„Feltételezésem szerint a zene elsődleges és talán lényegi része a ritmus; valószínűleg régebbi a dallamnál és a harmóniánál; titkon igen nagyra becsülöm ezt az elemet.” – ezt Olivier Messiaen mondta, akinek szerzeményeiben ez az elem többnyire elenyésző szerepet tölt be. Ám ő is érzékelte a tágabb zenei közegben zajló folyamatokat: a 20. század folyamán a modern művészetben, így a zenében is meghatározóvá vált az alkotóelemekre és eljárásokra, a saját médiumokra és közegekre irányuló figyelem. Az elemzés és reflektivitás a művek részévé vált és egyre inkább elszakadt a hangzástapasztalattól, ahogy az előadói gyakorlattól is. Így zeneművek tömege jött létre, melyek híján vannak a zene olyan elemi, elengedhetetlen összetevőinek, mint a ritmus, a dallam vagy a harmónia.
Ezzel egyidejűleg, a „kortárs” zene kialakulásával párhuzamosan a „könnyű” zene új ága bontakozott ki, a jazz, amely alapvető jellegzetességének, a játéknak engedett teret. Ezt a zenét nem konstruálják, hanem játsszák, örömmel adnak neki teret, kibontakoztatják a hangok egymásutánjában rejlő dinamikát. A helyett, hogy minden áron a zenei architektúrák megkonstruált alkotóelveit és módszereit akarnák érvényesíteni, engednek a pillanat esetlegességeinek, a hangulatok változásainak, a különféle forrásokból eredő hatásoknak, a bevett mintákhoz képest a más irányú indíttatásoknak, az improvizáció tág lehetőségeinek. Akárcsak az egyre bővebben érkező, „egzotikus”, törzsi és etnozenei hatásoknak, akárcsak hangszereik és játékmódjaik sokféleségének.
A jazzben kétségtelenül a zene elsődleges és lényegi része a ritmus. Ezért is vált a ritmushangszerek alkalmazásának és fejlesztésének fő területévé, ahol az ütősök számára először állt össze a legkomplexebb eszköztár – lévén „a jazzdobolás előzmények nélküli a zene történetében” (Stanley Crouch). Sokáig a ritmusszekció a háttérét adta a szólóhangszerek fellépéséhez, ám a háttér idővel előtérbe került, olykor vezetővé vált.
A ritmus a Jü trió zenéjének is elsődleges és lényegi része; forrásai között a genetikus afrikai lüktetés változatai éppoly számottevőek, mint a freejazz áradása, a noise rock és az ambient révületes ütemei. Náluk az invenciózus zenei gondolatok, dallam-villanások, változó ritmusok keretrendszerébe kerülnek, más színezetet kapnak a közöttük felhangzó hang-tartományok, felhangfolyamok, és határtalan hangzássá tudnak válni. Ezért is érvényes játékukra, hogy „amit a triótól hallunk, annak nincs előzménye a magyar jazzben” (Végső Zoltán).
Az előző lemezhez hasonlóan – mely olyan „mint egy nyugat-afrikai lemez a 23. századból” – erről is elmondható: ha nem is feltétlenül egy leendő afrikai ethnosz hangszereseiként szólnak, az afrobeat nemcsak mint beütés, távoli előzmény van jelen náluk, hanem meghatározó hang. Stilisztikai kényszerek nélküli, a hangszerek konvencionális kezelésén túlmutató játékmód jellemző az előadókra, ahol a játékosság a lehetőségek inspiráló erejével jár jegyben. A trió tagjainak játékán és az összjátékán egyaránt érződik, hogy már sokféle stílusban mozogtak, másokkal, más felállásban is elmélyültek a közös zene formálásában. És a hatásokat hagyták hatni: tovább formálva, alakítva, fejlesztve az eredeti motívumokat.
Hallható ez a Vedd le! című darabban is, ahol végig veszik annak alkotóelemeit, kiszélesített értelmezési keretben interpretálják, körüljárják-játsszák ritmikai motívumait, a jazzrocktól kezdve a népzenéig, hol elragadtatott hevülettel, hol líraivá lassítva, hol pedig repetitív sorozatok hallatva. Miközben a ritmusszövevényen távolról még az Iron Butterfly dobosának nagy szólója, az In-A-Gadda-Da-Vida is áttűnik.
Ez történik Barre Phillips, a bőgő nagymesterének megidézése során is, aki maradandó tanítást adott a melodikus mozgalmasságról, a kellő harmóniai és ritmikai érzékről, és arról, hogyan lehet a lendületet adni a tempó megtartásával.
Az utolsó albumára utaló darab megemlékezés: mint egy labda pattogásának elhaló hangja, a dobütések lecsengése visszatérő variációkban az idő ívelésére utal. A kezdetre és a végre. És a között feszülő ívre, melynek megpendítése nyomán hullámok keletkeznek, sokasodnak, szétterülnek és visszaverődnek. Egymásba olvadnak és újakat keltenek, végül elülnek.
A lemezen megszólaló freejazz a szó legszélesebb értelmében szabad zene: ahol nem jutnak érvényre sem szabályok, sem szokások; játékos rácsodálkozás a hangokra, játék a hangszerek adta lehetőségekkel. Ahol a ritmikus eltolódások, feszültségképző lassítások, majd feloldások során a zenei idő mozgalmas íve bontakozik ki.
Meglehet, hogy a hallgató „ül a hintaszékében néz a hegyek felé, látja a lenyugvó Napot és hallja saját szimfóniáját, ami nem más, mint hangok történése a környező légben” (Charles Ives). Ha pedig már kellő ideig kontemplálta az alkonyt és fel akarja frissíteni érzékeit, a Jü zenéje ehhez megadja a megfelelő dinamikát.

