ZENEKUNYHÓ ÖRÖKPANORÁMÁVAL

Amikor F. Schlegel azt találta mondani, „az építészet megfagyott zene”, talán Bachra gondolhatott, aki olyan felfelé törő, gótikus zenét írt, mint a lipcsei Szent Tamás templom, amelynek orgonasípjai mentén maga is gyakran emelte tekintetét az ég felé. De egészen biztosan nem sejtette, hogy ezt az építészet és zene között vont párhuzamot egy Franciaországban élő, brit és magyar zenészpáros puritán lombkunyhók és az alapvetően urbánus műfaj, a jazz-zene között fedezi fel. (Mert hogy erre utal a címben foglalt cabane perchéé kifejezés, mely annyit tesz, ’lombkunyhó’). Pedig, hogy a francia kultúránál maradjunk, már a Notre Dame felújítási tervei körül is élénk viták folytak arról, hogy érdemes-e a kereszténység fellegvárának egyik szimbólumát évszázados fák kivágása árán helyreállítani, ha bizonyos szempontból az erdő is lehet templom. A régóta Franciahonban élő és alkotó magyar gitárművész, Palotai Csaba és jóbarátja, a számos műfajban otthonosan mozgó, producerként is tevékenykedő brit dobos és ütőhangszeres, Steve Argüelles is a kicsiben keresi a nagyot, a természetesben a megkonstruáltat, amikor olyan építményt emel hangokból, amely a lehető legegyszerűbb eszközökkel idézi fel a komplex zenei formákhoz szokott hallgatók zenei emlékeit. Mégsem csupán makettről van szó, hanem életnagyságú, funkcióját tökéletesen beteljesítő zenei építményről. Amikor ez a két kivételes zenész beköltözött ide, két irányba nyitott ablakot, ezeken keresztül pedig ugyanaz a gondolat járta át a házat: „egy végtelen egyszerű képben is benne lehet minden egy végtelenül komplex világról”.

Az egyik ablak délre néz, és a Kárpát-medencétől a Balkánon át egészen Afrikáig látni rajta keresztül. Kerek szemüveges, tudós alkatú, törékeny figura tűnik fel: Bartók az, aki e földrajzi tengelyen tett gyűjtőútjainak zenei tanulságait a Mikrokozmosz sorozatban képes volt a zenetanoncok számára is közérthető formában bemutatni, munkássága végén pedig a minimálzene magvait is elvetette. Csaba és Steve – három kompozíciózótól eltekintve – a Mikrokozmosz darabjaiból ácsolja lombkunyhója tartóoszlopait. Nem is rejtik el ezeket a bartóki pilléreket, hanem rugalmasan rakosgatják a nekik tetsző helyre. Olyannyira, hogy Csaba kész volt ezeket az alapvetően kétszólamú – a zongorának megfelelően jobb és bal kézre írt – darabokat hosszas munka során gitárra átírni, ehhez pedig továbbfejleszteni különleges, polifonikus játéktechnikáját, csak azért, hogy aztán Steve-vel karöltve minden klasszikus zenei tabut áthágva improvizáljon rájuk. Leleményességüket mutatja például, ahogyan a Parallel motion című darabban a címet a jelenidejű komponálás metaforájává teszik: Csaba a Mikrokozmosznak azokra a zenei jelenségeket magukba foglaló címeire rögtönöz, amiket Steve véletlenszerű sorrendben mond be neki. Máshol, a Little Steady című etűdben pedig – mely a Little Study című Bartók-darab átirata – a Csaba stílusára régóta jellemző sivatagi blues, és annak konstans monotonitása lesz a fő szervezőelem.

