Liszt Ferenc - „A jövő zenésze”

A romantika századának művészeszménye benne öltött testet: Liszt Ferenc (1811 - 1886) egyszerre volt zseniális muzsikus és hódító férfi, elegáns világpolgár és lánglelkű hazafi, ünnepelt sztár és önzetlen adakozó. Magyarnak született, s egy kis faluban látta meg a napvilágot (Doborján ma Raiding néven Ausztriához tartozik), ahol gazdatiszt édesapja az Esterházy hercegek alkalmazásában állt. A kisfiú csodagyereknek indult, végigzongorázta Bécs és Párizs arisztokrata-szalonjait, s bár a Conservatoire nem fogadta növendékei közé, a kor leghíresebb mesterei - így Czerny és Salieri - csiszolták tudását tökéletessé.

Üstököspályát futott be; Paganini, az „ördög hegedűse” példájára az ifjú Liszt a zongora virtuóza lett, koncertkörútjai Londontól Szentpétervárig behálózták a kontinenst. A nagy nyilvános hangversenyek intézményesítése az ő nevéhez kötődik, s nagyvonalúságát jelzi, hogy műsoraiban nemcsak saját, merészen új hangzásvilágra és boszorkányos technikára épülő kompozícióit szólaltatta meg, hanem kortársait is ragyogóan menedzselte (legendás átiratai, a Verdi-, Bellini-, Gounod-operák részleteit, Schumann és Schubert dalait feldolgozó parafrázisok erre szolgáltak).

Később, mikor a weimari udvar meghívására a hercegi zenekar élére került, karmesterként is rengeteget tett pályatársaiért: szimfonikus művek és operák ősbemutatóit vezényelte, a maga reputációjával keltve bizalmat reformirányzatok, új szellemi áramlatok iránt.

Zeneszerzői életműve elsősorban a szóló zongorairodalmat gazdagítja, de minden más műfajra is kiterjed, operától (a Don Sanche a 15 éves Liszt munkája) az egyházi zenéig (miséi, oratóriumai nagyszabású műremekek), szimfonikus alkotásoktól (a szimfonikus költemények műfaja tőle ered) a vokális muzsikáig (dalok, kórusok, oratóriumok). Merész újításaival messze meghaladta korát, kiérdemelve a „jövő zenésze” címet, s rengeteg gáncsot is konzervatív bírálóitól meg persze irigyeitől. Harmóniavilága, formaművészete, dallamkincse, zenekari színpalettája megelőlegezte a 20. századot, s mindmáig frissnek, eredetinek hat. Ami pedig pedagógiai munkásságát illeti, a nagy európai zongoraiskola tradícióit Liszt teremtette meg, s tanítványai - mindenekelőtt az általa alapított budapesti Zeneakadémia neveltjei - képviselik szerte a nagyvilágban.

Kerényi Mária

---

Liszt szimfonikus költeményei


Prométheusz

„Szenvedés és megdicsőülés! Ilyen sűrítetten ennek a nagyon is valóságos mítosznak az alapgondolata viharos, mondhatni villámló kifejezést igényelt. Zenei karaktere tehát a kétségbeesés hangja, mely végül, a büszke, dacos kitartás eredményeként győzelemmé válik”. Maga Liszt foglalta így össze a Prométheuszról szóló szimfonikus költemény alapgondolatát. Aki ez alapján hasonlóságot vél felfedezni a Tasso és e mű között, aligha jár tévúton. A keletkezés körülményeiben is sok az azonosság. Ismét egy régebben Weimarban élt költőről való megemlékezés adta az alkalmat. 1850-ben leplezték le Johann Gottfried Herder (1744-1803) szobrát. Az ünnepséget Herder drámájának, A láncaitól megszabadított Prométheusznak színházi előadása követte. Liszt részben kórusokat írt a dráma egyes részeihez, részben egy zenekari nyitányt. Ez utóbbi aztán - kissé átalakított verzióban - önálló szimfonikus költeménnyé vált.


Mazeppa

A Mazeppa komponálásának története különösen szövevényes. Zenei anyagának fontosabb motívumai abban a zongoraetűdben tűnnek fel először, amelyet Liszt tizenötévesen vetett papírra - amikor még nem ismerhette sem Victor Hugo, sem Byron költeményét. Az etűd harmadik átdolgozása során került a lovához kötözött kozákkapitány legendájára utaló cím és az Hugónak szóló ajánlás a kottasorok fölé. A zenekari darab ennek az etűdnek további átalakítása. Főként a befejezésen változtatott sokat a komponista: a meghurcolást túlélő és végül egyfajta népvezérré váló Mazeppa diadalát egy korábbi kórusműve témájának felhasználásával igyekezett még hatásosabbá tenni.

