Lajtha László (1892–1963) a XX. század első felének egyik legnagyobb magyar zeneszerzője, aki meghatározó tevékenységet fejtett ki a népzenekutatás és zenepedagógia, valamint a nemzetközi kultúrdiplomácia terén is. Életében – főként Franciaországban – a nála egy évtizeddel idősebb Bartókkal és Kodállyal együtt emlegették: „les trois grands hongrois” (a három nagy magyar). A kommunizmussal való szembenállása miatt műveit 1948 után Magyarországon alig játszották. Egyéni arculatú életművét az utóbbi évtizedekben kezdi újra felfedezni a zenei szakma és a közönség.

1892. június 30-án, Budapesten született. Tehetsége igen hamar megmutatkozott: hétévesen már komponált. Zongoratanára Szendy Árpád volt, de a budapesti Zeneakadémián egy ideig Bartók Bélánál is tanult. 1913-ban, Herzfeld Viktor növendékeként kapta meg zeneszerzői diplomáját. 1918-ban állam- és jogtudományi dokto-rátust szerzett. 1909-ben három hónapot töltött Lipcsében, ahol a Tamás-templom Bach-előadásait hallgatta. Genfben a Liszt-tanítvány Stavenhagennél tanult zongorázni. Az I. világháború kitöréséig minden évben hat hónapot töltött Párizsban, ahol Vincent d’Indy nemcsak tanította, hanem a párizsi zenei életbe is bevezette.

A fiatal Lajtha részt vett többek között Debussy, Ravel, Stravinsky műveinek bemutatóján. A Párizsban töltött időszak, az ott élő művészekkel kötött barátság meghatározó volt zeneszerzői nyelvezetének kialakulásában. Az I. világháború négy évét frontszolgálatban, tüzértisztként töltötte, ami kettétörte szépen induló zongoraművészi pályáját, bár zeneszerzői ambíciói amúgy is erősebbek voltak. Bartók Béla a mindössze 28 éves zeneszerzőt a legnagyobb hazai tehetségek között tartotta számon: „Kodályon és Lajthán kívül nincs értékes zeneszerzőnk” – írta egy angol zenetörténésznek. Lajtha korai kompozícióira a merész újítások jellemzőek.

Később azonban elfordult ettől az irányzattól, és saját maga fogalmazta meg, hogy célja „visszavinni a sok izmus után a muzsikát a humanizmus területére.” Legfőbb zenei példaképei és viszonyítási pontjai mindvégig J. S. Bach, Haydn, Mozart, és a nagy francia mesterek: Debussy és Ravel voltak. Lajtha 69 kompozíciójának adott opusszámot. Életművének egyik legfontosabb vonulata a 9 szimfónia. Maurice Fleuret Lajthát „a XX. század egyik legnagyobb szimfonikus mesterének” tartotta. További zenekari és kamarazenekari műveket, kamarazenét (többek között 10 vonósnégyest), szólódarabokat, dalokat, kórusműveket, egyházi műveket (többek között 2 misét, 1 magnificatot), 3 balettet, 1 vígoperát, 4 filmzenét, számos népzenei feldolgozást írt. 1928-ban kötötte meg első szerződését a párizsi Leduc céggel, amely később állandó kiadójává lett. Zenekari és kamaraműveit számos alkalommal mutatták be Párizsban. 1930-ban a híres amerikai mecénás, Elisabeth Sprague-Coolidge vonósnégyest rendelt tőle. A mű nagy nemzetközi sikert aratott. Műveit ezután szerte a világon játszották.

Lajtha az 1932-ben megalakult párizsi Triton Társaságnak is tagja volt, a társaság bemutatkozó koncertjének első darabja épp az ő Coolidge-díjas 3. vonósnégyese volt. 1947-ben egy évre Londonba utazott, hogy zenét komponáljon Georg Hoellering Gyilkosság a katedrálisban című, T. S. Eliot verses drámájából készült filmjé-hez. Kintléte alatt kezdődött meg Magyarországon a kommunista diktatúra. Lajthát hiába óvták a veszélytől, hazaszeretetétől vezérelve visszatért Budapestre. Állásait elvesztette, útlevelet 14 éven át nem kaphatott, nyugaton maradt fiaival is csak levelezés útján tarthatta a kapcsolatot. 1955-ben – legelsőként a magyar zeneszerzők közül – a Francia Szépművészeti Akadémia tagjává választották (az elhunyt román komponista, George Enescu helyére).