A kunyhó másik ablaka nyugati tájolású, és ha jól fókuszálunk, Amerikáig is elláthatunk innen. Furcsa, viking fejdíszes, nagy szakállú figura sziluettje látszik: Moondogra ismerünk, aki csillagokkal takarózott a New York-i aszfalton, hangszereket eszkábált talált tárgyakból, az utca zajából pedig zenét komponált, talán nem is sejtve, hogy ezzel milyen új ösvényeket tapos ki a modern repetitív zene előtt. Jelen lemez két alkotója szerint, ha van olyan, hogy korszellem, akkor abban osztozott Bartók és Moondog, és ők most zenéjükben lehetőséget is adnak találkozásukra. Bartók előhozakodik elméletével, mely szerint az emberekben „öntudatlanul működő természeti erők” alakították azt a népzenét, melyből ő koncertzenét írt, Moondog pedig arról referál, milyen dallamiságot és ritmikát fedezett fel az autók dudálásában és a jelzőlámpák által vezényelt forgalomban, amelyből a metropolisz „népzenéjét” hozta létre. Közös nevezőre jutnak abban, hogy nem az ember van a zenében, hanem fordítva – e lemez zenészei esetében pedig ez maximálisan érvényre jut, amikor egészen izgalmas mikrodinamikákba sűrítik tartalmas zenei mondanivalójukat. Csaba a legegyszerűbb akusztikus gitárját használja ehhez, Steve pedig hangszerparkját – hasonlóan Moondog elhíresült perkás szettjéhez, a Trimbához – talált tárgyakból állítja össze. Mivel számára a sound és a dinamika az elsődleges, nem átallja az ezek előidézésére szolgáló eszközöket a fürdőszobából, régiségkereskedésből, az erdőből, vagy netán egy hangszerboltból összeválogatni. A két zenész tehát ezekkel a minimális hangszerekkel hoz létre olyan, Moondogra is jellemző hangzásokat, ami a fa puha és meleg tónusait idézi.

A két ablak mellett ajtaja is van ennek az építménynek, azon keresztül pedig szabadon áramlik minden külső hatás, beleértve a könnyű- és népzenei influenciákat. Palotai Csaba és Steve Argüelles esetében ez nem is lehet másként. Nem csak azért, mert oly távol áll tőlük a zenei elitizmus, hanem azért is, mert kifejezetten keresik a zenének azt az aspektusát, ami úgy emel fel, hogy nem folyamodik pátoszhoz. Csaba – amellett, hogy megannyi különböző műfajú zenekarban játszik – már korábbi, a BMC Records gondozásában megjelent öt lemezével, köztük The Deserter című szólólemezével is olyan közérthetően fogalmazott, hogy a rajta szereplő szerzemények egyaránt megállnák helyüket egy tábortűz mellett és egy neves koncertteremben, nem csoda, hogy számos nemzetközi elismerésben részesült New Yorktól Londonig. Legutóbbi, 2019-ben megjelent Antiquity lemezén pedig – melyen már Steve Argüelles volt legfőbb tettestársa – olyan, szinte táncolható kompozíciók szerepeltek, mint a Karma Junction című darab, melyek a sokszori újrahallgatás próbáját is kiállják. Steve pedig, elmélyülve a világ különböző zenéiben és a legnagyobbakkal való közös játék után is (úgymint Dudu Pukwana, John Taylor, Alexander Balanescu, Lee Konitz, Steve Lacy, vagy Django Bates) is ugyanoda jutott vissza: a groove fontosságához. Ehhez társulnak produceri tapasztalatai és az elektronikus zenében való jártassága, ami segít neki térben és sávokban gondolkodni – még akkor is, ha jelen esetben a sávokat papírdobozon történő seprűzés és különböző fabatkák hangja adja. Végső soron tehát a repetíció lesz az a létra, amin ebbe a kunyhóba feljuthatunk. Profán, de annál hatásosabb eszköze a magasabb tudatszintek elérésének. Ide, ebbe az összkomfortos, panorámás, mégis vadregényes és kézműves hangulatú zenezugba invitálnak minket. Csak tessék, csak tessék, jut hely mindenkinek!

Szász Emese