BBC Symphony Orch., Eötvös Péter, Weiner–Szász Kamaraszimf., Wilheim András Szőllősy András: Zenekari és kamarazenekari művek

BMCCD080 2003

A nagy zene, a nagyszerű zene, a kimagasló zene, a dicsőséges, a meghaladhatatlan, az igazi zene, a továbbiakban: a zene, nem ad bizonyságot. A zene nem ad, és nem vesz el. A zene nem állít semmit, nem fejez ki semmit, nem szól semmiről, mert nem a földről, nem az emberektől, nem az akaratból és nem  a vágyból születik. Egyáltalán nem játszik semmiféle szerepet, hogy a zeneszerző, aki a zenét írja, mi mindent érzett, amikor alkotott. Amit tesz, amit létrehoz, azt minden végső bizonyság szerint nem ő tette és nem ő hozta létre. És ez azt is jelenti, hogy az ember nem érdemli meg. A zene nem az emberé. De nem tudjuk, kié. Iszonyatos a dolgunk, hogy formát találjuk a hálának, ha hallhatjuk. És most, Szőllősy nagy művében, ennek a hálának a súlya nehezedik ránk.

Krasznahorkai László

Úgy gondolom, hogy az egyéniség nem abban van, hogy valaki valami gyökeresen újat talál ki. S ha mégis úgy hisszük, hogy valakinek ez sikerült, elég alaposan elmélyednünk a zene történetében, hogy rájöjjünk, hogy a merőben újnak hitt gondolatok is már régen – gyakran évszázadokkal ezelőtt – felmerültek. [...] Azt hiszem, inkább arról van szó, hogy a dolgok közötti összefüggésekben, elrendezésükben talál-e valaki olyan egyéni szempontot, amely szerint át tudja csoportosítani a jelenségeket.

Szőllősy András


Előadók

BBC Symphony Orchestra (1-2)
vezényel: Eötvös Péter

Weiner–Szász Kamaraszimfonikusok (3-5)
vezényel: Wilheim András


Produkciós adatok

Kottakiadó: Editio Musica Budapest
Felvétel: Maida Vale Studio 1, BBC Maida Vale Studios, London – 26/10/98 (1-2);
Phoenix Studio – 18-19/11/02 (3-5)
Zenei rendező: Matias Tarnopolsky (1-2), Bojti János (3-5)
Hangmérnök: Simon Hancock (1-2), Bohus János (3-5);
Vágó: Bojti János (3-5)

Portréfotó: Huszti István
Borító: Yasar Meral - Bachman Gábor koncepciója alapján
Design: Yasar Meral - Architect: Bachman

Producer: Gőz László

Készült a Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériuma, a Nemzeti Kulturális Alapprogram és az Editio Musica Budapest támogatásával.


Ajánlók

Grant Chu Covell - La Folia (en)

S.R. - Scherzo (es)

Juan Carlos Moreno - CD Compact (es)

J.P. - Diverdi (es)

Retkes Attila - Gramofon ***** (hu)

Tihanyi László - Muzsika (hu)

Tóth Péter - Cafe Momus (hu)


3500 HUF 10.90 EUR

Szőllősy András:

01 Musica per orchestra (1972) 16:39

Szőllősy András:

02 Sonoritá (1974) 10:45

Szőllősy András: Musica concertante (1973)

03 I. (quasi sonata) 7:52
04 II. (quasi epilogo) 6:34
05 Elégia (1993) 11:39
Teljes idő 53:29

Online terjesztők listája



Hangok rendje

Az élő tradícióhoz való kapcsolat majdnem minden kor zeneszerzője számára komoly kérdésként vetődött fel; a huszadik század második felében azonban, amikor több generáció is hihetetlen élességgel tapasztalta meg a század nagy stílusainak létrejöttét és érvényvesztését, valamint azt, hogy valamennyi nagy, zárt stílus alapvetően folytathatatlan, mert annyira individualizálódott a technika és a stílus, hogy az epigonizmus veszélye nélkül aligha válhat a követőjükké valaki, egy újabb döntéshelyzet elé állította a komponistákat. A tradíció ugyanis választás kérdése is: amikor sokféle stílus, nyelv, technika egyidejű jelenléte tapasztalható, ki-ki megválaszthatja azt az egy személyre szabott hagyomány-szövedéket, amelyhez kapcsolódni kíván.

