Trió Kontraszt A feledésbe merült idő rejtélyes képfoszlányai

BMCCD290 2020

A 2011-ben alakult Trio Kontraszt harmadik BMC-lemeze, A feledésbe merült idő rejtélyes képfoszlányai a zenekarvezető-zongorista Kovács Tickmayer István zenei emlékkönyve. Mint Szindbád utazgat az időben, régi korok szétterülő nyugalmával lapozgat élete fejezetei között az újvidéki időktől, a budapesti szabadzenei iskolán keresztül, a hollandiai tanulmányokig, így kerül egymás mellé a szabad- és kortárszene, a tánczene, valamint a jazz nyelve. Kísérői hiteles tanúk: Grencsó István szaxofonos régi zenésztárs, Miklós Szilveszter pedig vajdasági születése révén és szabadzenei beágyazottsága okán is egy nyelvet beszél Tickmayerrel. Ez a nyelv pedig maga a zenei többnyelvűség.


Előadók

Kovács Tickmayer István – zongora, preparált zongora, Hammond C-3 orgona, Fender Rhodes 73 zongora, v-hangszerek, sampling & sound processing, e-gitár (7), e-basszus (8)

Grencsó István – tenor- és szopránszaxofon, klarinét, basszusklarinét, fuvola

Miklós Szilveszter – dob, ütőhangszerek


Produkciós adatok

Valamennyi darab Kovács Tickmayer István szerzeménye
A felvételt 2019. július 31. és augusztus 3. között Kiss Zsolt készítette a BMC Stúdióban, Budapesten
Keverés és master: Kovács Tickmayer István

Borító: Huszár László / Greenroom

Producer: Gőz László
Label manager: Bognár Tamás
A felvételt a Nemzeti Kulturális Alap támogatta


Ajánlók

Claude Loxhay - jazzhalo.be (fr)

Mathias Bäumel - Jazzzeitung (de)

Olasz Sándor - Riff.hu (hu)

Dr. Nagy Sándor - Jazzma.hu (hu)

Csabai Máté - Fidelio

Komlós József JR - Alföldi Régió Magazin (hu)


3500 HUF 10.90 EUR

Trió Kontraszt: A feledésbe merült idő rejtélyes képfoszlányai

01 A varázsló kertje (In memoriam Márta Kurtág) 6:23
02 Dark Ramifications 4:35
03 Different Divisions and Rags 6:35
04 A Duna-parti jégszilánkok éji dala 4:30
05 Passamezzo zoppo 4:57
06 Szindbád valcer 9:55
07 Nocturnal Zones 8:32
08 A varázsló kertjében 4:45
09 Trash Tango 3:26
Teljes idő 53:41

Online terjesztők listája



A HANGOK BOTANIKUS KERTJE
 
Csáth Géza, aki előszeretettel hangoztatta, az ópiummal milyen hatékonyan tudja kicselezni az időt, gyakran az írást is időutazásra használta. Tegyük föl, hogy nem csak visszafelé, a gyermeki tudat labirintusába, de előre, a jövőbe is be-be tudott nézni a betűk ablakain keresztül, és most, amikor írói alteregói, a Vass-fiúk belépnek a varázsló kertjébe, (lásd azonos című novelláját) a bódító virágillat mellett valami hasonlóan érzéki élmény éri őt: a zöld zsalus ablakok mögül zongoraszó hallatszik. Csáth talán meglepetten konstatálná, hogy, miként ő a betűket és szavakat, úgy ez a valaki a zongorabillentyűket képes dimenziókapuként használni.
 
Irigykedve figyelné, hogy a hangok titokzatos varázslójának még a leírt szó erejére sincs szüksége ahhoz, hogy a tudatalatti árnyékosabb tereibe bevezessen, és ott elidőzzön, majd meglepetésszerűen lámpát gyújtson, villódzó-vibráló fényfestményt vetítve az érzékelt valóság foszlányaiból a tudat poros falára. A vajdasági író – aki korábban hegedűművésznek készült – amúgy is tiszteletteljes csodálattal szólt idevágó esszéiben a zenészekről, akiknek művészete önreferenciális, és mindenféle előzetes ismeret nélkül is zsigerileg hat.
 
Felételezzük, hogy most mégis egy olyasvalakivel találja magát szemben fiktív írói világának még fiktívebb meghosszabbításában, aki 2020-ban a lemezén két kompozíciójával is rá, és erre a bizonyos szabadkai kertre utal, és aki nem mellesleg néhány kilométerre tőle, Újvidéken született. Az immár több évtizede Franciaországban élő Tickmayer István a Trió Kontraszt jelen lemezére csupa olyan kompozíciót ültetett, amik hasonlóképpen oltják egymásba az alkotó fantázia múltját és jelenét, mint amilyen plasztikussággal Csáth Géza képes volt ebben a korai novellában egymásra vetíteni a gyermeki asszociatív, és a felnőtt művészi tudatműködést. Ahogy a varázsló kertjében is „százféle virágillat tevődött össze”, úgy ebben az ültetvényben is olyan fajok teremnek egymás mellett, amik ebben a társításban legfeljebb egy zenei botanikus kertben volnának fellelhetők. Mintha bambusz nőne egy nyírségi ősalmás közepén. Itt mégis életképes oltvány születik a szabad- és kortárszenéből, az alkalmazott színházi- és tánczenéből, valamint a jazzből, na meg azokból a (mű)fajokból, amiket hiába keresünk a zenei határozóban.
 
