Gadó Gábor a legbensőségesebb, legtitkosabb lemezét nyújtja most át nekünk. S egyben a legkomorabbat is, hiszen az ezt megelőző Orthodoxiát még a dallamvilág intenzív ragyogása jellemezte. „Az túl melodikus, túl elegáns volt” – hárítja el magától. Egy nyilvánvalóan melódia-központú művész szeszélyéről lenne szó? – Azt mondhatjuk inkább: Gadó védekezik az ellen, hogy melodikus zeneszerzőnek tartsák. Bár a kórusban énekelt magyar népzenén nőtt fel, mégis a Kodály- és Kesztler-módszer összevonása egy olyan fajta összhangzattan és ellenpont tanítást eredményezett, amely inkább a skálafokok funkcióira fekteti a hangsúlyt, mint a hangok nevére. Ennek megfelelően Gadónak inkább vertikális a hallása, játszi könnyedséggel érzékeli a hangnemet, melynek feszesebb és lazább elemeivel játszik. Megvan a képessége, hogy a legtökéletesebb kádenciák fölé olyan témákat és csakis nála elképzelhető módosításokat építsen föl, amelyek bizonyos fokig emlékeztetnek a tonális nyugati és a modális keleti zene határán született vokális polifóniára. A kromatika itt annál is felkavaróbb, mivel Gadó zenéje a modális örökséghez kapcsolódik. A gitár üres húrjainak jelenléte a tonalitás körén kívül annyira kihangsúlyozza a harmonikus sorokat, hogy az már az instabilitás és az előremenekülés benyomását kelti.

Az Unknown kingdomban az E hang rezonál itt is, ott is, hol magasan, hol mélyen, miközben a gitáros viszi magával Matthieu Donarier-t a tizenkét hangú skála fokain. Ugyanez az E pedálhang az Europában és ugyanezek az üres húrok a World of Ulróban a tiszta tonalitást ellentételezik.

Az In memory of three poetsben a magyar népdalok pentaton skálája hangzik fel modális akkordokon, funkcionális megkötés nélkül. Ezt a sodródás-érzést, amely állandó jegye Gadó zenéjének, fenntartja a rubato kifejezésmód ismétlődő alkalmazása, amely közös vonása a Coltrane-t követő korszak nyelvezetén beszélőkkel. De elsősorban a tradicionális magyar zene rubátójára gondol: „Amikor először hallottam John Coltrane-t, azt gondoltam magamban, biztos sok magyar népdalt hallott.”

Egyetlen darab, a Friends’ Play alkalmazza csak a dzsessz „straight ahead” tempóját. Ez a hátsó gondolat nélküli játék, amelyet Gadó kísérői a véleménye ellenére dobtak össze a felvételek végén, olyan ragyogást kelt, amely még intenzívebbé teszi az album árnyait. „Matthieu ellen játszom, ő ellenáll, próbálom megkísérteni, ő folytatja. Örömzene ez – a játszás öröméé.” Vagyis, még amikor úgy tűnik, hogy a lovak közé veti a gyeplőt, akkor is ura marad zseniális társai interaktív cinkosságának, és zeneszerző módjára gondolkozik egészen a legvégsőkig – hiszen az In memory of three poets látszólag szertelen improvizációja is csak variáció a témára. A darabok címei is érdekesek. „Az Unknown kingdom egy táj látványából adódott. Eszembe jutott Alain Fournier könyve, az Ismeretlen birtok, és elöntött a zene, mintha álmodtam volna. Ez a fajta reveláció általában komoly munkát igényel. Rostálnom, húznom kell. De az Unknown kingdomnál egyszerre megvolt az egész.”

A nehéz gyerekkort felidéző Europában Gadó arra az Európára utal, amelyet 14-15 éves korában fedezett fel, Balzacot olvasva, majd Tarkovszkij, Fellini és Bergman filmjein keresztül. Kiderült, hogy nincs egyedül a szorongásaival. Európa négy sarkában könyvek, filmek és festmények segítették, hogy megértse a sajátjait.

A Champs-Elysées affair három tételét a város ihlette. Az első vertikális, rétegezett struktúrájú, amelyet a gitár-arpeggiók részleteznek. „Semmi zene! Teljes káosz!” – ezt az utasítást rendelte a másodikhoz, utalva a nagyvárosi élményekre. A harmadik ezzel szemben épít fel valamiféle menedéket.

A Little Bloody Song értelme épp ellenkezője annak, amit várnánk, nem a sérüléskor kiömlő vérre, hanem az élőt táplálóra vonatkozik. A gitár első hangjai olyanok, mint a hallelujára hívó prédikátor szavai.

Az In memory of three poets három, Gadó szívének kedves magyar költőről szól. József Attila öngyilkos lett, Ady Endrét a szifilisz vitte el, Radnóti Miklós deportálás során vesztette életét. „Ez lehetett volna az én sorsom is. Egyszer csak ráébredtem, hogy egyikük sem érte meg az én koromat, és megírtam ezt a rekviemet. Csak úgy magától jött: gyakoroltam a gitáron, és rájuk gondoltam, közben verstöredékek és Bartók zenéje jutott eszembe, amely egybecseng az ő világlátásukkal.”

Gadó zenéje ennek ellenére nem akar narratív lenni. Csak azokra az absztrakciókra utal, amelyek Schopenhauer és Swedenborg olvasóját kísértik. A World of Ulro a lengyel költő, Czeslaw Milosz könyvére és William Blake egy szimbolikus alakjára utal. A darab nyugtalan introspekció a tibeti yeti yeti meditáció mintájára, melynek lényege: kockáztasuk meg a találkozást saját démonjainkkal, hogy megszabadulhassunk tőlük. A World of Ulróban Gadó nem mesél, hanem szó szerint magával ragadja társait, hogy megtapasztalják a megsemmisülés, a tévelygés és újjászületés egymást követő fázisait. És ugyanígy: a lemez során a harmónia-meneteknek és a kromatikus zűrzavarral ellenpontozott tonális egyensúlynak ellenálló pedál-hangok csak egy elkínzott, érző lélek megnyilvánulásai, amely a távollevő Istent keresi. Akiről ezt mondja Gadó: „Ha nem létezne, akkor is hinni kellene benne.”

Franck Bergerot, Jazzman

Gadó Gábor külön köszönetet mond Martine Palménak és Michel Contat-nak