Népzenegyűjtő tevékenységét – elsősorban Bartók példája nyomán – az 1910-es évek elején kezdte meg, és haláláig folytatta. 1913-ban lépett a Magyar Nemzeti Múzeum kötelékébe, ahol először a hangszergyűjteményt gondozta, majd a népzenei osztályt vezette. 1946-ban rövid időre a Néprajzi Múzeum igazgatója lett. 1951-ben Kossuth díjjal ismerték el kutatói tevékenységét, amely elsősorban a hangszeres népzene és a történeti népzene gyűjtése terén volt kiemelkedő. Legfontosabb népzenei munkája a Népzenei Monográfiák című sorozat. Szintén 1919-ben nevezték ki Lajthát a Nemzeti Zenede tanárává. Az intézménynek a II. világháború befe-jeződése után néhány évig igazgatója volt, és ő volt az utolsó főigazgató is, amikor 1949-ben az intézményt átszervezték. Három évtizeden át tanított, összesen 11 tantárgyat. Tanítványai között olyan, nemzetközileg is elismert művészek voltak, mint Ferencsik János karmester vagy Tátrai Vilmos hegedűművész, akik sokszor tűzték műsorra műveit.

1935-től 1938-ig a Magyar Rádió szabadegyetemének zenei műsorait irányította, 1945-től pedig másfél éven át a Rádió zeneigazgatója volt. Fontos szerepet játszott a Rádió zenekarának újjászervezésében és kibővítésében. Emberi karakterére jellemző, hogy igazgatása alatt megtiltotta, hogy saját műveit játsszák a rádióban. Kultúrdiplomáciai tevékenysége 1928-ban indult el, amikor nagy figyelmet keltő előadást tartott Prágában, a Népszövetség Szellemi Együttműködési Bizottsága (az UNESCO elődje) által rendezett I. Nemzetközi Népmű-vészeti Kongresszuson. 1930-ban a Népművészet és Néphagyományok Nemzetközi Bizottsága népzene-néptánc osztályának elnökévé választották, és több szakértői megbízatást is kapott. 1947-ben részt vett az UNESCO védnöksége alatt működő International Folk Music Council (Nemzetközi Népzenei Tanács) megalapításában és haláláig a szervezet igazgatósági tagja maradt. Abban az időszakban, amikor a magyarországi kommunista kormány nem engedélyezte külföldi utazását, zenei tanácsadó volt a Budapesti Francia Intézetben, és eredmé-nyesen segítette elő, hogy Magyarországon megismerjék a korabeli francia muzsikát. 1963. február 16-án halt meg Budapesten.


Les Soli – szólisztikus szimfónia, op.33 (1941)

Lajtha László oeuvre-jének egyik legjelentősebb műcsoportját a zenekari művek alkotják. Ezen belül a szimfonikus művekhez kilenc szimfónia, néhány szvit, egy variáció-sorozat, egy szimfonikus költemény, és a Hortobágyhoz készült filmzene tartozik. Az 1941-ben született „Les Soli” című kompozíció is a szimfónia műfaji megjelölést viseli, ám apparátusa, mely a Lajtha-életműben egyedülálló, eltér a kilenc szimfóniáétól: vonós- zenekar, hárfa és ütőhangszerek szerepelnek benne, fúvósok nélkül. Tehát valójában nem szimfonikus mű, hanem kiegészített vonószenekarra íródott, és legközelebbi rokona a két, vonószenekarra írt sinfonietta. Tétel-rendje ugyanakkor a klasszikus négytételes szimfóniákra utal: első tétele gyors (ráadásul szonátaforma szerű), a második tánc (menüett), a harmadik lassú, a negyedik pedig egy igazi virtuóz finálé. (Különös, hogy Lajtha kilenc valódi szimfóniája közül csupán kettő négytételes, de csak egyetlen olyan van – a hatodik –, amely a klasszikus tételrendet annyira hűen idézi fel, mint a „Les Soli”.)

