NEM A HÉRAKLEITOSZI ÚTON

Az emlékezés – a felejtés művészete. Nem a valósággal foglalkozik, nem a valóság foglalkoztatja, azzal a kifejezhetetlen, végtelen bonyolultsággal semmiféle lényegi viszonya nincsen, ami a valóság maga, éppen úgy és éppen annyira, mint ahogy az emberi képesség sem ér el a pontig, hogy ezt a kifejezhetetlen, végtelen bonyolultságot akárcsak megpillantsa, mert a valóság és a rápillantás egy és ugyanaz, márpedig az emlékező ugyanazt a távolságot veszi fel a felidézendő múlthoz, amelyet felvett akkor is, amikor ez a múlt még a jelene volt, és ezzel árulja el, hogy soha nem állt kapcsolatban a valósággal, és soha nem is kívánta ezt a kapcsolatot, minthogy akár borzalomról, akár szépségről van szó, melyet az emlékkel felidéz, az emlékező folyton a felidézendő kép lényegéből dolgozik, egy lényegből, melynek valósága nincsen, és még csak nem is egy tévedésből, mert nem téved, amikor a valóságot elmulasztja, hanem a lehető legszabadabban, a lehető legönkényesebben kezeli, leegyszerűsíti végtelenül a végtelenül bonyolultat, hogy így megkapjon valamit, amihez képest távolsága van, és így édes, és így káprázatos, és így megrendítő és bűvöletes az emlékezés, hisz ott áll az ember egy végtelen, számára felfoghatatlan bonyolultságban, és teljességgel értetlenül áll ott, tanácstalanul és elveszetten, kezében az emlék végtelen egyszerűsége – meg persze a melankólia benne, mert azért érzi, miközben ott ez az emlék, hogy a valósága ennek az emléknek iszonytatóan messze van.

Krasznahorkai László