A Cumulus (gomolyfelhő) című bevezető balladával indul Palotaï Csaba új albuma, ami az egyben nyers, de mégis légies hangzásával, a gitár és sampler összjátékán átívelő kompozícióival, talán még az eddigi lemezeinél is megragadóbb.
Az album több dimenziós, és egyszerre több teret és időt foglal magába, feltárja a mélységet, a lassúságot, de a vitalitást is. Ilyen például a megrendítő Tango, amely egy száguldó vonatutazást idéz, az ablak mögött egy távoli, szinte mozdulatlan tájjal, amely magával ragadó és elérhetetlen, mint két part között egy belső világ. Ez az univerzum gazdag, harmonikus es szinte selymes, de a lélegzetet visszatartva lebeg, és már-már olyan törékeny, mint egy perzselődő lepkeszárny.
Nem tudjuk, mi vár ránk az út végén. Talán Erdély, amely több dalban is megjelenik, például az autentikus dallamra épülő Hajnaliban, amelyet eredetileg hegedűkkel, nagybőgővel és brácsával játszanak, de Csaba átformázta és átfogalmazta, és egyfajta „elektronikus tremolóval” megigézi a Kelet- Európában gyakran fellelhető cimbalomhangzást. Kusturica stílusát idézi, de absztraktabb és kísérletező, nem engedve a túlzott lendület kísértésének.
A Prunelle (Kökény) szintén egy magyar népdal, ami megidézi Csaba gyermekkorát, és amelyen átüt a szabadság és a dekonstrukció. Ugyanazon a vonaton utazunk, de egy rögösebb útvonalon, ami szétrázza ugyan a „zenedoboz” hangjait, ám megtartja a gyermeki dallamot. És végül, hogy ne maradjon adósa szülőföldjének és mintegy egy válaszként az első, The Deserter című szólóalbumra, (amelyen a szintén népzenei ihletésű The Debt 1, 2, 3, 4 hallható), megszólal a DNA. Egy megidézett, megrepedezett blues, repetitív dallamszakaszokkal, szédüléssel és túltelítettséggel, amelyből egyre megszállottabb alap bukkan elő, arra invitálva, hogy ugyanazon a széttördelt emlékekből álló vonaton utazzunk tovább.
A címadó Soulbread – az album egyik legszebb dala – komolyságot, melankóliát és örömet ötvöz, arpeggiókkal teli gitárjátéka fenséges, talán Arvo Pärt kompozíciói ihlették. Elbűvölő, szabad és megrendítő érzékiséget kelt finomságával és titokzatosságával. Talán ezekkel a kulcsszavakkal közelíthetjük meg a lemez különlegességét és rejtélyességét.
A többféle érzést keltő Follow Me című dal máris klasszikusnak tűnik, az elszántan előretörő gitárszólamok elragadják és szívükhöz vezetik a hallgatót egy nyár erejéig. Megjelenik talán a szépség és a szerelem, majd az árnyak (amint azt a Ry Cooder-féle hangok is sugallják), ám mindez teljes ártatlansággal.
Ugyanez hallható a makacsul előretörő Engine-ben is: a gitárhúrok közé csúsztatott papircetli hozzáad a vibráláshoz, és a legérzékibb modulációkban szinte arabos hangzású, törékeny szerkezetet alkot.
Az energikus Ombrelle elűzi a melankolikus hangulat törékenységét, egyfajta utalás egy primitívebb, és harapósabb rock dallamra. Finom utalásokkal teli, egyszerre légies és földszagú, a legdelejesebb csúcspontjában pedig a kánikula hőjét sugározza, kissé felszakítva a rejtély fátylát.
A végtelenül változatos album For Gábor című zárótétele főhajtás Palotaï Csaba barátja és mentora, Gadó Gábor előtt. Ez a nóta egy nagylelkű és inspiráló gesztus, tele örömmel és fantáziával. Megidézi a valaha volt gitárórákat, az irodalmai és filozófiai műveket és ajánlásokat, amiket tőle kapott. Mintha a zene, a gondolat és az írás ugyanabból a forrásból fakadna – és a Soulbread album ezt jeleníti meg –, amelyben mindenki jelen van időn és téren túl, őket köti össze ez a vonatút.