Ifjúsági zenekarokkal a kilencvenes években

A kilencvenes évek elején erősen foglalkoztatott a zenekarok jövőjének kérdése és a növendékek nevelése. Fiatal karmesterek és zeneszerzők részére egy nemzetközi intézetet alapítottam, és két turnét vezettem Európa két legjelentősebb ifjúsági zenekarával, a Gustav Mahler Jugendorchesterrel és a Junge Deutsche Philharmonie-val.
Az ifjúsági zenekarok struktúrája ideálisnak tűnt ahhoz, hogy minden konvenciótól független projekteket hozhassunk létre. S jóllehet a legjobb technikájú, válogatott fiatal muzsikusokból szerveződtek, mégis meglepő volt, hogy ezek a friss szellemű, hajlékony, nagyrészt tizenéves "gyerekek" milyen terhelhetőséggel és folyamatos koncentrációval dolgoztak.
Külön öröm számomra, hogy véletlenül két ilyen kiváló felvétel maradt fenn, melyek a koncerteken eredendően "csak" dokumentációs céllal készültek. Bartók műveit gyakran vezénylem, de ezeket az előadásokat évek múltán is kivételesen erősnek és hitelesnek érzem; lendületük, karakterük és dinamikájuk még a felvételeken is jól érvényesül.

Eötvös Péter (2001)


Reményébresztők

Bartók életművének különös vonása, hogy éppen kora hangversenyéletének legreprezentatívabb együttesére, a szimfonikus nagyzenekarra viszonylag kevés darabot komponált. Ennek voltak természetesen gyakorlati okai is: pályája kezdetén Budapesten nem volt olyan színvonalú zenekar, amellyel elégedett lett volna, az UMZE (Új Magyar Zene-Egyesület) céljai közül is éppen az egyik legfontosabb, egy új nagyzenekar létrehozása hiúsult meg, ám mégis erősebbek voltak az életmű belső logikájában és a zeneszerzői alkatban gyökerező okok. Bartók nagy együttesre komponált ugyan munkássága mindegyik periódusában, de ezek részint versenyművek (akár a saját koncert-igényeinek kielégítésére, akár megbízásra), részint színpadi művek voltak, vagy (s ez már az alkaton túlmutatva, a 20. század zenéjére is jellemző) speciális összeállítású zenekarokra készültek (Falun, Zene húros hangszerekre, ütőkre és cselesztára). Jellemző az is, hogy egyes Bartók-művek hangszerelése megfogalmazásuk után jó néhány évvel készült csak el (Négy zenekari darab, A csodálatos mandarin), olykor a sajátos formai megoldás megtalálása vagy koncepcióbeli bizonytalanság nyújtotta meg a mű keletkezésének folyamatát, olykor több alakváltozaton át (Két arckép, 2. szvit). Néha óvatosan kimondható az is, hogy egy-egy zenekari kompozíció nem a stílusperiódus legjellemzőbb, legjelentősebb darabja (ilyenek mindenekelőtt a zongoradarabokból összeállított, mindig alkalmi felkéréseknek eleget tevő meghangszerelt ciklusok, s talán legfájdalmasabban a némiképp súlytalan, bár a pálya alakulásának ritmusában fontos helyet betöltő Tánc-suite). A reprezentatív zenekari kompozíció iránti igényt persze maga Bartók is érezte - ezt mutatja, hogy mily sokáig kísérletezett azzal, hogy két színpadi művének (A fából faragott királyfi, A csodálatos mandarin) helyét, a színpadi megvalósítástól függetlenül, a hangversenypódiumon is biztosítsa; ezért zenei anyagukat többféle szvit-változat számára is megrövidítette, átrendezte; - korántsem véletlen azonban, hogy ezek a szvit-változatok rendre fiaskónak bizonyultak (részben kiadatlanok is maradtak), nem utolsó sorban azért, mert éppen a zenei anyagból következő sajátos formaszerkezetet, a művek lényegi s legfigyelemreméltóbb vonásai egyikét, a zenei dramaturgiát zúzzák szét (ez magyarázhatja, hogy alig játsszák őket, s ma a hangversenyeken is a két táncjáték teljes zenei anyagát szokás inkább megszólaltatni). Bartók egyetlen érettkori, valóban nagyzenekarra komponált műve, a zenekari Concerto is felkérésre született - nem lehet nem észrevenni az összefüggést a felkérés, az apparátus és a megvalósítás mikéntje között: ez a mű aligha jöhetett volna létre másutt, mint az Egyesült Államokban, ahol a 20. század korszerű nagyzenekari kultúrája kialakult, s éppen abban az időben, amikor a hagyományos zenekari kultúra minden nagy európai alakja Amerikába települt át, új lendületet és irányt szabva az addigi fejlődésnek.