Szőllősy András pályájának több szakaszában is számvetésre kényszerült a legkülönbözőbb tradíciókkal; előbb Kodály, majd Petrassi növendékeként a nagy klasszikus hagyományt kellett mérlegre tennie, felismerve ugyanakkor, hogy Bartók egyéni útja is legfeljebb etikai mintát adhat a pályakezdő zeneszerző számára; de ugyanígy esztétikai és gyakorlati problémaként élte meg az ötvenes-hatvanas évek fordulójának stílusokat és irányzatokat teremtő és temető zenetörténeti helyzetét. Mi lehet az a hang, az a stílus, milyen összetevőkből rakódik össze az a hagyomány, amelyből kiindulva érvényesen lehet megszólalni – vagy éppen: hosszan hallgatni. Mert Szőllősy habitusának fontos rétege az az állandó benső készenlét, amelynek nem kizárólagos igénye, nem mindig elsődleges megnyilatkozási formája a testet öltött alkotás. A hallgatás természetesen nem ment fel az állandó munka alól, a gondolkodás, az értékelés, az önkritika állandó működtetésétől. Csak akkor kell megszólalni, új művet létrehozni, ha az valóban újat, érdeklődésre számot tartót, meglepőt közöl. Többről van itt szó, mint az egyéni stílus kérdéséről. Nyilvánvaló, hogy a művek sorából minden szerző esetében ki lehet mutatni általánosítható jegyeket, technikai megoldásokat, sajátos hangütést, hangzásvilágot és így tovább. Mégis, a szinte követhetetlenül gyorsan változó irányzatok idején éppen azoknak a szerzőknek volt „egyéni” stílusa, akik szinte tudomást sem vettek a körülöttük lévő világról, akiket nem érintett meg a változások szele.

Szőllősy András egy szinte ars poeticának beillő megfogalmazása jól jellemzi ezt a helyzetet: „Nem tudom, van-e egyáltalában egyéni stílus. Az a dolgunk, hogy ‘rendet teremtsünk a hangok között’. Ennek nyilvánvalóan milliónyi módja van, mégis valószínű, hogy valamennyi értelmesnek látszó módot kipróbálták már. [...] Úgy gondolom, hogy az egyéniség nem abban van, hogy valaki valami gyökeresen újat talál ki. S ha mégis úgy hisszük, hogy valakinek ez sikerült, elég alaposan elmélyednünk a zene történetében, hogy rájöjjünk, hogy a merőben újnak hitt gondolatok is már régen – gyakran évszázadokkal ezelőtt – felmerültek. [...] Azt hiszem, inkább arról van szó, hogy a dolgok közötti összefüggésekben, elrendezésükben talál-e valaki olyan egyéni szempontot, amely szerint át tudja csoportosítani a jelenségeket.”

Látszólag lemondó és beletörődő, ám lényegét tekintve mégis a gyökeresen új pártján áll ez a hihetetlen éleslátásról tanúskodó néhány mondat, hiszen nem kevesebbet állít, mint hogy a zeneszerző számára csak egész kivételes esetben adatik meg valóban újat mondani – eszköztára a már meglevő, mások által kitalált anyagokból, felfedezésekből, eljárásmódokból tevődik össze, s az a legfontosabb, hogy ahhoz találja meg az egyéni szempontot, hogy emez adott alapanyagot sajátos módon rendezze el. Az egyéni szempont alkalmazása azonban nem vezet el közvetlenül a valódi egyéniséghez; Szőllősy radikális kritikája itt is érvényesül: „Kétségtelen, hogy ha valaki egész életében ugyanazt a zenét írja, azt a látszatot keltheti, hogy egyéniség. Olyankor szokott ez elkövetkezni, amikor a zeneszerző rátalál (vagy úgy hiszi, hogy rátalált) egy olyan eljárásra, amely elkülöníti őt a többi pályatársától. Ha azonban ez az eljárás csak arra szolgál, hogy a különállást hangsúlyozza, menthetetlenül önismétléssé válik. A valódi egyéniségben épp az a csodálatos, ahogyan műről műre változik, alakul, ahogyan egyre tágabbra meri szabni képzeletének határait, ahogyan egyre gazdagítja a már birtokba vett világot.”

