolkodás annyira érvényes számomra, hogy az operáim szereplői közti feszültségeket is hangközökkel tudom a legjobban jellemezni).

Az Intervalles-Intérieurs a hangközök belsejében történő folyamatokat veszi górcső alá. Alapeszméje az elektronikus anyagban van. Az volt a célom, hogy egy olyan elektronikus kapcsolást konstruáljak, amelyik a hangátalakító komponensek (feszültségkontrollált szűrő, ampli-modulator, ringmodulator) segítségével a két hang közötti feszültség görbéjét – az oszcilloszkópról ismert szinusz vagy háromszög/négyszög jelekből keletkező komplex formák belső mozgását – felnagyítva hallhatóvá teszi, dallam és ritmus formájában. Átvitt értelemben olyan ez, mint egy akusztikai mikroszkóp: hallhatóvá teszi azt, amit szabad füllel nem hallunk. Ennél azonban sokkal fontosabb, hogy a rendszer minden hallható eleme egyetlen egység automatikus képződménye. A különböző paraméterek egymással azonosak: a „dallam” ugyanaz a mozgásforma, mint a „ritmus”. Ez az elv rokonítható a szeriális zene technikai metódusával, de a hangzó végeredmény teljesen máshová, egyfajta növényszerű burjánzánshoz vezetett.

A kompozíció létrehozásának legfontosabb mozzanata tehát a „hangköz-mikroszkóp” megszerkesztése, „feltalálása” volt. Egy szűrő (filter) által létrehozott hang olyan dallamokat eredményez, amelyik a hangköz görbéjének felel meg. A szűrő a hangzás saját eredetét, vagyis az intervallum két hangját pásztázza végig, azaz saját magát jeleníti meg más formában. Két hang hullámai összegeződnek, ebből létrejön egy harmadik eredmény-görbe, és ez a görbe a dallam: a plusz irányú csúcsok a magas hangok, a mínusz irányúak a mélyek, stb. A ritmusra vonatkoztatva a technika hasonló; a plusz csúcs a hangos, a minusz a halk. Amikor a hullám (a görbe) periodikusan ismétlődik, akkor egy egyenletes, felismerhető ritmusképletet kapunk.

A dallam és a ritmus párhuzamosan futnak, mert a vezérlő hullám ugyanaz, ugyanakkor a modulátorokat lehet negatív kontrollba is kapcsolni, és akkor ellenkező a dallam és a ritmus szinkronja. Mindez csak egyszerűsített leírása az eljárásnak. A kapcsolás – amely ebben a darabban a műalkotás rangjára emelkedik – ennél sokkal komplexebb, hiszen például a hangok térbeli helyzetére is hatással van.

A kapcsolást két év alatt olyan tökéletesre faragtam, hogy nem kellett rajta semmit átállítani, így az elektronikus orgona-játékos, a Megfigyelő csak azzal foglalkozhatott, hogy az intervallumok természetét kiismerje: hogy addig tartsa nyomva a billentyűt, addig hallgassa, amíg „megérti”. Ez az elektronikus réteg alapja. Ezt a zenét nem „játsszák”, nem „előadják”, hanem „hallgatják” és „megfigyelik”.

A CD-n hallható Intervalles-Intérieurs elektronikus anyaga természetesen nem lehet más, mint egy egyszeri eljátszás hangfelvétele, amely eléggé paradox. Olyan, mint egy osztódó sejt fotója, egyetlen pillanat statikus ábrázolása, amely pontosan az ellenkezője a mű lényegének. Dehát ezért CD, és nem stúdió-laboratórium-koncert.

Az elektronikus réteget kiegészítő hangszeres rész különlegessége az az úgynevezett „aranymetszés-hangköz”, (az alaphang és az oktáv távolság aranymetszés-pontjában lévő hangja), amelyik a kis- és a nagyszext között elhelyezkedő, egyfajta semleges szext.

Az elektronikus rétegben sok a kvinthangzás, mert az elektronikus orgona nem tiszta kvintjei olyan lassú lebegést hoztak létre, amelynek a dallamait és ritmusait jól lehetett hallani. Minél közelebb van két hanghullám egymáshoz, minél kisebb az intervallum, és minél magasabb frekvenciasávban mozognak, annál gyorsabb a remegésük. A sok kvintből és a periodikus ritmusokból adódik, hogy a kompozíció nagyon gyakran hangszeres népzenére emlékeztet: mintha a hosszi furuglát rázogatnák, vagy a nyenyere zümmögő legyecskéjének a ritmusát hallanánk. A mű tehát, amely nem más, mint a természet titkainak kihallgatása, bizonyos pillanatokban konkrétan kapcsolódik a „természet hangzásához”, pontosabban: feltárja természeti gyökereit.