Mazeppa - pontosabban: Ivan Sztyepanovics Mazepa - egyébként a valóságban is létezett. Ukrán nemesember volt, 1644-től 1709-ig élt. A szép mesével szemben azonban egy igazi kalandor lehetett. Miután túlélte a büntetést, amit egy gáláns kaland miatt az elcsábított hölgy férje mért rá, amolyan besúgóként és intrikusként tengette hátralévő napjait, közeli rokonait is feljelentgette illő jutalom reményében. Nem érdemelte meg, hogy Hugo, Byron és Liszt halhatatlanná tegye a nevét.


Tasso, lamento e trionfo

Liszt Ferenc nem szerette Goethe költészetét. Idegesítette a weimari Goethe-kultusz. Egyik levelében pedig arról írt Wittgenstein hercegnének, hogy „minden Goethével kapcsolatos tárgy veszedelmes” számára. Mégis, olykor dacolt a veszedelemmel. Dalokat komponált Goethe-sorokra, legnagyobb szabású zenekari művét Goethe Faustja ihlette. S gondolkodás nélkül igent mondott akkor is, amikor arra kérték, a nagy költő születésének századik évfordulója alkalmából alkosson nyitányzenét a Tassóhoz, Goethe drámájához. Igaz, ezúttal elég ravasznak mutatkozott. Valójában nem a Goethe-darab ihlette meg fantáziáját, sokkal inkább Byron költeménye, a Tasso panasza - illetve magának Torquato Tassónak, az őrültek házába vetett reneszánszkori költőnek, a Megszabadított Jeruzsálem alkotójának a sorsa, szenvedése, majd posztumusz elismerése, megkésett „diadala”. Lamento e trionfo - ezt az alcímet adta az első változatában 1849-ben bemutatott szimfonikus költeménynek. Noha az alcím kétrészes darabot sejtetne - valójában a kompozíció inkább három nagy szakaszra osztható.

A c-moll hangnemű lassú, panaszos bevezető és a diadalmas c-dúr zárórész közé ugyanis egy hosszabb Quasi menuetto ékelődik. Szerves egységet a részek közt mindenekelőtt azzal teremt Liszt, hogy ugyanazt az alaptémát idézi fel újra és újra, sokféle változatban. Maga a dallam nem a komponista leleménye: velencei gondolásoktól hallotta, akik legnagyobb meglepetésére és örömére e melódiára énekelték a Megszabadított Jeruzsálem első sorait a múlt század harmincas éveiben.


Les Préludes

Liszt máig legnépszerűbb szimfonikus költeménye, a Les Préludes 1854-ben, Weimarban hangzott el először hangversenyen; keletkezésének története azonban egy évtizeddel korábbról követhető. 1844-ben Marseille-ben ismerkedett meg a komponista Joseph Autran költővel, aki lelkes méltatásokat írt róla, s verssel is köszöntötte. A meghatott Liszt egy bankettet követő este ceruzát, kottapapírt kért, s azon nyomban megzenésítette Autran neki ajánlott versét, majd nem sokkal később három továbbit, A négy elem címmel. A ciklushoz hamarosan nyitányt is alkotott. Ez utóbbiból alakult ki több átdolgozás, újrahangszerelés után a ma ismert végleges változat, amelyhez a zeneszerző programként váratlan ötlettel, utólag Alphonse de Lamartine-nak az élet értelméről, „előjáték”-voltáról bölcselkedő költeményét, a Les Préludes-öt társította, azt a látszatot keltve, mintha ez a kissé dagályos vers lett volna ihlető forrása. A kompozíció két alaptémára épül: a második viszonylag hosszú előkészítés után csak a hetvenedik ütemben szólal meg először. Az elemzők általában négy nagyobb formaszakaszt különböztetnek meg, közülük a harmadik pasztorális jellegű, légies muzsika, a negyedik pedig igen hatásos győzelmi induló.

Kovács Sándor


Rendkívüli kihívást jelentett ez a felvétel, hiszen közel ugyanazt a műsort rögzítettük, amit hajdan Ferencsik János. Számunkra ő volt az elmúlt ötven év egyik legnagyobb magyar zenésze, így fel volt adva a lecke, mit adhatunk még a korábbi lemezen hallhatókhoz, mit lehet ma kihozni ezekből a darabokból. A tökéletes akusztikai élmény elérése mellett próbáltuk megőrizni a játék életszerűségét, így a hagyományból kiindulva egy új minőség létrehozására törekedtünk.