A nagyzenekarok Bartók-repertoárjának szűkös volta ad magyarázatot arra, hogy bármennyire sokszor hangzik is el egy-egy Bartók-kompozíció a világ hangversenytermeiben (közülük is leggyakrabban talán éppen a lemezen is hallható két mű), a Bartók-stílus ismerete mindmáig meglehetősen hiányos, idiómáinak magától értetődően természetes megvalósítása igen ritka. A tradícióhoz ugyanis nem csupán egy-két darab technikailag perfekt megoldása, bizonyos előadói szokások életben tartása tartozik hozzá, hanem az életmű egészének birtoklása, a különböző stiláris korszakokból származó művek előadásának folyamatos tapasztalata is. Sajnos, a mai hangversenyélet gyakorlatában felettébb ritka egy-egy nagy mester életművének effajta folytonos gondozása, jó, ha egy akármennyire is kitűnő nagyzenekar egy szerzőnek legalább egy-két darabját huzamosabban műsorán tarthatja. Mindehhez járul még az a furcsa meggyőződés, hogy a Bartók-játéknak kialakult mára egy standard mércéje és szokásrendszere, amely némiképp leegyszerűsítve, különleges ízeitől nagyrészt megfosztva, ám a repertoár többi részével praktikusan homogenizálva, stilizáltan szólaltatja meg ezt a zenét - ki tudja, miért, szembehelyezkedve azzal a megismerhető tradícióval is, amelyet a Bartók játékáról fennmaradt kevés hangfelvétel őrzött meg számunkra. Igaz, ez a filológiai ismereteket, gyakorlatot és nagyfokú beleérzőképességet igénylő munka hallatlanul időigényes, talán belekezdeni is hiábavaló a nagyzenekari próbák korlátozott volta miatt. Így a még megismerhető tradícióra építő Bartók-játék lehetőségei egyre csökkennek - legideálisabb terepük vagy a hangszeres szólódarabok, vagy a kamarazene. A nagyobb együttesek esetében pedig aligha lehet másra számítani, mint arra, hogy olyan zenekari formációk foglalkozzanak e kiemelkedő remekművekkel, amelyek kívül esnek a napi hangverseny-gyakorlaton: alkalomról alkalomra, produkcióra egybehívott zenekarok, professzionális igényű ifjúsági együttesek, vagy olyan zenészek magánkezdeményezései, akik iskoláikat befejezve megengedik még maguknak a zenével való intenzív foglalkozás luxusát, a nagyobb egzisztenciális biztonságot nyújtó zenekari helyek betöltése helyett.

