A homok gyeremeke

Sunako nem más, mint a 清水 宏 (Hiroshi Shimizu) által rendezett, 港の日本娘 (Japán lányok a kikötőnél) című némafilm hősnője, amelyet 1933-ban mutattak be. A trió eredetileg azért alakult meg, hogy egy fesztiválon zenével kísérje a kikötőbe az említett japán lányokat, azonban Simon Drappier, Steve Argüelles és Palotai Csaba úgy döntött, hogy folytatja a közös munkát. A zenekarnak a Sunako nevet választották, ami japánul annyit tesz, „a homok gyermeke” – emlékeztetve arra, hogy ez az album nem a semmiből született.
A zene szellemek útját keresztezi, különböző tájakat szel át, táncra hív és az elektronika ködébe burkol – néha késként hatolva a csontokig. A régi ismerősként üdvözölt népek zenéi közül kiemelkedik a sivatagi blues visszhangja, amely áthatja a zenekari hangzást, vagy éppen azt, ahogyan a Kárpátok sarja Niger zenészeit üdvözli az Aïr című dalban.
Mindennek megteremtéséhez adott két gitár, közülük az egyik bariton. A két hangszer hangzása olyan tökéletesen olvad egybe, hogy  valósággal egy nagy gitár-hárfát alkotnak, amely végigsöpör az oktávokon. A dob a fúzió katalizátora, és az egész mintha izzó parázs felett forrna. Mondhatnánk azt is, ha tetszik, hogy a Sunako a gitárzene újabb képviselője (ki vetne ránk követ ezért?), de háromfejű, táncoló fenevadként is elképzelhetjük, amelynek átváltozásait követjük nyomon.
Palotai Csaba zenei kalandozásainak ez a hetedik epizódja, amely a BMC Records gondozásában kerül a nyilvánosság elé, egyúttal pedig a harmadik album, amely – a 2019-es Antiquity és a 2021-es Cabane Perchée után – Palotai és Steve Argüelles, intenzív együttműködéséről tanúskodik. Szólóban történt bemutatkozása (The Deserter, 2016) óta, a magyar gitáros folyamatosan megújítja játékát, mégis megőrizve gyökereit és érdes líraiságát. Steve Argüelles most is adja már szinte minimalista törzsi dobjátékát és 180 fokos látásmódját. Ínyencségét bizonyítja, hogy az együttes hangzását a dobon kívül más hangszerekkel is gazdagítja: preparált omnichord szintetizátort, egy vocodert és saját szövegeket. A tapasztalt duóhoz és a kiadóhoz is új tagként csatlakozik Simon Drappier, aki párhuzamos univerzumokban arpeggionén és nagybőgőn játszik, és olyan könnyedséggel tudja váltogatni ezeket a zenei világokat, ahogyan Steve McQueen ugrik fel a vágtató lóra. Drappier némi Ars Nova (Messe de Nostre Dame) és egy maréknyi kaliforniai surf (Arsenal) mellett Laura Palmer hajfürtjét (Henriette) tesz a főzethez.
A lemez felvételére Budapesten került sor, élőben, fejhallgatók és hangfogó panelek nélkül, nagy hangsúlyt fektetve az improvizációra, amely így a lemez anyagának esszenciáját képezi. Drasztikus vágások után kizárólag azokat a feszült pillanatokat őrizték meg, amikor az ötletek éppen kibontakozóban vannak (Steve Argüelles a Dalvában fennhangon meg is nevezi őket, hogy nyugodtan rájuk csodálkozhassunk). Vagyis azokat a pillanatokat tartották meg, ahol a zene már testet öltött, de nagyszerű zenészeink, bár ők maguk hozzák azt létre, még nincsenek ennek tudatában. Hisz a zenélés teljes belefeledkezést kíván. Tudatos odafigyelést is, de leginkább belefeledkezést. 
És párbeszédet: az egyikük vagy másikuk által bedobott riffből, ötletből, érzésből vagy új játékszabályból kiindulva a zenészek transzba esnek – ennek gyakran fontos ürügye a tánc –, és hagyják, hogy a kollektív impulzusok vezessék őket. Nincs szólózás, önfényezés, erőfitogtatás; ez egy no-power trió. A zenészek együtt fedezik fel és járják be a zene vidékeit, és ámulnak rajtuk; hagyják, hogy a motívumok súrlódjanak, összeolvadjanak, hogy újabb és újabb tájakat jelenítsenek meg, amelyeket a zenészek ismét előítéletek nélkül fogadnak be. A zene a saját útját követi, a maga kitérőivel, irányváltásaival, titkos átjáróival és váratlanul elénk táruló panorámáival. Minden jöhet, ami csak a szemünk elé tárul: gótikus katedrális, egy folyó, egy vadnyúl, vagy éppen karibi ünnep.
Ez a motívumok vagy rétegek egymásra helyezésével történő kidolgozás, amely leginkább a repetitív és elektro zenére jellemző, több számban is tetten érhető. A The Trailben egy egyszerű vezérmotívum osztódással fejlődik tovább, míg a Buckboard partitúrája egy nagy kosárnyi legókockára hasonlít, amelyből mindenki a hangulatnak vagy a pillanat adta lehetőségnek megfelelő formákat és elemeket veszi ki – bármit, ami működik. 
A Sunako zenei útkeresése során legalább ugyanannyit merít az elektro stílusból, mint a tradicionális zenékből, a rockból vagy természetesen a jazzből. Sőt, ha mélyebbre merészkedünk, újabb és újabb visszhangok ütik meg a fülünket. Másféle szellemek, másféle helyek visszhangja, kezdve a vásárnapok ragyogó reggelét idéző nyitószámtól (Ave de Clichy, Párizs egyik munkásnegyede után) egészen a zárószám  nyugtalanító ostinatójáig (Ricera, utalva Ligeti György Musica ricercatájának 7. tételére). Ezek a harcedzett, loboncos (a fotó kedvéért azért rendbeszedett) és derűs elkötelezettséggel eklektikus zenészek visszatértek utazásaikról – ahogy Federico García Lorca mondja, pillangókkal teli szakállal.

Wladimir Anselme
Fordítás: Galloman Fordító- és Tolmácsiroda