Hamar Zsolt

---

Magyar Nemzeti Filharmonikus Zenekar

Bor Dezső karnagy vezetésével, hetvenöt évvel ezelőtt, 1923-ban alakult meg a – mai Magyar Nemzeti Filharmonikus Zenekar ősének tekinthető – Székesfővárosi Zenekar. Tagjai eleinte nem hivatásos muzsikusok, hanem műkedvelő városi tisztviselők voltak. Emellett 1930-ban kezdte meg működését a Budapesti Hangversenyzenekar, amely viszont csupa fiatal, profi zenészből állt. Próbáikat Zsolt Nándor irányította, a koncerteken azonban rendszerint vendégkarmesterek álltak a pulpituson: a bemutatkozó hangversenyt például nem kisebb egyéniség, mint Bruno Walter vezényelte.

1939-ben a főváros vezetése határozatot hozott a Székesfővárosi Zenekar bővítésére. Ez a gyakorlatban úgy valósult meg, hogy a Budapesti Hangversenyzenekar tagjainak jó része ezentúl a Székesfővárosi Zenekarban folytatta tevékenységét (a Hangversenyzenekar rövid idő múlva fel is oszlott).

A háború után az együttes élére Fricsay Ferencet és Somogyi Lászlót nevezték ki. Mellettük gyakran dirigálta a muzsikusokat Otto Klemperer is. 1952-ben jelentős átszervezés után a mintegy kilencven tagú zenekar a Magyar Állami Hangversenyzenekar nevet kapta, élére pedig Ferencsik János került. Ferencsik haláláig, 1984-ig vezette a zenekart. E három évtized alatt az együttes az egész világot bejárta, számos magyar komponista művét mutatta be, s szinte minden esztendőben neves vendégkarmestereket, szólistákat fogadott. Ezt a zenekart vezényelte például az 1963-ban Budapestre látogató Igor Stravinsky, ezzel a zenekarral adott hangversenyt Ernest Ansermet, Zubin Mehta, Claudio Abbado, hogy csak néhányat soroljunk fel a leg-nevesebbek közül.

A Ferencsik halálát követő átmeneti időszak után 1987-ben a zenekar tagjai a Magyar Televízió I. Nemzetközi Karmesterversenyének győztesét, Kobayashi Ken-Ichirót hívták meg vezetőjüknek. A Kobayashi-korszak ugyancsak hatalmas eredményeket, nagy sikerű turnékat hozott az együttes életében. 1997 őszétől ismét változás állt be a zenekar életében. Ettől kezdve Kocsis Zoltán vállalta a művészeti vezetést, Hamar Zsolt lett az együttes első állandó karmestere, Kobayashi Ken-Ichirót pedig a zenekar tiszteletbeli elnökkarnagyává választotta. 1998 január 1-től az együttes nevet is változtatott, immár Magyar Nemzeti Filharmonikus Zenekarként adja hangversenyeit.


Hamar Zsolt

Hamar Zsolt karmester 1968-ban született. Hatéves korában kezdett zongorázni tanulni, majd a Bartók Béla Zeneművészeti Szakiskolában zeneszerzést tanult Fekete Győr István növendékeként. A Zeneakadémián a zeneszerzés szakot végezte el Petrovics Emil professzornál, tanulmányai utolsó éveiben vette fel a karmesterképző szakot is, ahol Lukács Ervin és Gál Tamás voltak a tanárai. 1995-ben diplomázott. Ugyanebben az évben II. díjat és közönségdíjat nyert a Magyar Televízió Nemzetközi Karmesterversenyén. 1996-ban a spanyolországi Cadaques karmesterversenyén ugyancsak II. díjat nyert, 1997-ben pedig a Portugál Rádió Nemzetközi Karmesterversenyén I. díjat. 1995-től egy évig Vásáry Tamás mellett dolgozott, és vezette a Magyar Rádió Ifjúsági Szimfonikus Zenekarát. 1996 októberében Sir Yehudi Menuhin partnereként a Zenei Világnap Ünnepi Koncertjének karmestere.

1996-tól 1998-ig a Zeneakadémia óradíjas tanára. Karmesterként szerződtette a Budapesti Filharmóniai Társaság, a MATÁV Magyar Szimfonikus Zenekar, a Magyar Állami Operaház és a Debreceni Csokonai Színház. 1997 őszén Kocsis Zoltán zeneigazgató javaslatára a Magyar Nemzeti Filharmonikus Zenekar (a volt Magyar Állami Hangversenyzenekar) első állandó karmesterévé nevezték ki.

1998 januárjában debütált Berlinben a Deutsches Symphonieorchester élén, ugyanennek az évnek a májusában a bécsi Konzerthausban a Wiener Kammerorchestert vezényelte, majd Dr. Hans Landesmann meghívására a Salzburgi Ünnepi Játékokon Lorin Maazel mellett tanulmányozta Verdi Don Carlos című operáját. Júniusban Sigmund Krause meghívására a Lengyel Rádió Szimfonikus Zenekarát vezényelte Varsóban.