Sáry László ipari zajokból építkezik, a mozdonyok, a sínek, kalapácsok hangját használja, az Etűdök mégis élőlényekkel teli. A gyerekkor világa ez, ahogy én látom, a gyerekkor erdeje, titokzatos és varázslatos lényekkel, mint egy Weöres versben. A folyamat pedig a megismerés folyamata. Minden értelmeződik, az elején oly ijesztő közelségben fújtató szörnyek nehéz robotot végeznek, a játszadozó sípok vagy a vidáman csilingelő kalapácsok zenéjét fájdalmasan felbődülő mozdony-állatok szakítják meg, s a végén emberi parancsok irányítására futnak nehéz terhükkel. Elragadó mű.
Zsámbéki Gábor
rendező

Sáry László egyedülálló zeneszerzői eredményeket ért el abban, hogyan lehet - a mindenkiben meglévő zeneiségre alapozva - a legegyszerűbb zenei elemekből nagyon összetett és dinamikus struktúrákat létrehozni.
Jeney Zoltán
zeneszerző

A gőzmozdonyokról...
Megihlették a költőt, a muzsikust. Emberöltőkön át újból és újból elmondták róluk: „ők a modern kor szimbólumai”. Gyermekkorunkban még nap mint nap találkozhattunk velük; csodálattal bámultuk fekete testüket, kusza csöveiket, és féltünk tőlük, mikor - estefelé - szikrákat hánytak. Neveket adtunk nekik. Aztán - később - megtanultuk hivatalos nevüket, azaz pontosabban: személyi számukat is. Tudtuk, hogy a büszke hegyesorrút 328-asnak hívják, hogy a kicsi, amelyik olyannak tűnt termetes társai mellett, mint a dakszli a bernáthegyiek közt, a 326-os névre hallgat. Szüntelen nyaggattuk szüleinket, hogy vegyék meg nekünk játékképmásaikat. Irigyeltük a szerencsés embereket, akik etethették őket, fogantyúikat kezelve parancsoltak nekik.
Most elmentek a Nagy Fekete Lények. Képek maradtak utánuk, filmrészletek - de ezek nem tudják felidézni hajdani nagyságukat, egyéniségüket. Csak egyvalami képes erre. Egy korong, melyen utolsó üzenetük, testamentumuk - hangjuk hallható.
A nagy Fekete Lényeket hallgatva önkéntelenül is újraéljük gyermekéveinket, és önkéntelenül is a szépre emlékezünk. Hajdani barátaink, a
gőzmozdonyok testamentuma arra figyelmeztet, hogy környezetünkben, a mindennapok hangzásában, a gépek zajában is felfedezhető a szépség.
Kovács Sándor, 1984

Mindig szenvedélyesen szerettem a mozdonyokat. Úgy tekintem őket, mint élőlényeket, s úgy szeretem, mint mások az asszonyokat vagy a lovakat. A Pacific 231 nem a mozdony hangjának utánzása, hanem egy vizuális benyomásnak és egy fizikai örömérzésnek zenei formában való ábrázolása. A tárgyilagos szemléletből indul ki: a pihenő gépezet csendes lélegzéséből, az indulás erőfeszítéséből, majd a gyorsaság fokozatos növekedéséből, hogy elérkezzék arra a fenséges állapotra, amelyet a 300 tonnás vonat éjszakai 120 kilométeres száguldásának pátosza jelent.
Arthur Honegger, 1923

„...a mozdony az más, az óriási, és pöfög, dohog, zúg, visít, s mintha fel akarna robbanni, amikor megáll. S a félelmetes jószágon ott áll a mozdonyvezető, és végtelen nyugalommal néz le a kisgyerekre, akinek a sínek közelébe sem szabad mennie.”
József Attila, 1936