Eötvös Péter


A szél szekvenciái – akárcsak az Intervalles-Intérieurs – szintén egy természeti törvényre épül, tehát szintén „maga a természet”, és nem csupán annak illusztrációja. Noha az egész kompozíció és az egyes tételek költői címei is valamiféle programot sejtetnek, ezek utólagos hozzátételek csupán, amelyek a darab elkészülése idején semmilyen szerepet nem játszottak. Ha mégis a „külvilágban” keressük e poétikus mű ihletének forrását, akkor a zeneszerző féléves japán tartózkodását kell megemlítenünk. Eötvös Péter 1970-ben töltött hosszabb időt Japánban, az oszakai világkiállítás alkalmával, Karlheinz Stockhausen együttesének tagjaként. A szél szekvenciái részben a japán természet (az eső, a szél, a bambusznád, a kövek) ihletésére készült, de – a komponista bevallása szerint – sokkal lényegesebb benne a zen-buddhizmus hatása. A mű alapgondolata, filozófiai háttere ugyanis nem más, mint a zen egyik ellentétpárja: nyugalom a mozgásban, mozgás a nyugalomban.

A zen-paradoxon kompozícióvá formálásához Eötvös Péter az akusztika legalapvetőbb jelenségeit, a felhangsort és az úgynevezett „különbségi hangok” jelenségét hívta segítségül. Ez a darab is a hangközökre épül tehát, de ezúttal a legtermészetesebb intervallumok, vagyis a felhangok viszonyára. Mint ismeretes, az alaphang rezgésszámának egészszámú többszörösei képezik az alaphanghoz tartozó felhangokat. Ha két különböző frekvenciájú hang egyszerre szólal meg, velük együtt hallhatóvá válik az összeg- és különbségi hang is (azaz a rezgésszámok összeadódnak és kivonódnak egymásból, és ez a két frekvencia is megszólal az eredeti két hangmagasság mellett).

Eötvös Péter a kompozíció mindegyik tételéhez két alaphangot választott, s ezekhez mindig 3 felhang sorozatát rendelte, oly módon, hogy a felhangok közötti távolság, tehát azok különbségi hangja mindig azonos maradjon, s mindig magát az alaphangot eredményezze.
Például ha egy adott alaphanghoz az 5+4 különbségi modellt rögzíti a zeneszerző, akkor az 1.–6.–10., majd a 2.–7.–11., 3.–8.–12. stb. felhang sorozatával dolgozik. A hangzó végeredmény látszólagos mozgás, hiszen a tétel hangkészlete mozog a felhangsoron haladva, de a különbségük állandó, tehát maga a rendszer mozdulatlan, állandó marad. A felhangok vertikális metszete mindig az alaphangot fejezi ki.

A ritmust és a metrumot két ellentétes erő irányítja: az egyik fokozatos változást idéz elő (az elektroakusztikában ismeretes „háromszögjelű” hang mintájára), a másik pedig ugrásszerűt (akárcsak az elektroakusztika „négyszögjelű”hangja). Mindez nem több, mint A szél szekvenciái című kompozíció törvényszerűségeinek ismertetése, az alkotó kiindulópontjának részletes leírása. Ám megfejthetetlen marad – mert minden bizonnyal az egyéni tehetség kategóriájába tartozik –, hogy ez a szigorú szellemi konstrukció hogyan válik költői tartalmú, olykor meditatív, másszor érzéki szépségű zenévé. A mű „szereposztásában” legtöbbször a fuvola/altfuvola, az angolkürttel váltó oboa és a klarinétok játsszák a felhangokból kialakított akkordsort, a zárótételben a tangóharmonika tölti be ugyanezt a funkciót. Az alaphangok – azaz a felhangokból születő különbségi hangok – megszólaltatója a tuba, a nagybőgő vagy a basszusklarinét. A nagydob és a „szél” szólama (szájjal imitált szélzúgás) az egyes tételek időbeli lefolyását tagolja. A mozgás – a felszínen – folyamatos, a rendszer azonban állandó, változatlan marad. A paradoxon zenei leképzése tökéletes. A szél szekvenciái nem más, mint a zenévé vált zen.

