Némi túlzással a hangszerelés apoteózisának is tekinthetjük a lemez műsorát, mert olyan művekről van szó, amelyek a zenekar kezelésének szempontjából is különleges helyet foglalnak el a szerzők életművében. Dohnányi háromfelé osztott zenekara valósággal tobzódik a polifónikus lehetőségek által is kínált specifikus zenekari színekben, Rachmanyinov szimfóniája - annak ellenére, hogy konvencionális együttesre íródott - talán a szerző legérdekesebb, legmerészebb partitúrája, amelyben a három trombitaszólam rendkívül virtuóz kezelése a legfeltűnőbb. Jómagam is igyekeztem mindenfajta anakronizmustól mentesen, száz százalékig Debussy szellemében cselekedni, amikor vállalkoztam e méltatlanul mellőzött remekművek átültetésére, ami nyilván nem jutott volna eszembe, ha az eredeti zongorakíséretek nem sugallnák ennyire direkt módon a zenekari hangszerelés lehetőségeit.

Kocsis Zoltán


Dohnányi Ernő: Ünnepi nyitány, Op. 31

1923. november 19-e a huszadik század magyar zenetörténetének egyik legjelesebb dátuma. A Pest, Buda és Óbuda egyesülésének 50. évfordulójára rendezett hangversenyen a korszak három legjelentősebb magyar zeneszerzőjének egy-egy alkotása szólalt meg ekkor ősbemutatóként: Bartók Béla Táncszvitje, Kodály Zoltán 55. zsoltára (mely utóbb - Dohnányi Ruralia Hungaricájának ihletésére - új címmel, Psalmus Hungaricusként vált ismertté) és Dohnányi Ernő Ünnepi nyitánya. A messze legnagyobb sikert Kodály műve aratta, hosszú időre árnyékba vonva Bartók művét is; az Ünnepi nyitánnyal pedig manapság többnyire valóban csupán a zenetörténetkönyvek lapjain találkozhatunk.

Az Ünnepi nyitányról az első ismertetést Rudolf Kastner készítette, az 1926 tavaszán Berlinben rendezett Dohnányi-hangversenyek számára. Leírását - már csak mint fontos korabeli dokumentumot is - teljes terjedelmében idézzük, Vázsonyi Bálint fordításában: "Három zenekarra - két teljes és egy fúvószenekarra - készült a mű. Ezek közül az első kettő játssza - részben felváltva, részben együttesen - a nagyszabású szonátaformában írott darab expozícióját és feldolgozási részét, míg a fúvószenekar csak a rövidre fogott visszatérés után, a mű óriási fokozással előkészített tetőpontján lép be. Főtémaként egy markáns ritmusú eredeti jelenik meg, a nyitány ezzel kezdődik, és ezáltal válik egységes egésszé. Második témaként a műben feldolgozott három magyar himnusz közül az első, a Szózat, hangzik fel, s ezzel véget is ér az expozíció. Az ezt követő feldolgozási részben az expozíció két témájához Dohnányi 1920-ban komponált Magyar Hiszekegyje csatlakozik; és már a feldolgozási rész, éppen úgy, mint a rövid visszatérés, a tetőpontot jelentő - állandóan magasabbra törő - előkészítésének tekinthető. E tetőpontra való megérkezéskor az eddig néma fúvószenekar Erkel Himnuszával szólal meg, és a kompozíció mind a négy téma mesteri kontrapunktikus összeszövésével végződik."

