Harcsa Veronika | Razvaljajeva Anasztázia | Fenyvesi Márton Debussy NOW!

BMCCD299 2020

Minden bizonnyal Debussy is üdvözölte volna az ötletet, hogy műveit másfél évszázaddal később korlátokat nem ismerő művészek oltsák a pillanatba, hiszen a zenei impresszionizmus előfutáraként maga is erre törekedett. Razvaljajeva Anasztázia hárfaművész, Harcsa Veronika énekes, valamint Fenyvesi Márton gitárművész és sound designer Debussy legszebb dalaiból készített olyan kortárs átiratokat, amiben mindez lehetségessé válik. A zeneszerző Paul Verlaine és más költők verseire írt művei új fényben mutatkoznak meg a hárfa légiessége és a sotto voce, vagyis a klasszikusnál beszédközelibb énektechnika révén, az élő elektronikus effektek által pedig valódi dimenzióváltáson mennek keresztül.


Előadók

Harcsa Veronika – ének
Razvaljajeva Anasztázia – hárfa
Fenyvesi Márton – élő elektronika, gitár


Produkciós adatok

Zeneszerző: Claude Debussy 
Hangszerelés: Harcsa Veronika, Razvaljajeva Anasztázia, Fenyvesi Márton
A felvételt Szabó Viktor készítette a BMC Stúdióban, Budapesten, 2018. május 28-29-én.
Keverés és master: Szabó Viktor

Borító: Huszár László / Greenroom

Producer: Gőz László
Label manager: Bognár Tamás

A felvételt a Nemzeti Kulturális Alap támogatta


Ajánlók

Nigel Jarrett - Jazz Journal (en)

15 Questions - Fifteen Questions - interview (en)

Tim Dickeson - Jazzwise (en) - concert review

George W. Harris - jazzweekly.com (en)

Michael G. Nastos - (en)

Radio Okerwelle - okerwelle.de (de)

(cg) - Medienhaus Bauer (de)

(rd) - stereoplay.de (de)

(rt) - Jazz thing (de)

(mj) - Kulturnews (de)

Marian Menge - gitarrebass.de (de)

Sven Thielmann - Fono Forum (de)

Märkische Allgemeine Zeitung - Märkische Allgemeine Zeitung (de)

Claus Dick - Low Beats (de)

(schu) - Concerto (de)

Claus Dick - audio.de (de)

(x) - Jazzthetik (de)

Thorsten Meyer - Jazz Podium (de)

Yves «JB» Tassin - jazzmania.be (fr)

Noadya Arnoux - Jazz Magazine (fr)

Krzysztof Komorek - Donos Kulturalny (pl)

Peter Dobšinský - skjazz.sk (sk)

Olasz Sándor - Riff.hu (hu)

Bereczki Bálint - Jazzma.hu (hu)

Csabai Máté - Fidelio (hu) (interjú/interview)

Iván Csaba - magyarjazz.hu (hu)

Wéber Kristóf - prae.hu (hu)

MTI - Papageno.hu (hu)

Komlós József JR - alfoldiregiomagazin.hu (hu)

Győrffy Ákos - Mandiner.hu (hu)

Fittler Katalin - Parlando (hu)

Szabó Károly - hangzasvilag.hu (hu)

Márton Attila - Demokrata (hu)

x - Nők Lapja Évszakok magazin (hu)


3500 HUF 11 EUR

Harcsa Veronika, Razvaljajeva Anasztázia, Fenyvesi Márton: Debussy NOW!