A feltételeknek, persze, adottaknak kell lenniük: valóban kimagasló képességű együttesnek kell létrejönnie ahhoz, hogy a művek technikai igényeit maradéktalanul meg lehessen valósítani, leküzdve még az együttessé-kovácsolódás hihetetlen szakmai és gyakorlati nehézségeit; elegendő időnek kell rendelkezésre állnia, s nem utolsó sorban persze szükség van egy olyan irányítóra, aki pedagógiai adottságokkal megáldva e műveken keresztül valóban együttest épít, s természetesen mindazokat az ismereteket birtokolja, amelyek a művek zenei és technikai problémáinak megoldásait lehetővé teszik.
Nyilvánvaló, hogy mindeme feltételek csak ritkán találkoznak össze egyetlen produkcióban - ezért oly ritkák a valóban értő módon kimunkált, ihletett előadások. A lemezen hallható két felvétel közéjük tartozik. Eötvös Péter Bartók-előadásai több szempontból is mintaszerűek; számára Bartók zenéjének népzenei és jelesül magyar gyökerei evidenciának számítanak, sokat foglalkozott a Bartók-művek (s nem csupán a zenekari darabok) előadói kérdéseivel, kiadásaival, a szombathelyi Bartók Szeminárium karmester-kurzusának vezetése kapcsán pedig (a szeminárium sajátos céljaiból és közreműködőinek szerencsés konstellációjából fakadóan) megismerkedett e darabok filológiájának az előadói gyakorlatra is jelentősen kisugárzó alapvető szempontjaival. S mindehhez járul még az a - valóban a szó legjobb értelmében vett - pedagógiai elszántság és alkalmasság, amellyel Eötvös együttessé formálja a keze alatt játszó zenészeket, fölállítva s egyben igazolva azt az alapképletet, hogy a karmesternek voltaképpen minden egyes mű megszólaltatása, illetve az előadást megelőző próbamunka során minden zenekarral ezt a célt kell megvalósítania. Példaértékű ez a két Bartók-előadás, e sokszor lemezre vett művek felvételei között is a legjobbak közül valók - ha nem éppen a legjobbak. Dokumentumai egy korszaknak, amikor ezt az intellektuális színvonalat már csak a "hivatalos" zenei élet keretein kívül lehet megcélozni és megvalósítani, s talán ébresztői annak a reménynek is, hogy effajta újrakezdések számára a legsanyarúbb időkben is adódhat még lehetőség.

Wilheim András

---

Eötvös Péter a 20. század zenéjének egyik legismertebb tolmácsolója, karmester és zeneszerző. A budapesti Zeneművészeti Főiskola zeneszerzés tanszakán diplomázik 1963-ban, majd 1966-tól 1968-ig DAAD ösztöndíjjal a kölni Musikhochschule karmester szakán tanul.
1978-ban Pierre Boulez meghívására az újonnan alapított IRCAM nyitóhangversenyét vezényli, majd 1991-ig a párizsi Ensemble InterContemporain művészeti igazgatója. 1988-ban az „Officier de l’Ordre des l’Arts et des Lettres” kitüntetésben részesül.
Első, 1980-as londoni fellépése (Proms, Albert Hall) óta rendszeres vendége London zenei életének; 1985-től 1988-ig a londoni BBC Symphony Orchestra első vendégkarmestere.

1992-95 között a Budapesti Fesztiválzenekar állandó vendégkarmestere; napjainkban a Nemzeti Filharmonikus Zenekar kortárszenei vendégkarmestere és a Budapesti Ôszi Fesztivál művészeti tanácsadója. Jelenleg Hollandiában él, ahol a Hilversumi Rádió kamarazenekarának állandó karmestere. Karmesterként, művészeti tanácsadóként és zeneszerzőként aktív résztvevője Európa legnagyobb fesztiváljainak.

1997-ben Budapesten Bartók-Pásztory-díjjal tüntetik ki. 1997-ben a berlini Akademie der Künste, 1998-ban a budapesti Széchenyi Irodalmi és Művészeti Akadémia, 1999-ben pedig a drezdai Sächsische Akademie der Künste választja tagjai közé. 2000-ben megkapja a müncheni Christoph und Stephan Kaske Stiftung jubileumi díját.

Kompozícióit rendszeresen játsszák Európában, az Egyesült Államokban és Japánban. Neves zenekarok és operaházak rendelnek tőle műveket, így például a Milánói Scala zenekara, a London Symphony Orchestra, a BBC Symphony Orchestra, a kölni Westdeutscher Rundfunk zenekara, az Aix-en-Provence Fesztivál és a párizsi Théâtre du Châtelet. Művei az Editio Musica Budapest, a Salabert Paris, a Ricordi München és a Schott Music Mainz kiadóknál jelennek meg, lemezen pedig a BMC, a DGG, az ECM, az Erato, a Grammophon AB BIS, és a Kairos Wien kiadásában kerülnek forgalomba.