Mikusi Balázs


Claude Debussy: Hét dal - Kocsis Zoltán hangszerelésében

A századforduló idején a művészi dal megújulásában a legfontosabb szerepet a francia zeneszerzők játszották. E másodvirágzás művészi minőségéhez csak a német dal (Lied) Schubert és Schumann fémjelezte időszaka volt hasonlítható, és a kor szinte valamennyi kiemelkedő francia komponistája hozzájárult: Chausson, Duparc, Fauré és Ravel. A francia dal (mélodies) vitathatatlanul legjelentősebb mesterének azonban Debussyt (1862-1918) tarthatjuk. A műfaj egész életművén végigkísérte, 1879 és 1915 között közel száz dalt komponált. Egyedülálló módon találta meg a francia nyelv zenére fordítható ritmusát és dallammozgását. Messiaen nem véletlenül nevezte őt minden idők legnagyobb „ritmizálójának”. De a zenei készségen túl ez a kivételes minőségű dal-oeuvre nem született volna meg, ha Debussyt nem fűzte volna valami egészen különlegesen mély kapcsolat magához a költészethez. Számára a zene és a költészet mélyen rokon művészeti ágak voltak, erről az utókor hajlamos megfeledkezni, mivel a zenéjéhez tapadt impresszionista jelző inkább képzőművészeti asszociációkat kelt. "Azok a zenészek, akik nem értik a költészetet, ne is vállalkozzanak versek megzenésítésre. Zenéjükkel csak elrontanák" - írta 1911-ben. Debussy alkotóként is foglalkozott szépirodalommal (Georges Jean-Aubry még Debussy levelezését is irodalmi indíttatásúnak tartotta), prózaversei (Proses lyriques, 1892-1893) és költeményei (például a Nuits blanche vagy a Noël des enfants...) közül többet meg is zenésített.

Debussy általában nem idegenkedett zongorakíséretes dalainak hangszerelésétől. Egyik közeli zeneszerző-karmester barátja, André Caplet (1878-1925) meghangszerelte két dalát (Ariettes oubliées - C'est l'extase langoureuse és Green), és maga Debussy is átírta egyik Baudelaire-megzenésítését (Le Jet d'eau - eredeti változata 1889-ben, hangszerelése 1907-ben készült). Érdekes módon egyetlen darabnál határozottan elzárkózott a hangszerelés gondolatától. Amikor Henri Busser az I. világháború idején Debussy beleegyezését kérte a Noël des enfants... hangszereléséhez (ez a kompozíció volt a szerző utolsó dala), a zeneszerző így válaszolt: "Nem, nem. Már André Caplet-nek is nemet mondtam. Azt akarom, hogy ezt a darabomat a legdiszkrétebb kísérettel énekeljék. Nem veszhet el a szöveg egyetlen olyan szava sem, melyet ellenségeink kapzsisága inspirált. Ez az egyetlen módja annak, hogy harcoljak a háborúban." Az elutasításnak tehát elsősorban eszmei és nem zenei okai voltak.

Verlaine költészete, "szózenéje" 1882 óta inspirálta a fiatal Debussyt vokális és hangszeres művek kompo-nálására. A Kocsis Zoltán által hangszerelt sorozatban három Verlaine-dal is található. A Les Ingénus és a Le Faune 1904-ből, a Fantoches 1891-ből való. Mindhárom darab egy-egy nagyobb Verlaine-ciklusban (Fêtes galantes - első és második sorozat) kapott helyet. Utóbbi szöveget már 1882-ben megzenésítette és beillesztette a Madame Vasnier-nak dedikált "daloskönyvbe". A közel egy évtizeddel későbbi változat egy alapos átdolgozás eredménye. A Le Faune mintha csak a Mallarmé inspirálta zenekari darab (Egy faun délutánja, 1894) ikerpárja, illetve folytatása lenne. A két kompozíció rokonságát a hangszerelés is erősíti. Új elemként jelentkezik benne a tamburára emlékeztető ritmus-ostinato.

A két Banville-megzenésítés (Caprice, 1880 és Fête galante, 1882) a korai dalok közé tartozik, mindkettőt Madame Vasnier-nak ajánlotta. A fiatal Debussy egyik kedvenc költője volt Théodore de Banville (1823-1891), 1880 és 1882 között tizenhárom verséből komponált dalt, ezek közül Debussy életében mindössze egy jelent meg nyomtatásban. A Fête galante utóélete igen érdekes: Menuet címmel Debussy a dal átdolgozott formáját beillesztette a kétzongorás Petite Suite-be.

Debussy első dalkísérletei 1879-ből valók. Ebben az évben két dalt komponált, mindkettőt Alfred de Musset (1810-1857) verseire. A Rondeau 1881-ben keletkezett. Debussy később a kortárs költészet felé fordult, a múltból jellemzően a régmúlt kezdte érdekelni (François Villon, Tristan Lhermite). A Rondeau című dal érdekessége, hogy Debussy az eredeti Musset-szöveget három helyen is megváltoztatta.
A meghangszerelt ciklus utolsó darabja a Noël des enfants qui n’ont plus de maisons. A dalt Debussy gyermekkórusra (zongorakísérettel) is átdolgozta.