01 Beau soir 2:30
02 Fleur des blés 5:14
03 La mer est plus belle (Trois mélodies de Verlaine I) 5:14
04 La flûte de Pan (Trois chansons de Bilitis I) 5:19
05 Le son du cor s’afflige vers les bois (Trois mélodies de Verlaine II) 5:44
06 Nuit d’étoiles 3:42
07 La chevelure (Trois chansons de Bilitis II) 4:29
08 L’échelonnement des haies (Trois mélodies de Verlaine III) 4:17
09 Le tombeau des Naïades (Trois chansons de Bilitis III) 5:17
10 Regret 4:49
11 La fille aux cheveux de lin 6:21
Teljes idő 53:00

Online terjesztők listája



A SZÉPSÉG TÖRVÉNYE

E projekt alkotóinak ismeretében az ember joggal teszi fel a kérdést: mi köze van egy jazz énekesnőnek és egy hárfásnak Debussyhez, hiszen ezek a dalok legtöbbször klasszikus énekhangon, zongorakísérettel előadott, hagyományos dalest formájában szólalnak meg. A hárfa számára a 20. század az egyik legtermékenyebb, és hangszertörténeti eseményekben gazdag időszakot jelentette. E kor francia komponistáinak köszönhetően a hárfás kamarazenei repertoár jelentős művekkel bővült. Debussy volt talán az első, aki igazán felismerte, és műveiben megpróbálta kihasználni a hárfában rejlő hangszínek kincsestárát. Debussy zenéje tele van olyan akkorddal és akkordfűzéssel, amelyek gyakoriak a jazz- és a popzenében. Dalaiban az énekszólam gyakran deklamáló, recitáló mivolta – mely mentes a virtuóz és bonyolult dallamvezetéstől – teret enged a beszédszerűségnek. „A szépség törvényét igyekeztem követni, amelyet a drámai zene művelői teljesen figyelmen kívül hagynak. Ennek a drámának a szereplői élő emberek módján szeretnének énekelni, nem pedig egy avult hagyomány törvényeihez szabott, mesterkélt nyelven” 1 – mondta Debussy 1902-ben a Pelleas és Melisande bemutatójával kapcsolatos kritikára és a deklamáció dallamtalanságának vádjára reagálva. A zeneszerző különös iróniát látott abban, hogy az a közönség, amely követeli az újdonságokat, felháborodik, amint valaki ki akarja mozdítani kényelmes hétköznapiságából. Pedig Debussy egyéni hangja sem előzmény nélküli: Massenet, Chabrier és főleg Fauré muzsikájából válik ki, újszerűségét pedig a hangnemkapcsolások merész használata, a modális összhangzattan és modális hangsorok sajátságainak átgondolt és elvszerű alkalmazása adja. „Ezek azok a vonások, amelyek a párizsi akadémiai bírálatokban a »homályos«, »pontatlan« fogalmazás, a különcségre való hajlam vádját hívják ki. Ma éppen ezeket a vonásokat érezzük világosnak, áttetszőknek, derűsnek; szemben a kor sok más zenei alkotásával” 2 – írja Debussyről Ujfalussy József, aki ugyancsak a szerzőt idézve támasztja alá annak hatalmas szabadságvágyát. „Túlságosan szeretem szabadságomat, s mivel környezetemet nem választhatom meg, azzal állok bosszút, hogy azt írom, ami nekem tetszik. Nem egyszerű szellemeskedés ez: az az igazság, hogy csak ilyen zenét vagyok képes írni”3 Bár Debussy alkotásait leginkább az impresszionista festészet felől szokás értelmezni, legalább olyan, ha nem erősebb szálak fűzték őt a szimbolista költészethez. Az 1887 és 1893 között született műveinek „mindegyike a szimbolizmus irodalmából, annak gondolati és érzésvilágából fakad. A dalok szövegét következetesen szimbolista költőktől választja: főként Verlaine-től, Baudelaire-től, aki többszörösen elődje a szimbolistáknak” 4. Ahhoz azonban, hogy a szimbolizmus termékenyítő ereje Debussy műveiben érvényre jusson, alapjaiban kellett újragondolnia a zenét. „Az új francia költészet nagy ihletése csak úgy valósulhatott meg Debussy zenéjében, hogy a francia zene stílushagyatékát felfrissítette, feloldotta. Erre egyaránt adtak mintát az olasz preklasszika, az új orosz és a távol-keleti zene élményei” 5

Razvaljajeva Anasztázia jegyzete Ujfalussy József Debussy-biográfiája felhasználásával.

