Gadó Gábor feltűnése valódi felüdülést jelentett az ezredforduló tájékán: nem csupán az akkori kvartettjéből áradó mély zeneiség vagy Winand Gáborral való együttműködése adott okot az örömre, hanem annak az ígérete is, hogy a BMC Recordsnál szabályos időközönként megjelenő lemezein újabb és újabb kincsekre bukkanhatunk. Úgy tíz évvel ezelőtt aztán – a David Liebmannel kiegészülő kvartettjével készült 2011-es Ungrund című koncertfelvételt leszámítva – ez a hangfelvétel-folyam elapadni látszott, s azok a zenehallgatók, akik Gadó munkásságával kizárólag lemezeken találkoztak, azt gondolhatták, hogy pályája lezárult.

A megjelenéseket nélkülöző évek félárnyékában azonban Gadó Gábor keményen dolgozott, hogy elmélyítse színpadi kifejezésmódját, emellett pedig létrehozott egy sor kiadatlan felvételt. Míg utolsó két megjelent lemeze, a Byzantinum (2007) és a Lung-Gom-Pa (2008) egyre növekvő absztrakcióról tanúskodott, az Ungrundon hallható Weltraum már legelső hangjaival visszatér a barokk zene fundamentumához, Johann Sebastian Bach muzsikájának értő megidézésével. Ez az esztétikai manőver az elmúlt években a Dukay Barnabással való együttműködésében öltött testet, igazi feloldását (feloldódás helyett) pedig ezen az újjászületés erejével ható albumon hallhatjuk: a Veil and Quintessence-en új szakaszába lép a fékeveszett keresés, mely Gadó Gábor zenéjének forrása.

Ahogy Gadó kommentárjában kifejti, az alkotás számára nem tudatos cselekedet, hanem egy transzállapot eredménye. A zene nem a zenéből magából születik, hanem egy belső, bensőséges lélekállapotból, eredője pedig egy elvszerű gondolati mag. 2002-ben így fogalmazott: „Az én zeném nem narratív. Absztrakciókat fejez ki, és a szerkezet előbb alakul ki bennem, mint a dallam.” Majd azt is elárulta, hogy a zene „fizikailag szállja meg”. Így született meg az albumot nyitó Ombra adorata: „A spanyolországi baszk filozófus, Miguel de Unamuno e gyönyörű kifejezése teremtette meg a kiinduló gondolatot: a dolgok sötét oldalának elfogadása, a sötétség és a fény kettőssége, amely egyetlen felsőbb létezővé olvad össze.”

Ez a kettősség Laurent Blondiau-ban is megtalálható, aki már 2004-ben együtt játszott Gadó Gáborral a Unit nevű együttesben. Hangzása helyenként Kenny Wheelert megidézően tiszta, szinte éteri, máskor viszont szordínós és buja, mint Ellingtoné. Az 1968-as születésű Blondiau a Brüsszeli Királyi Konzervatóriumban tanult, s rengeteget tapasztalatot halmozott fel a modern jazztől (a Brussels Jazz Orchestra tagjaként) Steve Coleman örökségén át (az Octurn örökké változó felállásainak állandó tagjaként) a gnawa zenészekkel való találkozásig (Mâäk’s Spirit nevű együttesével). Az Andy Emler MegaOctettel való együttműködése a francia Académie du Jazz legjobb európai muzsikusnak ítélt díjáig repítette 2009-ben, melyet még 2003-ban Gadónak is odaítéltek.

A Blondiau-nál tizenegy évvel idősebb Gadó Gábor képzése kórusénekléssel, a Kodály-módszer szellemében indult, majd a Bartók Béla Konzervatóriumban kezdett jazzt tanulni. Gitárjátéka a 90-es évek óta felismerhető, és bár kiindulópontja az Abercrombie-Metheny-Frisell nemzedék zenéje volt, Gadó sajátosan egyedi viszonyt alakított ki a modális hagyományok és a tonális összhangzatok rendkívül bensőséges és finom használatával, szélesebb értelemben véve pedig Közép-Európa nagy művészi és spirituális hagyományaival, valamint a keleti miszticizmussal.

Az évek során Bach egyre fontosabbá nőtt belső képzeletvilágában, ahol a 70-es évek politonális jazzének kromatikája „fűszerezi a barokk komolyságát”. A legteljesebb stílusbeli egységgel halad a darabok között vagy egyazon darabon belül a modális népzenei idiómától a protestáns korálok harmonizációján át a vonósnégyesekre jellemző képlékeny szólamvezetésig. A horizontális és vertikális szimbiózisa ez, az ostinato és a harmóniai modulációk egymásnak ellentmondó vonzásában. A trombita határozott szólamával szemben a húrok pengetésének halkításával korálszerű, templomi orgonára emlékeztető hangot hoz létre gitárján. Minden imává, meditációvá, virrasztássá és tűnődéssé válik, abban az értelemben, amelyet a Nyugat már elfeledett, és amelyet a költők és filozófusok a Kelet misztikumában igyekeznek megtalálni, hogy a lét kvintesszenciáját rejtő fátylat fellebbentsék, és kibékítsék az árnyékot a fénnyel.

Franck Bergerot
Fordítás: Petneki Ábel