Molnár Szabolcs


Szergej Rachmanyinov: I. (d-moll) szimfónia, Op. 13

Rachmanyinov (1873-1943) I. szimfóniája - elég csak az opuszszámra gondolnunk - inkább kudarcra, mint sikerre volt ítélve. Pedig az 1895-ben komponált mű két évvel későbbi bemutatója jól indult, hiszen a premier dirigense Glazunov volt, végül azonban katasztrofálisan sikerült. A jelenlévő zeneszerző és kritikus Cézar Kjui szerint a darab egy olyan programszimfóniára hasonlított, melynek az Egyiptomi hét csapás lehetne a címe. Más kritikusok is hasonló véleményen voltak. Rachmanyinov Glazunovot hibáztatta: "Megdöbbentő, hogy egy olyan tehetséges ember, mint Glazunov, ennyire rosszul vezényelje szimfóniámat. Most nem is beszélnék vezénylési technikájáról, inkább zenészi mivoltáról. Semmit sem érez, amikor vezényel. Olyan, mintha az egészből nem értene semmit." Egy évvel később Rachmanyinov felesége úgy emlékezett, hogy Glazunov a bemutató napján részeg volt. A bukás annyira megviselte Rachmanyinovot, hogy három évig semmit sem komponált, ráadásul olyan mély depresszió kínozta, melyből csak orvosi segítséggel tudott kilábalni.
Gyógyulását olyan mesterművek jelzik, mint a két zongorára komponált 2. szvit (Op. 17), a g-moll gordonka-szonáta (Op. 19), vagy az igen népszerű 2. (c-moll) zongora concerto (Op. 18). Az I. szimfónia kudarcáért évekkel később Rachmanyinov magát okolta: darabja "gyenge, gyermeteg, pacsmagolt és bombasztikus" volt. Az utókor kevésbé szigorúan ítéli meg. Már ebben a műben is számos eredeti megoldás található, brutális gesztusai, a kifejezés feltartóztathatatlan sodrása (különösen a Fináléban), példa nélküli a korabeli orosz zenében, igaz, néha elkalandozik a tárgyától, s helyenként bőbeszédű. Ám hajlékony ritmusai, áradó lírája, a tematikus anyag gazdaságos kiaknázása - amit Kjui egy kis ötlet értelmetlen ismételgetéseként jellemzett - a majdani stílus kifinomultságát és személyességét jósolja.

Molnár Szabolcs

---

Nemzeti Filharmonikus Zenekar

A Nemzeti Filharmonikus Zenekar (előző nevén: Magyar Állami Hangversenyzenekar) története 1923-ban kezdődött, amikor megalakult a Székesfővárosi Zenekar, mely hamarosan Budapest zenei életének egyik központja lett. Alapító és 15 éven át vezető karmestere Bor Dezső volt.

A háború után Fricsay Ferencet és Somogyi Lászlót nevezték ki a zenekar élére. A két vezető karmester mellett közel negyven alkalommal vezényelte az együttest Otto Klemperer, visszatérő vendégnek számított Doráti Antal.
Ugyanezekben az években kezdődött a külföldi vendégszereplések sora. Jelentős előrelépést jelentett az 1952-es esztendő. Az akkor Magyar Állami Hangversenyzenekarnak elnevezett együttes ideális vezető karmestert talált Ferencsik János személyében. Az 1960-as évektől a híres vendégdirigensek látogatásai ismét megszaporodtak, újra eljött Ernest Ansermet, Doráti Antal, Zubin Mehta, Lorin Maazel, Sir John Barbirolli, Leopold Stokowski, Claudio Abbado és Christoph von Dohnányi. A hangversenyeken közreműködő szólisták sora hasonlóképp figyelemre méltó, többek között Szvjatoszlav Richter, Yehudi Menuhin, Anja Silja, Starker János és Ruggiero Ricci neve kerülhetett számos más világhírű muzsikusé mellett a vendégkönyv lapjaira.