A „Les Soli” cím a mű egyik jellegzetességére, a hangszerszólókra utal, ezért lett szólisztikus szimfónia a magyar neve. Az egyes tételeknek a nagybőgőn, a brácsán, a csellón, az utolsó tételben pedig a hegedűn felhangzó szólói olyan igényesek, olyan virtuózak, annyira kiemelkednek a zenekari faktúrából, hogy a kompozíciót akár versenyműnek is tekinthetnénk. Azonban a mű komponálásakor Lajthára a szimfónia és a versenymű mellett a programszimfónia, vagy az általa igen kedvelt szvit is hatott. Az egyes tételek külön-külön is kaptak címet, és e hangulatos elnevezések külső programra utalnak.

A presto tempójú Concert joyeux, azaz Boldog (vagy vidám) koncert mulatságos nagybőgő szólót (valamint itt még csak nyomokban mutatkozó hegedű- és brácsaszólót) tartalmaz. E sziporkázóan szellemes muzsika is jól érzékelteti Lajtha zenéjének vizuális ihletettségét. A tételt talán egy látott vagy csak elképzelt vidám táncos forgatag inspirálta. Akár egy balett vagy pantomim zenéje is lehetne. (Ez sem egyedi az oeuvre-ben, gondoljunk csak a Marionnettes című hárfaötösre). A tétel formája szonátaformára emlékeztet, és nagy témabőséggel kápráztatja el a hallgatót.

A Gilles című második tétel szólóhangszere a brácsa. Ezt a tételt Lajtha hommage-nak, tiszteletadásnak szánta legkedvesebb festőjének, Jean-Antoine Watteau-nak (1684– 1721). A francia rokokó mester alkotásai közül a zeneszerző gyakran emlegette a párizsi Louvre-ban található Gilles című képet (1717–1719), mely egy fehér ruhás, szomorú bohócot ábrázol: a commedia dell’arték Pierrot-figuráját. A tétel karaktere hasonlít a fest-ményéhez: finom és bájos, ugyanakkor szomorú, sőt fájdalommal teli. A bohóc mulattat másokat, mert ez a hivatása, ám saját élete tragédiákkal teli. A tétel rokon azokkal a Lajtha-alkotásokkal, amelyek Watteau képi világát idézik. Ilyen az 1944-ben komponált Capriccio című balett és a spanyol Salvador de Madariaga francia szövegére 1948 és 1950 között írt Le Chapeau bleu (A kék kalap) című opera buffa. A „Les Soli” – éppen Gilles című tétele okán, melynek előadási utasítása: comme un menuet, azaz úgy kell előadni, mint egy menüettet – egy meglepően nagyszámú kompozíciót tartalmazó különleges műcsoportnak is része: azon Lajtha-opusok csoportjának, amelyek menüettet tartalmaznak. Ha nem ismernénk a szerző rendkívül erős kötődését és tudatos kapcsolódását a XVII–XVIII. századi zenéhez, igencsak meglepőnek találnánk, hogy egy XX. századi magyar mester alig több mint két évtized alatt (1937 és 1958 között) nyolc menüettet is írt. Az arisztokratikus tánc kimértsége, visszafogott eleganciája, ugyanakkor a brácsaszóló szabadon csapongó, szívbe markolóan panaszos, siránkozó dallama különös kontrasztot alkot a Gilles című tételben.

Az andante con moto tempójelzésű, melankolikus Pastorale d’automne, azaz Őszi pasztorál (pásztorjelenet, pásztordal) gyönyörű, hatalmas ívű, gazdagon díszített csellószólójával lopja be magát a szívünkbe. Lajtha oeuvre-jében többször is megidéződik a különböző évszakok, és különösen az ősz hangulata, például a zongorára írt, fiatalkori Contes-ban (Mesékben), a 3. vonóstrióban, vagy az énekhangra és hat hangszerre írt Trois nocturnes-ben (Három noktürnben).