---

Zene a gőzmozdonyokban

Sáry Lászlót az általános rokonszenvnél erősebb szálak fűzik a gőzmozdonyokhoz. Édesapja állomásfőnök volt, ezért gyermekkorát vasút mellett töltötte: a mozdonyokat szinte „családtagként” ismerte meg. Talán ez magyarázza, hogy amikor három évtizedes alkotópálya után először készített elektroakusztikus kompozíciót, és először használta fel a környezet konkrét hangjait, akkor a gőzmozdonyok és környezetük hanganyagához fordult. Sáry két lokomotív-darabja mégsem váratlan fordulata zeneszerzői működésének. Az 1970-es és 80-as évek
legjelentősebb magyarországi avantgárd zenei csoportja - a budapesti Új Zenei Stúdió - tagjaként sohasem volt tőle idegen „a minden, ami csak szól, zene” cage-i gondolata.

Sáry vonatzenéi hasonlóak azokhoz a rajzfilmekhez, melyekben a vonatoknak emberi arcuk van. Ebben az arcban a zeneszerző vonásai - más műveinek stílusjegyei - is felismerhetők. A vonatfüttyhangok permutált játéka, a morze, az aszimmetrikus ritmusok ismerősek Sáry kreatív zenei társasjátékaiból, vagy akár a Kotyogó kő egy korsóban című ütőhangszeres darabból is. Amikor a sípjelekből orgonaszólam születik, „kakukkos órává” vagy „kintornává” alakul, amikor a csattogás váratlanul Wagner Nibelheim-zenéjévé kristályosodik, és Mime törpebirodalmának ritmusára emlékeztet, amikor a vonatkerék és a sín súrlódása nagyívű, misztikus dallamokká változik, egyszerre világossá válik, hogy a műzene és az élet közötti egykor oly éles határ Sáry László számára átjárható; a vasút és a hozzá kapcsolódó élet hangjai zenei élményekké váltak. A lemez érdekessége, hogy nemcsak a műveket, hanem születésüket, illetve különböző alkotói fázisaikat is dokumentálja. A legteljesebb műzenei kompozíció a Lokomotív szimfónia. Ennek korai formája, mintegy első megfogalmazása az Etűdök gőzmozdonyokra, ugyanakkor a két verzió egyenrangúan él egymás mellett, mindkettő megtartja önálló szellemi státuszát. A felvétel harmadik egységeként a zeneszerző teljes forrásanyaga meghallgatható: egy 1983-ban készült felvétel, amely Magyarország gőzmozdonyainak hangját katalogizálta, az eltűnésük előtti utolsó pillanatban. Ez a negyvennégy perces hangmintakészlet Sáry kompozícióinak meghallgatása után úgy hat, mint egy Werkfilm: a kompozíció elkészülését bemutató alkotás. E háttér ismeretében még magasabbra értékelhető az a teremtő beavatkozás, amely által a zeneszerző maradandó emlékművet emelt egykori kedvenceinek, a gőzmozdonyoknak.


Gőzmozdonyok a zenében

Amióta először elindult vaspályáján a lokomotív, jóformán azóta kíséri a zeneszerzők kitüntető figyelme és szeretete. Az idős Dvořák egyik kedvteléseként gyakran járt „mozdonylesre” a pályaudvarokra. Bő három évtizeddel később egy svájci fiatalember számára az a szimfonikus tétel hozta meg a világsikert, amelyben a nagy sebességű, nehéz vonatok mozdonyának zenei képét formálta meg. A zeneszerző: Arthur Honegger, a mű pedig a Pacific 231. Sáry László két lokomotív-kompozíciója bizonyítja, hogy a füstös vasparipa a mai napig ihletforrásként szolgálhat a zeneszerzők számára. Csakhogy a Pacific 231 keletkezése óta eltelt 75 esztendő óriási változást hozott a mozdonyzenék területén. Nem is elsősorban a kompozíciós technikára gondolunk - bár a különbség itt is alapvető, hiszen Honegger a hagyományos zenekar eszközeivel keltett illúziót, Sáry pedig valóságos, konkrét mozdonyhangokból merítette anyagát -, hanem a művek hangulatára. Honegger 1923-as darabja a modern ember újfajta örömérzésének diadaléneke. Sáry szimfóniája és etűdje viszont egy - immár végleg múzeumba vonult - masinának s vele együtt egy letűnt kornak állít emléket. A hangkölteményeket ekképp óhatatlanul az elmúlás melankóliája keríti hatalmába. A mulandóságért csak az vigasztal, ahogyan Sáry felfedezi és fölnagyítja e kedves gépszörnyetegek élőlényekre emlékeztető, sőt „emberi” vonásait.