Kétségtelen, hogy ezek a sorok Szőllősy András munkásságára is vonatkoznak, az ő zeneszerzői és zenetörténészi tapasztalataiból eredeztethetők. Jól körvonalazható ezek alapján az a zeneszerzői attitűd, amelyet pályája során követett, mindmáig. Legelsőbben is: ezer szállal kapcsolódik a tradíciókhoz, ráadásul nem csupán a készen kapott, hanem a zeneszerzői tapasztalat nyomán választott tradíciókhoz. Ebben a zenében a tradíció: az a mindenki számára hozzáférhető ismeretanyag, ami az európai zenetörténetet az elmúlt korokban megteremtette, annak minden technikai módszerével, leírható szabályaival és nem utolsósorban megvalósult remekműveivel. Továbbá: ez az attitűd nagyon komolyan veszi az életművek belső egységességét, mondhatnók: a darabok szerves egymásraépülését és egymásrautaltságát, hisz az életművek folyamatos gazdagodásában, a művek közötti összefüggések fontosságában. Ez az attitűd elképzelhetetlen volna a fejlődés linearitásába vetett hit nélkül. A tradícióhoz való kapcsolódás ugyanis egyben annak a régi zenetörténeti elgondolásnak a része, amely a történelem evolucionista felfogását feltételezi: a megoldások alakulása, fejlődése jól követhető a művek egymásutánjában, hiszen valamely idea genezise és kimunkálása jól nyomon követhető az egymást követő művek sorában.

Szőllősy András valódi zeneszerzői pályakezdése sokáig, egészen 1968-ig váratott magára. A III. Concertóval kezdődő periódus kivételes zenetörténeti pillanatot rögzít; annak a felismerésnek gyümölcse, hogy elérkezett az aktualitása egyfajta klasszicizáló attitűdnek: ma már jól látjuk, hogy ekkoriban zárult le a II. világháború utáni avantgárd kombattáns periódusa, megszűntek az egyeduralomra törő irányzatok, s kezdetét vette egy sokkalta pluralistább zenekultúra, amely sokféle orientáció lehetőségét és együttes érvényességét vetette fel. Szőllősy ekkor jelentkezett concertójával, amely (régi Kodály-könyvének kifejezésével élve) teret enged a zenei „kiszűrésnek”, azaz annak a kompozíciós eljárásnak, amely csak annyit enged átvenni a hagyományból, amennyit az egyéni igény kijelöl.

Közelebb vihet e habitus megértéséhez, ha röviden utalunk arra, hogy mit nem vett át Szőllősy azokból az eljárásokból, amelyeket a kortárs zene közelmúltja oly bőséggel kínált fel. Nem fogadta el mindenekelőtt azt a deklamatórikus melodikát, amelyet az 1950-es évek poszt-weberni címkével jellemezhető irányzatai alkalmaztak s ugyanakkor nem fogadta el azt a pépszerű aleatóriát sem, amely az úgynevezett lengyel iskola tevékenysége nyomán lepte el évtizedekre az európai típusú zeneszerzés kevésbé ellenálló specieseit.