1 In: Ujfalussy József: Achille-Claude Debussy, Gondolat Könyvkiadó, Bp. 156-157. o.
2 U.o. 85-86. o
3 U.o. 55. o
4 10 U.o. 85.o.
5 U.o. 90-91.o.

AZ ÖRÖM TÖRVÉNYE

Lázadó, látnok, impresszionista, panteista lelkű, az akkordok poétája, a fény és a színek zeneszerzője, a jazz ükapja. Néhány jelző azok közül, amiket Debussyre aggattak, miközben ő csak az egyszerű, „francia zeneszerző” titulussal illette magát. Ha már ilyen hosszú a sor, talán bocsánatos bűn azt megtoldani még egy attribútummal: Debussy, a fordító, aki a fókuszt kintről bentre fordította, átültette képről hangra az élményt, költői nyelvről zeneire a szimbólumokat. Zeneszerzői újításainak végtelen sora talán mind egyetlen fordulatból eredeztethetőek – abból, amely az objektív helyébe a szubjektívet állítja. Ez lehet az oka, hogy műveiben nem volt rest a zene másfél évszázadon keresztül megdönthetetlennek hitt szerkesztési dogmáit sutba vetni annak érdekében, hogy a lehető leghűbb zenei fordítását adja annak az élménynek, amely a természetben ücsörögve, vagy szimbolista költők műveit olvasva érte őt. Nem a fegyelmezetlen rebellisek, vagy a nagyvonalú improvizatőrök közé tartozott: a fennmaradt források szerint minden egyes hangjegyet gondos körültekintéssel választott ki, hogy a mű egészen pontosan úgy hangozzék, ahogyan azt elképzelte. Ahogy alapos önmegfigyelés útján az élményt zenévé absztrahálta magában. Mégis minden művében van valami a véletlenszerűség frissességéből és szabadságából. Nem ringatta magát a zajos siker ábrándjába, hiszen tisztában volt az érzékelés relativitásával, amely nemcsak egyénileg, de történetileg is változtathatja a zene okozta élményt. Amikor például Pierre Lalo A tenger bemutatójáról azt írta, „nem hallja, nem látja, és nem is érzi benne a tengert”, Debussy válasza a következő volt: „bizonyára egyetért velem abban, hogy nem minden fül hall ugyanúgy. Röviden, Ön olyan tradíciókat szeret és védelmez, amelyeket én már nem ismerek el. (…) A múlt pora nem mindig tiszteletre méltó” 6 – fogalmazott. Paradox módon, Debussy ma nemcsak a klasszikus zenei kánonban foglal el előkelő helyet, de ott találjuk a zenei platformok „relaxing music” lejátszási listáiban, csengőhangokban hullámzik a tenger, és reklámszignókban csiklandozza fülünket az általa megénekelt lenvirág. Ráadásul mára dalainak témái – a naplemente, a tenger, a búzamezők, a piros ajkak vagy a sirályok tánc – szintén veszélyzónába kerültek: a giccs, az előre csomagolt hatás vörös jelzéssel ellátott tartományába, ahol a művész fogyasztónak, nem pedig aktív felfedezőnek tekinti címzettjét. Ez nemcsak a tömegkultúra veszélyeiről árulkodik, de talán az újrafordítás lehetőségét is jelzi, amelyben Debussy zenéje a megszokottól eltérő kontextusban nyerhet új értelmet.