Junge Deutsche Philharmonie

A Junge Deutsche Philharmonie (JDPh) 1974-ben alakult Frankfurtban; a zenekar a német zenei főiskolák legtehetségesebb diákjaiból áll össze. Tagjai évente háromszor találkoznak az intenzív próbák időszakára. Önálló felelősség, változó karmesterek, szabad szólistaválasztás és saját döntés a programok vonatkozásában – ezek határozzák meg a demokratikusan szervezett szövetségi zenekar koncepcióját.

A JDPh rendszeres vendége a Berliner Festwochennek, a frankfurti Alte Opernek, a Kölner Philharmonie-nak és a hamburgi Musikhallénak. Pályafutása csúcspontjaihoz tartozott Anton Webern összes művének bemutatása Gary Bertini vezetésével, együttműködés Karlheinz Stockhausennel és Pierre Boulezzel, egy skandináv és egy amerikai turné Michael Gielennel, Heiner Goebbels Surrogate Cities című művének bemutatása Párizsban, bemutatkozás a BBC Proms koncertjein, valamint turnék Finnországban, Oroszországban, Olaszországban és Spanyolországban.

1995 májusa óta Lothar Zagrosek a JDPh első vendégkarmestere és művészeti tanácsadója. A zenekarral korábban együttműködő karmesterek, zeneszerzők és szólisták sorában olyan nevek szerepelnek, mint Eliahu Inbal, Lorin Maazel, Pierre Boulez, Witold Lutosławski, Heinz Holliger, Gary Bertini, Seiji Ozawa, Gidon Kremer, Daniel Barenboim, Tabea Zimmermann, Christian Tetzlaff és Sabine Meyer.

A JDPh kitüntetései közül a Herbert von Karajan Verseny első díja, 1978-ban az Év művésze német hanglemezdíj, a német kritikusok díja, a Grand Prix Année Européenne de la Musique és az Ernst von Siemens alapítvány ösztöndíja emelkedik ki.

A JDPh-t Frankfurt városa tartja fenn, egy-egy produkcióját támogatja a Deutsche Ensemble Akademie, a Német Előadói Jogok Társasága (GVL), a Berlini Művészeti Főiskola, az Oscar és Vera Ritter Alapítvány, a Mobil Pegasus Program, a Commerzbank AG, a Siemens Kulturális Program, a Német Zenei Tanács, a Német Külügyi Hivatal és a JDPh Barátainak Köre.

jdph.de


Gustav Mahler Jugendorchester

A világ vezető ifjúsági zenekaraként számontartott Gustav Mahler Jugendorchester (GMJO) 1986-ban alakult, zenei igazgatója, Claudio Abbado ösztönzésére.
A zenei utánpótlás biztosítása és a fiatal zenészekkel való munka mellett fontos célja volt az osztrák muzsikusok és cseh illetve magyar származású kollégáik közös zenélésének elősegítése. Nemzetközi ifjúsági zenekarként így elsőként a GMJO-nak sikerült szabad próbajátékokat tartania az egykori keleti tömb országaiban, majd 1992-től már egész Európa területéről elérhetővé vált a 26 éves kor alatti muzsikusok számára. Egyetlen összeurópai ifjúsági zenekarként az Európa Tanács felügyelete alatt áll.

Az évente több mint huszonöt európai városban rendezett próbajátékok során a számos pályázó közül a Claudio Abbado által jóváhagyott zsüri válogat. A zsüri tagjai elismert zenekari muzsikusok, akik a zenekari próbák időszakában is felügyelik a programok kialakítását.

A GMJO repertoárja a klasszikus muzsikától a kortárs zenéig terjed, nagy hangsúlyt helyezve a romantika és a későromantika műveire. Magas művészi színvonala és nemzetközi sikere számos jeles karmestert és szólistát ösztönzött a zenekarral való együttműködésre; melynek számos egykori zenésze áll jelenleg – gyakorta vezető szerepben – valamelyik nagy európai társulat alkalmazásában. A Gustav Mahler Jugendorchester évek óta állandó vendége a legrangosabb európai fesztiváloknak.

gmjo.at