A III. Concerto után azonban újabb négy évnek kellett eltelnie ahhoz, hogy igazán kiforrottan megjelenjék az a hangzásvilág és az a formulakincs, amelyet valóban Szőllősy sajátjának tarthatunk. Tárgyszerű elemzéssel kimutatható, hogy a Trasfigurazioni óta minden darabjának azonosak az építőkövei – ám kombinációjuk más és más, pontosan aszerint, ahogyan egy komponista egyre tágabbra meri szabni képzeletének határait, ahogyan egyre gazdagítja a már birtokba vett világot.

Ettől a zenei ideáltól indíttatása szerint sem idegen egyfajta eklektikus szándék – ha nem is törekszik rá, nem zárkózik el tőle. Ha elfogadjuk azt, hogy nem a dolgok kitalálásában, hanem a közöttük lévő összefüggésekben, elrendezésükben kell fellelnünk az egyéni szempontot, akkor ez az eklektika korántsem szervetlen, hanem magából a művek mögött lévő koncepcióból ered. Szőllősy sajátos válasza ez az ötvenes-hatvanas évek zeneszerzésének ökonómiát, homogenitást célzó irányzataira.

Korántsem jelenti ez azt, hogy a Szőllősy-művek jellemzője az anyagok közötti koherencia hiánya vagy mellőzése lenne. Darabjainak belső összefüggésrendszerét, sőt az egyes művek közötti kapcsolatokat is számos technikai elem állandó visszatérése biztosítja; ugyanígy a ritmika megszervezésének elemei – vagy bizonyos hangközök kiemelt használata – rendre visszatérnek az egyes kompozíciókban. Olyannyira formalizált ez a zenei világ, hogy a Trasfigurazioni után szinte mindegyik darabja azonos elemekből építkezik. Kombinációjuk mindig más; sorrendjük változik, arányaik különböznek s ennek révén más-más súllyal vannak jelen, de a legfontosabb típusok többnyire kimutathatók. Megjelennek a pontosan megszabott fordulóhangok között meanderező glissando-tömbök és a sarkosan ritmizált struktúrák, amelyek belső szerkezete olykor meglepő hasonlóságot mutat, ám a játékmód változása ugyanannak a zenei anyagnak hallhatóan más karaktert ad; jellemzőek a hangszeregyüttes teljes terjedelmét átfogó hangfürtök, amelyek belső ritmusa sajátos lüktetést ad a pozícióját tekintve mozdulatlan hangzásnak, s ugyanígy sok műben megtaláljuk azt a fajta szövésmódot is, amelyben a különböző hangszerek a nagyon hasonló felépítésű és azonos regiszterben mozgó motívumokat különböző egyenletes sebességgel, rendezett, ám mégis alig kontrollálhatóan bonyolult heterofóniaként szólaltatják meg. A ritmika érdekes jelensége egy sajátos osztinátó-technika, amely mind az ismétlődő ritmus-képletek hosszának, mind hanganyagának állandó változásával jár együtt, egyaránt emlékezetünkbe idézve bizonyos Bartók-féle megoldásokat, vagy akár a nagyjából ekkortájt, a hetvenes években jelentkező repetitív zene egyes mozzanatait. Szőllősy zeneszerzői gyakorlatát azonban leginkább kortársai között egyedülállóan sajátos ellenpontozó technikája jellemzi. Ennek az ellenpontnak a megjelenése tűnik a legdöntőbb változásnak a III. Concerto és a Trasfigurazioni között, és a későbbi művekben egyre gyakoribbá, majdhogy kizárólagossá válik. Ez a kontrapunktika nem hasonlítható a például Ligetinél oly gyakori, s találó kifejezéssel mikropolifóniának nevezett fenoménhoz. De a Szőllősy-kontrapunkt nem leszármazottja annak a strukturális kereteket is adó polifóniának sem, amely legtisztább formájában Webern munkáiban tanulmányozható.