A dolog nyitja talán éppen az a térbeli és időbeli távolság, amivel itt a zenei elbeszélő, Tickmayer, műve belső valóságát kezeli. Térbeli, mert – ahogy arra már ő is korán ráeszmélt – határon túli születése révén alapélménye a kultúraközöttiség, ami nemcsak a beszélt, de a zenei nyelvek tekintetében is meghatározta identitását. „Lassan, de biztosan felismertem, hogy professzionális idegen lettem. (...) Mostanra ez a természetes létállapot, ez a „közöttiség”, és az, hogy egy kissé mindkét oldalon idegen vagyok, tudat alatt, de magától értetődően befolyásolta egész személyiségemet és zenei nyelvemet” – olvashatjuk ide vonatkozó gondolatait a Somewhere…in...Between című esszéjében. Ha visszamegyünk a varázsló házába, előfordulhat, hogy éppen 1997 nyarán találjuk ott őt, amint Kurtág György: Hat darab harsonára és zongorára című művének ősbemutatójára gyakorol, és ebben a pillanatban még egészen szürreálisnak hat számára a   kontraszt, ami a burjánzó vajdasági kert virágillata, és az ősbemutató leendő helyszíne, az amszterdami koncertterem eleganciája között feszül. Belegondolva nagy távolságokat foghatott át olyankor is, amikor például a Hágai Királyi Konzervatóriumból vakációra hazautazott, és a családi ebéd után a rádió szerb adásában meg-megütötték fülét a balkáni ritmusok és hangskálák. Úgy képzelem, ez a sokféle szín először akkor került helyére a belső palettán, amikor Budapesten Szabados György holdudvarában találta magát, ahol triója alapító tagjait, Grencsó István szaxofonost és Geröly Tamás dobost is megismerte, igaz, mára utóbbi helyén a fiatalabb generáció képviselőjét, a kiváló Miklós Szilvesztert találjuk. Mostanra viszont ez a népzenei gyökerű, szabadzenei iskola és nyelv is egy lett a kert megannyi színe közül. Mindezt az időbeli távolság is indokolja.
 
Tickmayer István magát ugyanis a beethoveni típusú zeneszerzők közé sorolja, vagyis azokhoz, akik a mozarti gyorstollúakkal szemben éveken át együtt élnek a művükkel, a végsőkig csiszolgatják, tökéletesítik azt, mintha csak saját életük filmzenéjét írnák jelen időben. E lemezen is több évtizede elültetett zenei palántákból lett az, ami, de a kertész munkája immár egy bonsai mesterére hasonlít, aki elképesztő irányokba képes hajlítani az organikus matériát. Meg aztán ott vannak a zenésztársak, és a Pillanat, akik metszőollójukkal folyamatosan lesben állnak, és a legváratlanabb módokon indítják el új irányba a zenei indák növekedését. Az éveken át tökéletesített, írott zene, ha úgy tetszik, a kompozíciók gyökérzete biztosítja az erőt e lemez darabjaihoz, amik így nemcsak az improvizáció, de az újbóli és újbóli hallgatás próbáját is kiállják, sőt kívánják is azt a nagy horderejű szelet, a zenésztársak provokatív jelenlétét, amiben megerősödhetnek.
 
A szerző pedig most, hogy felnevelte ezeket a csemetéket, könnyű lélekkel és biztos kézzel vágja le a virágokat, és nyújtja át azokat zenésztársaival a hallgatónak. Van ebben keserédesség, de az élet és a művészet végességtudatából származó irónia is. Ez a halkan zümmögő, és az egész zenei kertben szinte észrevétlen bogárként jelenlévő humor az, ami miatt a hallgató nem tud nem odafigyelni a darabokra, és ami folyamatos éberségre készteti őt. Tickmayer nagyvonalú szerző, aki nem veszi túl komolyan magát annak ellenére sem, hogy a spontaneitás és szabadság álcája mögött gondosság és kimunkáltság, évek lelki és szellemi munkája rejlik. Így, miként a Csáth-novella végén is elszáll a Vass-fivérek melléről a varázsló virágainak nyomasztó illata”, miközben a kertből a villámfényes főutca felé veszik az irányt, úgy itt is a tangó és a tánczenei formák elevensége, a rajzfilmzenék eseménydús játékossága, valamint a nosztalgia pasztellszínű árnyalatai maradnak meg végül a hallgató emlékezetében.
 
Szász Emese

Kapcsolódó albumok