A „Les Soli” negyedik tétele ismét presto, és itt végre a szóló hegedű is bemutathatja ragyogó virtuozitását. A tétel címe: Féerique (tündéri) már önmagában Mendelssohn tündérzenéit juttatja eszünkbe, és erre nem is cáfol rá a pizzicatókkal és gyorsan suhanó tizenhatodokkal teli Lajtha-muzsika.

A mesternek a francia kultúrához való szoros kötődését az is mutatja, hogy hatvankilenc opusából – bár a legtöbbnek nincs dedikáltja – kilenc művet is franciáknak ajánlott. Az op. 33-as, szólókkal megtűzdelt szimfónia dedikációja Florent Schmittnek szól, annak a zeneszerző-zenekritikusnak, aki először írt kritikát Lajtháról a Le Temps-ban, és tehetségéről mindig nagy elismeréssel nyilatkozott. A meglehetősen szigorú kritikus hírében álló Florent Schmitt hamar jó barátságba került a fiatal komponistával, és később komoly szerepe volt abban, hogy Lajtha László – elsőként a magyar zeneszerzők közül – a Francia Szépművészeti Akadémia (Institut de France – Académie des Beaux-Arts) tagja lett 1955-ben. (Mivel Lajtha a kommunista rezsimmel való szembenállása miatt 1948-tól 1962-ig, azaz tizennégy éven át nem kapott útlevelet, így székfoglalóját sem tarthatta meg Párizsban, csak hétéves késéssel, 1962-ben.)

A „Les Soli” technikai és zenei igényesség szempontjából kiemelkedik az általában is rendkívül nehéz Lajtha-művek közül, és talán ennek köszönhető, hogy szerzőjének legritkábban előadott opusai közé tartozik. Mindazonáltal a hagyatékban található – sokáig Dr. Lajtha Lászlóné által vezetett – feljegyzésekből arról értesülünk, hogy Budapesten többször is előadták. Rádiófelvételt itthon a Magyar Rádió Szimfonikus Zenekara készített belőle, Vaszy Viktor vezényletével. Külföldön először az Orchestre National előadásában szólalt meg, Gaston Poulet pálcája alatt, Párizsban, 1952. szeptember 11-én. A műnek ez a világon a legelső hanglemezfelvé-tele, melyet a Weiner–Szász Kamaraszimfonikusok készítettek Simone Fontanelli vezényletével.


Sinfonietta №1, op. 43 (1946)

Az a gyakran idézett, találó hasonlat, mely szerint Lajtha zenéje olyan, mint az érme, melynek anyaga magyar, verete francia, érvényessége pedig az egész világra kiterjed, az 1. sinfonietta esetében tökéletesen megállja a helyét. A magyar népzene, valamint a klasszikus nyugati műzene (főként Bach, Haydn, Mozart) hatása egyaránt érvényesül e kompozícióban, és persze az a könnyed, levegős, áttetsző hangszerelés is, amelyet Lajtha a francia zenéből tanult el, és amelyet oly mesteri módon tudott alkalmazni. E klasszikusan kiegyensúlyozott, három-tételes „kis szimfónia” a maga divertimento szerű, játékos hangvételével nem véletlenül lett az egyik legnép-szerűbb, leggyakrabban játszott Lajtha-mű. 1946-ban született, a II. világháború befejezését követő viszonylag szabad, reményteljes légkörben. Lajtha ekkor a magyar zenei életben még igen megbecsült, elismert szakembernek számított, aki három fontos intézményben is vezető funkciót töltött be: a Magyar Rádió zenei vezetője, a Néprajzi Múzeum igazgatója, a Nemzeti Zenede igazgatója, sőt később főigazgatója volt. Csak a kommunista diktatúra kezdetekor (londoni szerződése lejárta után történő hazatérésekor), 1948 őszén vált persona non gratává.