Szőllősy kontrapunktja szabad ellenpont, amely egyaránt maga mögött tudhatja a Bachra visszavezethető hangszeres ellenpontot, de Sztravinszkij barokkos stilizációit és Bartók egy meghatározott periódusának kontrapunktikáját, s talán bizonyos olasz mintákat is, mondjuk Dallapiccola szerializmus előtti periódusából. Legerősebbnek azonban egy minden bizonnyal meglepően hangzó, s tudatos viszonyulásnak biztosan nem nevezhető kapcsolatot érzek: a kései Kodály művészetét. Korántsem azt akarom mondani ezzel, hogy Szőllősy zenéje valamiképpen is a Kodályé folytatása volna; sokkal valószínűbb számomra, hogy a kapcsolat – vagy nevezzük így: a hatás – jóval áttételesebb. Ha Szőllősy valóban elsajátíthatott valamit Kodály iskolájában, az ennek a szabad ellenpontnak a művészete volt, s amint rátalált arra a zenei anyagra, amelyet valóban a sajátjának érzett, szinte ösztönösen lelt rá arra a mélyen beléivódott kompozíciós technikára is, amellyel megmunkálhatta.

A darabok formaképzését leginkább egyfajta montázs-elvként írhatnánk le, amely azonban közeli rokonságban áll a motetta-formával is. Ha változást észlelünk Szőllősy formaképzésében, akkor azt abban a tendenciában érhetjük tetten, hogy darabról darabra haladva a formák külső keretei egyszerűsödnek, kevesebb anyag-típusból állnak, akár egy tétel is képviselhet önálló karaktert, minden látványos kontraszt nélkül.

Korántsem társtalan alkotó Szőllősy András a huszadik század utolsó harmadában – sőt, klasszicizáló törekvéseivel bizonyos értelemben meg is előlegezte a kor uralkodó tendenciáit, amelynek mára furcsa vadhajtása lett az a retrográd hullám, amelyet nap mint nap tapasztalhatunk. Szőllősy zenéje azonban abban is egyéni szempontot követ, hogy soha, egyetlen pillanatra sem adta fel radikalizmusát, amelyben jól megfér egymással ellenpontozó szerkesztés és osztinátószerű ritmika, széles ívű dallamosság és hangközkonstrukciók, ám soha nem a szintézis, az összefoglalás igényével, hanem inkább a mindenkor megújulni kész kísérletező hajlamnak és felfedező kedvnek az izgalmával.

Wilheim András


NB. A Musica concertante és az Elegia ezen a felvételen kamarazenekari változatban (azaz nagyobb létszámú vonósegyüttessel) hallható; a szerző intenciója szerint a hangzás így hívebb az eredeti kompozíciós elképzeléshez, mint az alternatív előadási lehetőségként megjelent vonóskvintett-változat.


Szőllősy András 1921. február 27-én született Szászvárosban, Erdélyben. Zeneszerzést a budapesti Zeneakadémián tanult Kodály Zoltántól és Viski Jánostól, később pedig Goffredo Petrassitól a római Accademia Santa Cecilián.

Zenei tanulmányai mellett a Pázmány Péter Tudományegyetemen is tanult, s 1943-ban doktori fokozatot szerzett. 1950 óta a Zeneakadémia zenetörténet- és zeneelmélet-professzora. 1970-ben III. Concertója „Az év legkiemelkedőbb zeneműve” címet nyerte el az UNESCO Nemzetközi Zeneszerző Seregszemléjén Párizsban.

1971-ben Erkel-díjjal jutalmazták, 1985-ben Kossuth-díjjal tüntették ki, a Bartók-Pásztory-díjat pedig kétszer is (1986, 1998) megkapta. 1987-ben a francia kormány részesítette magasrangú kitüntetésben. 1993-ban a Széchenyi Művészeti Akadémia tagja lett.

Könyvet írt Kodályról és Honeggerről, közreadta Kodály válogatott írásait; elkészítette az első tudományos igényű Bartók-műjegyzéket, s szerkesztette Bartók összegyűjtött írásainak kötetét.