Razvaljajeva Anasztázia hárfaművész, Harcsa Veronika énekes és dalszerző, valamint Fenyvesi Márton gitár- és elektronikus művész vállalták az újrafordítás elmélyülést igénylő, de örömteli feladatát. Olyan nyelvre ültették át Debussy dalait, amiben a jazz és a kortárs zene, valamint az elektronika kifejezései nem szedett-vetett szlengként és neologizmusokként ékelődnek a klasszikus zene szövetébe-szövegébe, sokkal inkább olyan összekötő elemekként szolgálnak, amelyek segítenek, hogy még gördülékenyebben guruljon a tartalom a feladótól a címzetthez. A három fordító – a nyelvtani párhuzamoknál maradva – pontosítja az alany-állítmány egyeztetést is, megkönnyítve annak azonosítását, hogy jelen esetben ki, és miért énekel, hárfázik, és teszi mindezt elektronikus effektekkel térélménnyé. Mindez a személyességről szól. Arról, amit ők hárman mindig is kerestek, és amire Debussy is bátorít: „Ne hallgassunk senki tanácsára, hacsak nem az elvonuló szélre, mely a világ históriájáról mesélget nekünk”. A projekt ötletgazdája, az orosz származású Razvaljajeva Anasztázia nagyon is érzékeny erre a „mesélő szélre”, hiszen annak ellenére kitartóan keresi az új utakat a zenében, hogy beleszületett a tradíciókkal kikövezett klasszikus zenei létbe: édesanyja volt az első hárfatanára, és a béklyó szorításából csak egy rövidebb szakítás segítette kiszabadulni. Tizennyolc éves korában abbahagyta a zenélést, és amikor visszatért, újrafogalmazta kapcsolatát a hárfával. Azóta is minden zenei megnyilvánulását az önazonosság iránti vágy hajtja. Játszott könnyűzenei formációban (Deti Picasso), alapított kortárs zenét játszó szaxofon-hárfa duót Seleljo Erzsébettel Duo SeRa néven, 2018-ban pedig Baráth Emőkével Schubert Winterreise című dalciklusát adaptálták női énekhangra és hárfára. A hiteles megszólalási módok után kutatva jutott el Harcsa Veronikához is, akit hozzá hasonlóan a folyamatos fejlődés iránti vágy emelt a magyar vokális jazz egyik legkiemelkedőbb énekes-dalszerzőjévé. Veronika ekkor már nemcsak a jazz és az underground műfajok kacskaringós útjait járta be, többek között Gyémánt Bálint gitárossal, akivel több kontinensen koncerteztek duóban, de túl volt jó néhány, a klasszikus és a komolyzene terén tett felfedezőúton: énekelt Raveldalokat és Kurt Weill-daljátékot, valamint dadaista opera főszerepét Jiří Menzel rendezésében. Akárcsak Anasztázia, ő is megjárta a „mit szabad és mit nem” csatatereit, csak míg előbbinek az interpretáció kötöttségével, Veronikának a megmásíthatatlannak hitt jazztradíciókkal kapcsolatos elvárásokkal kellett megküzdenie. Most, amikor a két művész egymásra talált a jazz és a klasszikus zene keresztútján, mindketten felvették a hétmérföldes csizmát, hogy hátrahagyják komfortzónájukat. Anasztázia a jazz és az improvizáció, míg Veronika a klasszikus zenei hangképzés irányába tett komoly lépéseket. „A klasszikus zene berkeiből érkezve naiv elképzeléseim voltak az improvizációról. Azt gondoltam, hogy az arra érdemes jazz-zenészek megkapják az improvizáció isteni adományát, és szórják ki a világba. Nagyon tanulságos volt megtapasztalni, hogy ez tulajdonképpen egy élőben zajló komponálás, ahol minél szélesebb a művész eszközparkja, annál sokrétűbb, izgalmasabb kompozíciót tud létrehozni” – árulja el a rögtönzéssel kapcsolatos felfedezőútjáról Razvaljajeva, aki annál is inkább szűz területeken lépdelt hárfásként, mivel a klasszikus zenei repertoárban az improvizáció már nem képzi az előadói gyakorlat részét. A lemezen hallható, rögtönzött frázisai sem köthetőek ilyen értelemben tradíciókhoz vagy iskolákhoz. Éppen az teszi azokat frissé és elevenné, hogy nem tanult és begyakorolt paneleket alkalmaz – inkább személyes impressziókból születő kommentárok, lábjegyzetek ezek, amelyeket fordítás közben Debussy zenéjéhez nagy mesélőkedvvel hozzáfűz, és amelyek óhatatlanul tartalmazzák azt a szűk kétszáz évnyi kultúr- és zenetörténeti tudást is, ami a francia komponista óta felgyülemlett.