A vonószenekari kompozíció műfaji megnevezése: sinfonietta, vagyis kis szimfónia, szimfóniácska. Mind az apparátus (szimfonikus zenekar helyett vonószenekar), mind az időtartam (a három tétel alig több mint negyedórát tesz ki) indokolja e meghatározást. (Önmagában az a tény, hogy a klasszikus szimfóniára általáno-san jellemző négy tétel helyett „csak” három tétel alkotja a művet, Lajtha esetében nem jelent különlegességet, hiszen nagy szimfóniái többsége is háromtételes.) A néhány évvel korábban készült „Les Soli” alcímű, vonószenekarra, hárfára és ütőhangszerekre írt szimfóniával rokon vonás, hogy az 1. sinfonietta is alkalmaz szólistákat valamennyi tételében.

A molto allegro első tétel lendületes, magával ragadó, könnyed muzsika, amit sok tempó- és ütemváltás tesz különösen színessé, változatossá. Formája szabadon követi a klasszikus szonátaforma rendjét. A második tétel francia tempómegjelölése: pas trop lent, azaz nem túl lassan. Éteri finomságú zenével indul: a kíséret háromszoros piano (ppp), és a hegedűn felcsendülő dallam is csak pianissimo. Lajthára nagyon jellemzőek az itt megszólaló hosszú, széles dallamívek, mint ahogyan a divisi technika alkalmazása, azaz a szólamok megosztása is. A tételben előfordul, hogy valamennyi szólam (I. és II. hegedű, brácsa, cselló, nagybőgő) kétfelé oszlik. Ezzel a szinte testetlen, áttört hangzással a szerző egészen különleges hatást ér el. Villodzóan fényes, de leheletfinom „köpennyel” burkolja be a szóló hegedű szinte égi magasságban szárnyaló, nemesen formált dallamát. A tétel általános karakterétől erősen eltér a rövid, de kétszer is megjelenő marcato, ff szakasz. Mintha hirtelen valami korábbi, kínzó emlék jelenne meg, vagy mintha valamilyen ijesztő fenyegetés szakítaná meg az idilli, varázslatos jelenetet. A harmadik tétel vivo e grazioso (vagyis élénk és kecses). Már indulásakor a barokk mestereket szigorú fúgáit idézi, ami a polifóniát kedvelő Lajtha életművének egyik karakterisztikuma.

A hagyatékban található feljegyzések szerint az 1. sinfonietta a világ számos pontján aratott nagy sikert. Már 1956-ban vezényelte Ausztráliában (Melbourne-ben) Kurt Woess, és műsorra tűzték Prágában, Párizsban, Lausanne-ban, Luganóban is. Budapesten 1957-től kezdve Lajtha leghűségesebb zenedei növendékei közül ketten többször is dirigálták: Ferencsik János és Tátrai Vilmos.


Sinfonietta №2, op. 62 (1956)

Eltérően az 1946-ban íródott, üde hangvételű 1. sinfoniettától, a tíz évvel későbbi, 1956-os 2. sinfonietta a divertimento jelleg mellett a magyar történelem egyik legnehezebb időszakának vészterhes hangulatát is magán hordozza. Ugyancsak háromtételes, de a tételek nagyobb terjedelműek és fajsúlyosabbak, mint a korábbi sinfoniettában. A hangzás sűrűbb, testesebb, és nincsenek szólók sem. Nadia Boulanger, a Lajtha-családdal jó barátságban lévő francia zeneszerző-zenepedagógus egy levelében, amelyet a kompozíció 1967-es, André Girard által vezényelt párizsi előadásáról írt az özvegynek, jól érzékelteti a 2. sinfonietta sokrétűségét: „Micsoda csodálatos és magával ragadó mű – és mély – és titokzatos – és vidám.” Ugyan Lajtha itt is kizárólag vonós hangszereket használ, ám a játékmódok sokféleségével olyan színgazdagságot hoz létre, hogy néhol a mű szinte már szimfonikus hangzást idéz. Molnár Antal zenetörténész azt írja, hogy a zeneszerző e műben „úgy kezeli a zenekari szólamok mindegyikét, mint Paganini a magánhegedűt”.