A BBC Szimfonikus Zenekara

A BBC Szimfonikus Zenekarát Sir Adrian Boult alapította 1930-ban. Fennállása alatt a zenekar vezető karmesterei közt volt Doráti Antal, Pierre Boulez, Gennagyij Rozsgyesztvenszkij, Sir Colin Davis és Sir John Pritchard, s számos neves zeneszerző dolgozott vele szoros együttműködésben, köztük Bartók, Henze, Lutoslawski, Pärt, Prokofjev, Strauss és Sztravinszkij. A zenekar az új zenei törekvések támogatása mellett kötelezte el magát, melynek bizonyítéka, hogy több mint 1100 mű premierjén működtek közre; közülük többet a BBC rendelt meg, mára pedig már klasszikusnak mondhatók. A zenekar történetének 11. vezető karmestere Leonard Slatkin lett 2000-ben, elődjét, Sir Andrew Davist pedig elsőként választották tiszteletbeli karmesterré. A 2000-2003 közötti időszakra először neveztek ki házi zeneszerzőt Mark-Anthony Turnage személyében. 2003 januárjában a neves finn karmestert, Jukka-Pekka Sarastét nevezték ki állandó vendégkarmesterré, júniusban pedig a zeneszerző-karmester John Adams is a zenekar művészeti vezetésének tagja lett.

A BBC zászlóshajójaként a BBC Szimfonikus Zenekar adja a nyári Proms koncertek népszerű programjának gerincét, több tucat fellépésük van, köztük a nyitó és a záró hangverseny. A zenekar minden évadban koncertsorozatot tart a londoni Barbican Kulturális Központban, és rendszeresen turnézik az Egyesült Királyságban, továbbá külföldön. Minden év januárjában egy hétvégét valamelyik XX. századi, vagy kortárs zeneszerző munkásságának bemutatására fordít.

A BBC Szimfonikus Zenekara több vezető lemezcég számára készít felvételeket, és rendszeresen vállal tévészerepléseket. A Buckingham Palotában az Aranyjubileumon – a királynő uralkodásának 50. évfordulóján – adott koncertjüket világszerte több millióan kísérték figyelemmel.
A BBC Szimfonikus Zenekarának minden fellépését közvetíti a BBC 3-as csatornája és annak website-ja.

bbc.co.uk/orchestras/so


Weiner-Szász Kamaraszimfonikusok
(Budapest Chamber Symphony)

Az alapvetően karmester nélkül működő zenekar 1992-ben alakult, hogy alkotó módon ápolja a magyar kamarazenélés legnemesebb hagyományait. Értékrendje Weiner Leó és Szász József emberi-szellemi örökségére épül, repertoárjának Haydn, Mozart, Stravinsky és Britten életműve áll a középpontjában. Számos mű magyarországi bemutatója fűződik nevéhez, a barokktól a kortárs zenéig. Több ízben képviselte hazánkat, vendégszerepelt Európában, Amerikában és Ázsiában. Médiatámogatója a Magyar Rádió, amely rendszeresen sugározza koncertjeit és hangfelvételeit. A zenekar eddigi lemezei a BMC, az Echiquier, a Gramy, a Hungaroton, a Mega Records és a Tibor Varga Collection gondozásában jelentek meg. Az együttes olyan kiválóságokkal dolgozott együtt, mint Isabelle Faust, Kim Kashkashian, Cyprien Katsaris, Kocsis Zoltán, Alexander Lonquich, Perényi Miklós, Jean-Marc Phillips-Varjabedian, Victor Pikaizen, Rost Andrea, Sebők György, Starker János, Végh Sándor, a Wanderer Trió és a Wiener Sängerknaben. A zenekar munkáját művészeti tanács irányítja, melynek tagjai: Rohmann Imre – elnök, Somogyi Péter – hangversenymester, Szászné Réger Judit – alapító igazgató, és Szilágyi Mihály – művészeti menedzser.

Kapcsolódó albumok