Ferencsik János halálával a zenekar történetének egy korszaka zárult le. 1987-ben sikerült megtalálni Ferencsik méltó utódát: Kobayashi Ken-Ichirót. Az elmúlt néhány esztendőben a zenekar rendkívül sok külföldi meghívást kapott. A New York-i Avery Fisher Halltól a tokiói Suntory Hallon át a birminghami Symphony Hallig, az athéni Megaron Musicostól a Colmari Fesztiválig arattak sikereket.
Az együttes működésében jelentős változás történt 1998-ban: a Magyar Állami Énekkarral (már Magyar Nemzeti Énekkar néven) együtt, mint kiemelt nemzeti alapintézmény folytatják életüket. A művészeti vezetésben is történt változás. A főzeneigazgatói teendőket 1997 őszétől Kocsis Zoltán látja el. Segítőtársul a fiatal magyar karmesternemzedék egyik legtehetségesebb tagját, Hamar Zsoltot kérte fel. 2000 elején a Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériuma a hazai művészet- és művelődéstörténetben eddig példátlan fejlődést tett lehetővé az együttesnél. A tapasztalatok azt mutatják: nem hiába. E fejlesztés haszonélvezői mindazok, akik hallgatják a Nemzeti Filharmonikusok produkcióit itthon és külföldön.

Kocsis Zoltán nemzetközi karrierje 18 éves korában, a Magyar Rádió Beethoven-versenyének megnyerésével indult. Néhány év alatt szinte berobbant a nemzetközi zenei világba, egyik meghívást a másik után kapta Európa, Észak- és Dél-Amerika, valamint a Távol-Kelet meghatározó zenei központjaiba és fesztiváljaira. Richter meghívta saját fesztiváljára Franciaországba, amit közös négykezes koncertek követtek.

Fellépett a világ számos olyan vezető zenekarával, mint például a Berlini Filharmonikusok, a Royal Philharmonic Orchestra, a Bécsi Filharmonikusok, a New York-i Filharmonikusok, a Chicagói Szimfonikus Zenekar, a San Franciscó-i Szimfonikus Zenekar.

Rendszeres sztárvendége a nemzetközi zenei élet rangos fesztiváljainak: Edinburgh, Párizs, Tours, Luzern, Salzburg, Prága, Menton, és olyan kiemelkedő karmesterekkel dolgozott, mint Claudio Abbado, Christoph von Dohnányi, Edo de Waart, Charles Mackerras, Lovro von Matacic, Charles Dutoit, Herbert Blomstedt, Michael Tilson Thomas, Lorin Maazel.

1983-ban Fischer Ivánnal megalapította a Budapesti Fesztiválzenekart. 1987 óta karmesterként is fellép, és zongoraművészi pályája mellett komponál is. A kortárszene kiemelkedő személyiségeivel folytatott termékeny együttműködését jelzi többek között Kurtág György több neki ajánlott művének világbemutatója.

A Denon, Hungaroton, Nippon Columbia, Phonogram és Quintana lemezcégek részére készített felvételek után Kocsis Zoltán jelenleg a Philips Classics exkluzív művésze. Bartók zongorára és zenekarra írt műveinek Fischer Ivánnal és a Fesztiválzenekarral készült felvételeiért Edison-díjat kapott, Debussy-lemezét Gramophone-díjjal és az Év Hangszeres Felvétele díjjal ismerték el.

Kocsis Zoltán 1997 őszétől vette át a Nemzeti Filharmonikus Zenekar - akkor még Magyar Állami Hangverseny-zenekar - irányítását. Művészi koncepciójának megfelelően azóta szélesedett az együttes repertoárja, irányítása alatt több mű magyarországi ősbemutatójára került sor.
Az elmúlt években a Nemzeti Filharmonikusokkal Európa számos országában, valamint Japánban és az Egyesült Államokban vett részt karmesterként és szólistaként kimagasló szakmai és közönségsikert arató körutakon, gyakran játszva a Bartók, Debussy és Ravel zongoraműveiből készült átiratait is. Megújult zenekarával adott koncertjeit mind a kritikusok, mind a közönség világsztárokat megillető lelkesedéssel ünnepelte.