Az első tétel très vif, azaz nagyon élénk. Táncos lejtésű dallamait, önfeledt jókedvét néha egy kis melankólia, néha viszont fenyegető hangok szakítják meg. Lent et calme, vagyis a kiírás szerint lassan és nyugodtan indul a középső tétel, ám dallama (mely legtöbbször a hegedűszólamban csendül fel) rövid idő múltán már egyáltalán nem nyugodt. Apró ritmikai értékeivel, cifrázataival, a székely keservesekre emlékeztető deklamatív, szenvedé-lyes karakterével, mintha egy tragikus történetet, valamilyen mélységesen megrázó élményt akarna elmondani. A prestissimo harmadik tétel – melyen szintén érződik a magyar népzene hatása – a maga perpetuum mobile jellegű virtuozitásával és önfeledt fickándozásával ejti ámulatba a hallgatót.

A komponista a 2. sinfoniettát Guy Turbet-Delofnak ajánlotta, aki 1950-től nyolc éven át volt a budapesti Francia Intézet igazgatója (és mellesleg franciára fordította Petőfi Sándor János vitézét.) Ő segített Lajthának vígoperája, a Le Chapeau bleu prozódiai problémáinak megoldásában a hangszerelés időszakában. Mielőtt pedig Lajthát a Francia Szépművészeti Akadémia tagjává választották 1955-ben, Turbet-Delof véleményét is kikérték. Az igazgató a legnagyobb elismerés hangján írt a magyar mesterről, annak művészi, tudományos és politikai érdemeiről, kiemelve, hogy Lajtha azon kivételes személyiségek közé tartozott, akik soha semmilyen kompromisszumot nem kötöttek az 1948 óta fennálló kommunista rendszerrel.

A 2. sinfoniettát mind külföldön, mind itthon már 1957-ben előadták hangversenydobogón (ez a gyorsaság amúgy nem volt jellemző a Lajtha-művek bemutatóira). Párizsban elsőként Tony Aubin dirigálta. Lajtha – minthogy csak 1962-ben kapott útlevelet – nem lehetett jelen a hatalmas sikerű premieren. Budapesten 1957. április 17-én vezényelte először a darabot Lajtha kedves tanítványa, Ferencsik János a Magyar Állami Hang-versenyzenekar élén. A mű rendkívül pozitív fogadtatását igazolja, hogy az 1950-es évek végén és az 1960-as évek elején sorra jöttek a bemutatók: Firenze, Strasbourg, Brüsszel, Párizs, Luxemburg, Genf, Nizza, München, Hamburg hangversenyszínpadain, de – akárcsak az 1. sinfonietta – a darab hamar eljutott a messzi Melbourne- be is. A hagyatékban fennmaradt dokumentumokból tudható, hogy a darabot gyakran tűzték műsorra különböző országok rádióállomásai is. A jelen CD-n hallható hanganyag a mű első magyarországi lemezfelvétele.

Solymosi Tari Emőke

---

Weiner–Szász Kamaraszimfonikusok
(Budapest Chamber Symphony)

Az 1992 óta működő zenekar művészeti felfogása Weiner Leó és Szász József szellemi örökségére, alapreperto-árja Bach, Bartók, Britten, Haydn, Liszt, Mozart, Stravinsky, Vivaldi and Weiner műveire épül. A Magyar Rádió által rögzített és adásba kerülő A zene égtájai, Britten-jubileum, Haydn összes neves szimfóniája, Máig ható reneszánsz, Muzsikáló Európa, Szerenádok szárnyán című sorozatait a közönség és a kritikusok egyaránt kedvezően fogadták. A zenekar felvételei a BMC, Echiquier, Gramy, Hungaroton, Mega Records and Tibor Varga Collection lemezcégek és az Európa Könyvkiadó gondozásában jelentek meg.