Tillmann J. A

A budapesti JÜ 2012-ben alakult, alapító tagjai Mészáros Ádám gitáros (Qiyan, Erik Sumo, Tariqa), Hock Ernő basszusgitáros (The Qualitons, Zuboly, Dresch Quartet) és kezdetben Halmos András dobos (Kampec Dolores, Tariqa, Gadó Gábor). A zenekar az elmúlt évtizedben sajátos és újító hangzásvilágot alakított ki, ötvözve a free- és avantgárd jazz szabadságát, a post-, és a noise rock lendületét, a kísérletező zajzenéket és a különféle népzenei hatásokat. Instrumentális kompozícióik dinamikusak és többrétegűek, az alkotás során a kollektív improvizáció az egyik legfőbb vezérlőelv.
Koncertjeik élőben különösen intenzívek, ahol a hallgató úgy érezheti, hogy aktív részese a zenei folyamatoknak, mivel ez a rendkívül energikus és vibráló hangfolyam egyszerre igényli a fizikális és szellemi részvételt. A londoni RareNoise Records gondozásában megjelent első három album a JÜ nemzetközi ismertségét is megalapozta, olyan fesztivál- és klubfellépésekhez juttatva őket szerte Európában és azon túl is, mint a Ljubljana Jazzfestival, a Saalfelden Jazz Festival, a Cairo Jazz Festival, az oslo-i Nasjonal Jazzscene vagy a londoni Vortex. 

2022-ben jelentős változás történt a zenekar életében: Halmos András távozott, és helyére Miklós Szilveszter (Rezervatum Orchestra, GreMi, AMP, Grencsó Collective, Trió Kontraszt) érkezett. Szilveszter karaktere és játéktechnikája a koncertek során már integrálódott a trió univerzumába, ezen a negyedik albumon először hallható stúdiófelvételen is. „Amikor adódott a helyzet, hogy be kell pótolni a dobos posztot, nem volt könnyű helyzet, mivel már az elején olyan új utakat akartunk felfedezni, amiket nem csinált máshol korábban egyikünk sem. Emiatt nehéz volt elképzelni, hogy tíz év után találunk a dobos posztra egy olyan embert, akivel nem magunk után kullogunk, próbálva egy űrt betölteni, hanem aki egy új szintre tudja emelni a zenekart és vérfrissítésként szolgál. Nagyon hamar eljutottunk oda, amikor összedugtuk a fejünket, hogy Szilvesztert érdemes lenne befűzni, hogy megpróbálja ezt a dolgot.” Szilveszter erre így reagál: „Nagyon pezsdítő érzés, hogy már az első próbáknál kiderült: nem voltak kérdések, értjük egymást és egy irányba szeretnénk menni. Szintén fontos dolog, de mindig elfelejtem, hogy vinni kéne a koncertekre cserepólót, nagyon jólesik olyan zenét játszani, aminél az ember fizikailag is megérzi, hogy most csinált valamit.”

Mindhárman úgy gondolják, hogy ami a koncerteken ebben a triófelállásban kiformálódott, azt maradéktalanul sikerült átültetni stúdiókörülmények közé is, így tehát a lemez egyértelműen egy újkorszak nyitánya a JÜ életében. Továbbra is feszegetik a műfaji határokat, miközben legjellemzőbb védjegyeik, az atmoszférikus textúrák, a lendületes ritmusok, a zajosabb kollázsok és a meditációs pillanatok egyaránt jelen idejűek. Minden szerzemény egyedi világot tár fel, melyekben csend és zaj, lassan kibontakozó elnyúlások és robbanékony részek váltakoznak, folyamatosan kifejezve, hogy a JÜ zenéje nem pusztán hallható, hanem egész lényünkkel átérezhető is. „Alapvetően mi nem szabadzenét játszunk, nagyon jelentős szerepe van ugyan az improvizációknak, de ezeknek megvannak a keretei.
Az a nyelvezet, ami az első tíz évben kialakult, hogy hogyan alakítjuk a komponált részeket az improvizáltakkal, jóval strukturáltabb zene. Ez is a pillanatban létezik – talán kevésbé, mint a szabad improvizáció –, hogy számunkra is meglepő dolgok történjenek, és ne süppedjünk bele valamifajta rutinba. A JÜ lételeme ez a fajta szabadság.”

A negyedik album hangsúlyosan az interakcióra és az élő energiák visszaadására épít. Saját bevallásuk szerint az a legizgalmasabb a zenekarban, hogy az improvizált részek közben olyan helyeken és helyzetekben találják magukat, amiket nem lehetne előre kitalálni. „Ez nem egy konceptlemez, nem volt a dalok és az egész mögött nagy megfejtés, ezek lenyomatok, egy-egy hangulat, ami aztán ki van dolgozva, ki van érlelve. De nem túlérlelve, szóval kellően megmarad a karcossága és a nyersessége.
Egyébként nem nagyon kell túlmagyarázni, hogy mi az egyik fontos gyökere a zenekarnak, mert az a népzene: a dalok is belőle erednek. Akárhogyan is nyúlunk az egyszerűbb vagy bonyolultabb ötletekhez, ez mindig ott van az agyunk hátuljában. Az esztétikai része persze, ahogy ez a zenekar megszólal, az már inkább egy power-trió, torzított gitárokkal. Fontos dolog, hogy nem akarunk rock vagy metal zenét játszani, az, hogy így szólalnak meg a dalok, erősen esztétikai döntés.”

Rácz Mihály