Farkas Zoltán

---

(...) tökéletes a megoldás Sáry László gőzmozdonyhangokból kiinduló etűdjében. Benne a „zaj” szinte teljesen elveszti elsődleges jelentését és csaknem kizárólag zenei nyersanyaggá válik. Azért a megszorító „szinte” és „csaknem” a megfogalmazásban, mert időről időre azért fellebben a fátyol. Ez esetben azonban ez nemhogy zavaró volna, ellenkezőleg, jól ellensúlyozza a komorabb, komolyabb hangzásokat.
S bár ezek a vasparipák rendszerint igencsak csatakosak, olajosak, kormosak szoktak lenni, Sáry megteremti velük a csodát. Bartóki értelemben „tiszta” forrássá avatja őket.
Porrectus (Muzsika, 1997)

---

Sáry László a felvételről

Régi tervem írni egy olyan zeneművet, amelynek ritmusa és hangzása a gőzmozdonyok és környezetük hangjaiból tevődik össze. A lenyűgöző látványt nyújtó hatalmas gépek hangjai gyermekkorom meghatározó hangélményei közé tartoznak. A Győr-Veszprém vasútvonal egyik kis állomásán, Győrasszonyfán töltöttem a gyermekkoromat, ahol apám állomásfőnök volt. Ez az időszak az '50-es, '60-as évekre esett. Akkor még kizárólag gőzmozdonyok közlekedtek ezen a vonalon. Csodálattal figyeltem az álló mozdonyok lassú lihegését, ahogy - szinte emberi lényhez hasonlóan - beszívják, majd kifújják a levegőt. Szerettem a különböző mozdonyok sípjeleit, amelyek messzi távolságból hallatták rendkívül intenzív hangjukat. Emlékszem a súlyos terheket húzó mozdonyok akadozó, különböző aszimmetrikus ritmusokat előidéző vonulására. A legszebb zenei hangokat és hangzásokat a kanyargó sínpályák mellett lehetett hallani. A vonat kerekei és a sínek egymásnak feszülő súrlódásai gyönyörű dallamokat és harmóniákat játszottak. Sokszor hallgattam a váltóőr sorompójának véletlenszerű harangütéseit, amelyek felhívták a figyelmet a közeledő vonatokra.

A győri pályaudvaron - ahol naponta megfordultam - főleg délután, csúcsforgalom idején lenyűgöző, szinte szürrealisztikus hangélmény fogadott. A hangosbemondó kiabálásai, amelyekből legtöbbször csak hangfoszlányokat és egyes szavakat lehetett érteni, összekeveredtek a különböző mozdonyok zakatolásaival. Sípjelek, csikorgások, gyors kattogások és az emberi beszéd kisebb-nagyobb mértékben eltorzított hangjai sokrétű és nagyhatású kollázzsá álltak össze a fülemben. Nagyon szerettem hallgatni a természet hangjait a nyílt pályán, a szabadban, amelyeket időnként kiegészített egy-egy gyorsan áthaladó személy- vagy tehervonat vágtázó hangja. Néha úgy tűnt, hogy ezek a szikrázó, füstös, zakatoló, fekete szörnyek egy idő után fölemelkednek a levegőbe, és eltűnnek a semmibe. E két művemmel szeretném felidézni gyermekkorom világát és tájait, és emléket állítani egy letűnt kor óriásainak, a gőzmozdonyoknak.