A zenekar fellépett Ausztriában, Brazíliában, Franciaországban, Görögországban, Hollandiában, Németország-ban, Olaszországban, Spanyolországban és Thaiföldön. Többek között olyan nemzetközi rangú kiválóságokkal dolgozott együtt, mint Mario Cioli, Csaba Péter, Csáki András, Isabelle Faust, Simone Fontanelli, Kamp Salamon, Edin Karamazov, Kim Kashkashian, Cyprien Katsaris, Keller András, Kocsis Zoltán, Alexander Lonquich, Elsbeth Moser, Perényi Miklós, Jean-Marc Phillips-Varjabedian, Viktor Pikajzen, Polgár László, Thomas Riebl, Rohmann Imre, Rost Andrea, Andreas Scholl, Sebők György, Starker János, Takács-Nagy Gábor, Várjon Dénes, Végh Sándor, a Cantemus Énekkar, a Trio Wanderer és a Wiener Sängerknaben. A zenekart Szászné Réger Judit – alapító elnök, Somogyi Péter – hangversenymester és Szilágyi Mihály – mű-vészeti menedzser működteti. A Weiner–Szász Kamaraszimfonikusokat a Magyar Fejlesztési Bank, a Nemzeti Kulturális Alap és a Samsung Electronics Magyar Zrt. támogatja rendszeresen.


Simone Fontanelli Milánóban született. Zenei tanulmányai mellett filozófiát tanult az egyetemen. 1989-ben végzett a milánói konzervatórium zeneszerző szakán. Vezényelni Magyarországon tanult, majd a Milano Ensemble (1985-1988), a Logos Ensemble (1985-1988) és a Nuovi Spazi Sonori Ensemble (1989-1991) karmestereként működött. A hangszeres kortárs zenében kifejtett tevékenységét 1980-ban és 1981-ben díszoklevéllel ismerte el a sienai Accademia Chigiana.

Első díjat nyert a Ville de Bagneux-i Nemzetközi Zeneszerzői Versenyen (Franciaország, 1988) és Salzburgi Nemzetközi Mozart Zeneszerzői Versenyen (Ausztria, 1995). 2000 óta a salzburgi Mozarteum kamarazene- professzora. Alapítója és karmestere volt a salzburgi Amadeus Kamarazenekarnak. 2003 és 2009 között a Gamper Kortárszenei Fesztivál (Brunswick, Maine / USA) igazgatója volt, amellett előadott és közreműködött a brunswicki Bowdoin Nyári Zenei Fesztiválon, miként 2008-ban a Mozarteum Nemzetközi Nyári Akadémiáján is.

Simone Fontanelli előadásokat és merterkurzusokat tart a zeneanalízis, a kamarazene, a vezénylés és a zene-szerzés témakörében. Európában, Amerikában és Ázsiában olyan fontos egyetemek vendégelőadója volt, mint a New York-i Juilliard Iskola, a denveri Lamont Iskola, a londoni Yehudi Menuhin Iskola, Királyi Zeneakadémia, Guildhall Zene- és Színművészeti Iskola és a budapesti Liszt Ferenc Zeneakadémia. Anglia, Ausztria, Izrael, Kazahsztán, Magyarország, Németország, Olaszország, Oroszország, Spanyolország, Svédország, Taivan és az Egyesült Államok fesztiváljainak vendége volt zeneszerzői és karmesteri minőségében. Szerzeményei nemzetközileg ismertek és elismertek.


Rohmann Imre Budapesten született. A Bartók Konzervatóriumban zongorát és zeneszerzést, a Zeneaka-démián zongorát és kamarazenét, majd a bécsi Zeneakadémián vezénylést tanult. Díjat nyert a Magyar Rádió zongoraversenyén, a Nemzetközi Liszt-Bartók Zongoraversenyen Budapesten, és a Nemzetközi Kamarazenei Versenyen Bloomingtonban (USA).

Zongoraszólistája volt, többek között, a Dresdner Staatskapelle, a Drezdai Filharmonikusok, a Berlini Szim-fonikusok, a salzburgi Mozarteum, a Budapesti Filharmóniai Társaság, a Ljubljanai Rádió, a Weiner–Szász kamaraszimfonikusok zenekarának és a Liszt Ferenc Kamarazenekarnak. Olyan kiválóságokkal dolgozott együtt, mint Jörg Demus, Eötvös Péter, Fischer Ádám, Fischer Iván, Erich Höbarth, Eugen Jochum, Keller András, Perényi Miklós, Thomas Riebl, Ruha István, Schiff András, Thomas Zehetmair, a Bartók Vonósnégyes, a Chicagói Szimfonikusok Kamarazenekara, a Pro Arte Quartet. Feleségével, Kurucz Tündével 1985-ben alakították meg zongora-duójukat.