Farkas Zoltán

---

Eötvös Péter

1944-ben született Székelyudvarhelyen.
1958-ban Kodály Zoltán vette fel a budapesti Zeneakadémia zeneszerzés tanszakára.
1966-tól 1968-ig DAAD-ösztöndíjjal a kölni főiskolán tanult vezénylést.
1968-tól 1976-ig a Stockhausen Ensemble tagja,
1971-től 1978-ig a WDR Elektronikus Stúdiójának munkatársa,
1979-től 1991-ig a párizsi Ensemble InterContemporain zeneigazgatója,
1985-től 1988-ig a londoni BBC Szimfonikus Zenekarának első vendégkarmestere volt.
1991-ben megalapította a Nemzetközi Eötvös Intézetet fiatal karmesterek és zeneszerzők számára.
1994 óta a Holland Rádió Kamarazenekarának vezető karmestere.
Számos nemzetközi és magyar díjat kapott (többek között: Commandeur de l’Ordre des Arts et des Lettres, Bartók-Pásztory-díj, Kossuth-díj); valamennyi műve megjelent lemezen, a BMC, a DGG, a Bis, a Kairos, az ECM és a col legno kiadásában.


Az UMZE Kamaraegyüttes 1997-ben alakult, bemutatkozó fellépésére a Budapesti Őszi Fesztivál felkérésére került sor. Neve egy rövidítés: az Új Magyar Zenei Egyesület rövidítése. Ezt az egyesületet eredetileg Bartók Béla és Kodály Zoltán hozta létre 1911-ben, céljuk a kortárs zene népszerűsítése volt. Az UMZE büszkén vállalja ennek a progresszív kezdeményezésnek a továbbvitelét.
Célja a 20. és 21. század mesterműveinek bemutatása, magyar és külföldi szerzők inspirálása új művek létrehozására. Az eszmei háttér és a kezdeményezés Rácz Zoltán ütőhangszeres művész és Wilheim András zenetudós nevéhez fűződik. 1999-től Eötvös Péter az együttes tiszteletbeli vezetőkarmestere.
A Budapesti Tavaszi Fesztivál, a Budapesti Őszi Fesztivál, a szombathelyi Bartók Fesztivál jelentős fellépései mellett az együttes külföldi karrierje is elkezdődött: sikeres koncerteket adott a berlini Akademie der Künstén, a karlsruhei ZDK-ban, az Acanthes központ kurzusán Avignonban. Közreműködött Eötvös Péter Három nővér című operájában Budapesten és Zágrábban. 2002 májusában fellépett a Bécsi Ünnepi Heteken, 2003 novemberében pedig a Huddersfieldi Kortárszenei Fesztiválon.
Lemezeit a BMC és a BIS adja ki.


Klangforum Wien

1985-ben Beat Furrer alapította a szólistákból álló, kortárszenét játszó együttest. 24 törzstagja egyenrangú félnek tekinti egymást, mindnyájuknak egyaránt beleszólása van minden számottevő művészeti kérdésbe. A tagok alapelve, hogy mind az előadók, mind a karmesterek, mind pedig a zeneszerzők egyformán fontos szereplői a munkafolyamatoknak az általános gyakorlattal szemben, mely hierarchiába rendezi őket.
Jellemző rájuk a kortárszenei művek különféle esztétikai vonatkozásainak gyakori megkérdőjelezése, a kortárs kompozíciók autentikus előadásmódja. A stílusok széles skáláját vonultatják fel: korunk zenéjének minden főbb vonatkozását bemutatják, a modern klasszikus, különösen a Második Bécsi Iskola jelentősebb műveitől a szárnyukat bontogató fiatal komponisták szerzeményein át a jazzdarabokig és a szabad improvizációig. Rendszeresen tartanak zeneszerzői mesterkurzusokat, zenepedagógiai tevékenységekben vesznek részt.
Világszerte koncerteznek, évadonként több mint 80 fellépést vállalnak Európa, az USA és Japán fontosabb zenei központjaira összpontosítva. Évente nagy programválasztékot biztosító koncertsorozatot tartanak a bécsi Konzerthausban.
Mindezeken felül zenés színházaktól, filmek alkotóitól és a televíziótól is kapnak felkéréseket. CD-felvételeik egyebek közt az accord, a cpo, a durian, a Grammont, a Musikszene Schweiz, a pan classics, a Wergo és a Kairos kiadónál jelentek meg.
1997 óta Sylvain Cambreling a Klangforum Wien első vendégkarmestere.

A Klangforum Wien támogatója: Julius Bär