A mérleg másik oldalán Harcsa Veronika személyében viszont egy olyan előadót találunk, akinek az improvizáció az egyik legfőbb erőssége. Neki – saját bevallása szerint – az jelentette a kihívást, hogy megtalálja azt a hangszínt, ami a klasszikus technikából építkezik, mégis a természetes hangképzéshez áll közelebb. „Én egy olyan énektechnikai világból jövök, ahol előny az, ha valaki nem a standard módon, iskolázottan énekel, ugyanakkor a klasszikus zenében elvárás, hogy úgy szóljon az adott mű, ahogy a közönség megszokta. Nekem egy olyan tanárra volt szükségem, aki a klasszikus éneklésen belül a létező legtermészetesebb megszólalást keresi, és ezt megtaláltam Kéringer László személyében” – mondta Veronika, aki Debussy dalainak éneklése során színek és tónusok garmadáját is alkalmazza, amellyel a jazz- és szabadzenei kísérletei során fegyverkezett fel. Ezek használata nagyon is releváns Debussy dalainak éneklése során, hiszen ő éppen azért nyúlt Mallarmé, Verlaine, Pierre Louys verseihez, mert megragadta azok érzékisége, a szavak és hangok színezete, hangzása, a nyelv fizikai aspektusa. Ez a fajta, plasztikus előadásmód ismét Debussyt szolgálja: „Az éneklés során beszédszerűségre törekszem, ahogy egy sanzonénekes, aki harapja a szavakat, suttog, és rengeteg féle prozódiai elemet használ – ezeket az eszközöket a klasszikus énekesek általánosságban véve kevéssé aknázzák ki, én viszont nagyon tudatosan alkalmaztam ezeket, közelebb hozva a dalokat azok számára, akik nem feltétlenül értik a francia szöveget” – mondja Veronika.

Ők ketten azzal a nehéz fordítási dilemmával is megküzdöttek, ami a szépség koronként változó, relatív természetéből ered. Debussy például vonzódott a szabálytalanhoz, ezért disszonáns akkordjait sem minden esetben oldotta fel – ma mégis szépnek halljuk zenéjét. Ebben a fordításban a magyar jazz egyik legprogresszívebb alkotója, a pop- és jazzformációkat producerként is segítő Fenyvesi Márton ügyelt arra afféle kortárs lektorként, hogy azt a pőre szépséget kapjuk, amit Debussy is követett, és ami nem esztétikailag meghatározott, hanem élményalapú. Fenyvesi Márton, aki gitárművészként is közreműködik ezen a lemezen, élő effektjeivel olyan térélménnyé varázsolja Harcsa Veronika és Razvaljajeva Anasztázia párbeszédét Debussyvel, amiben szinte tapinthatóvá válik a zene. Mintha a hallgató egy különös akusztikai tulajdonságokkal bíró térben lépdelve valódi résztvevőjévé válna az alkotásnak. Fenyvesi – aki a hangszeres zenében és az effektezésben is keresi az élő, fizikai kontaktust – időnként odáig megy, hogy a szövegben foglalt természeti közeg jellemzőit is megidézi effektjeivel, amelyek a széljárással együtt, előadásról előadásra változhatnak.

„Nem azt mondom, hogy amit csinál, az nem szép, de teoretikusan abszurd” – véleményezte 1890-ben Debussy tanára a Párizsi Konzervatóriumban annak akkordpárhuzamait, mire Debussy így felelt: „Nincs olyan, hogy teória. Csupán hallgatni kell. Az öröm az egyetlen törvény”. A három alkotó ezt az örömöt fordítja le a mai hallgató számára.
 
Szász Emese

6 In: Világhíres zeneszerzők: Claude Debussy 44.o., Kossuth Kiadó, 2011.

Az eredeti, francia nyelvű dalszövegek ide kattintva érhetőek el.

Kapcsolódó albumok