Zongoraátiratait az Edition Simonffy, Eötvös Péter zongoraversenye zenekari kíséretének zongorakivonatát a Schott Music adta ki. Lemezfelvételeit a BMC, a Denon, a Hungaroton és a Preiser Records jelentette meg. A Weiner–Szász Kamaraszimfonikusokkal egy-egy jubileumi Haydn- (BMC CD 156) és Liszt-hanglemezt (HCD 32801) készített. Utóbbi elnyerte a Liszt Ferenc Nemzetközi Lemeznagydíjat.

Tanított a Zeneakadémián, a berlini Művészeti Főiskolán, vendégprofesszor a spanyolországi Alcalá de Henares egyetemén, a tokiói Toho Gakuen Egyetemen és a Showa Egyetemen. 1990 óta a Mozarteum Egyetem taná-raként Salzburgban él és működik. Egyik kezdeményezője volt a veszprémi Auer Akadémia megalapításának. Rendszeresen koncertezik Budapesten, mesterkurzusokat tart és fellép a szombathelyi Nemzetközi Bartók Szemináriumon és Fesztiválon. A Weiner–Szász Kamaraszimfonikusok állandó vendégkarmestere.


Csaba Péter Kolozsváron született. Hegedülni, komponálni és vezényelni tanult szülővárosában, majd Bukarestben. Több sikeres hazai és nemzetközi megmérettetés (köztük a Paganini Hegedűverseny 2. díja) után indult el karrierje, melynek során eddig a világ több mint hatvan országában lépett föl olyan neves zenekarok élén, mint a Birminghami Szimfonikusok, a Dél-Afrikai Nemzeti Zenekar, az Ensemble Orchestral de Paris, a Granadai Szimfonikusok, a Haifai Szimfonikusok, Helsinki Filharmonikusok, a Koppenhágai Filharmonikusok, a Lausanne-i Kamarazenekar, a Norfolki Fesztiválzenekar (USA), a berlini RIAS Zenekar, a Sinfonia Varsovia, és a Stockholmi Új Kamarazenekar.

1983 óta Lyonban él, ahol a helyi opera és a szimfonikus zenekar szólistájaként vált elismertté. 1993–2002 között a svédországi Växjö „Musica Vitae” Kamarazenekarának művészeti igazgatója és vezető karmestere volt. Ő alapította és vitte sikerre a Solistes de Lyon és a Virtuosi di Kuhmo kamarazenekart. 1994–2010 között a Be-sançoni Szimfonikus Zenekar igazgatója és állandó karmestere volt. 2001 óta a Santanderi Zenei Találkozó és Továbbképző művészeti vezetője. Finnországban, Franciaországban, Japánban, Magyarországon, Svédország-ban és az Egyesült Államokban nagy sikerrel tartott mesterkurzusokat. Felvételei a Caprice, Claves, Bis, Harmonia Mundi, Hungaroton és Ondine lemezkiadóknál jelentek meg. Olyan neves szerzőkkel és előadókkal működött együtt, mint Erik Bergman, Henry Dutilleux, Szofja Gubajdulina, Kurtág György, Betsy Jolas, Alfred Schnittke és Pierre-Laurent Aimard, Dmitrij Baskirov, Pierre Fournier, Frankl Péter, James Galway, Gulyás Márta, Natalia Gutman, Jandó Jenő, Oleg Kagan, Kocsis Zoltán, Trulls Mörk, Perényi Miklós, Ránki Dezső, Simon Albert, Szabadi Vilmos, Maria Tipo, Christian Zimmermann, Tabea Zimmermann, Pieter Wispelwey.

Csaba Péter – aki 2002 óta a Svéd Akadémia rendes tagja – jelenleg a Lyoni Konzervatórium zenekari tanszékének vezetője és a budapesti MÁV Szimfonikusok művészeti igazgatója és vezető karmestere.