Új kezdet tárult szélesre előttem. Megismertem az improvizatív zene egy fejezetét, amelyről eddig nem hallottam, találkoztam Szabados György nevével, aki kulcsfigurája volt az improvizatív zenei színtér kialakulásának Magyarországon. MAKUZ nevű együttese zenei és konceptuális iskolája volt olyanokak, mint például Grencsó István, aki ezen az albumon a zenekart vezeti, és Benkő Róbertnek (aki a 80-as évek óta játszik Grencsóval). Bár nem tudtam róla, amíg Budapestre nem jöttem 2018 májusában, hogy Szabados együttműködött amerikai zenészekkel is, például Anthony Braxtonnal és Roscoe Mitchell-el az ő kérésükre.

Személyes szempontból rám az volt a legnagyobb hatással, hogy találkoztam Istvánnal és Róberttel, valamint Hock Ernővel, Miklós Szilveszterrel és Kovács Tickmayer Istvánal, sok mindenről folytattunk nagy beszélgetéseket (gyakran Kruchio Benedek tolmácsolásának segítségével), miközben együtt dolgoztunk és zenéltünk. Igazi kollaboráció volt, ami május 9-12 között kialakult a Budapest Music Centerben (ahol a világhírű magyar zeneszerző, Kurtág György is él) tartott próbákon, a koncerteken (Sárvárott és Budapesten) és a lemezfelvételen (a BMC-ben). A zene, akár komponált, akár improvizált, tágas tereket járt be – összetett, felgyorsult, vagy éppen szikár volt.

Személyes tapasztalataim az együttműködésről Grencsó Istvánékkal Magyarországon tökéletes példáját nyújtják annak, hogy a közös művészeti munka hogyan ver hidat az emberek között. Például arra gondolok, amikor Coleman Hawkins meghívta a stúdióba Pee Wee Russellt, vagy Archie Shepp felkérte Roswell Ruddot, hogy legyen tagja a zenekarának, vagy például Peter Brötzmann együttműködéseire Han Benninkkel, Fred van Hove-val, Evan Parkerrell, és Derek Bailey-vel, vagy arra, ahogy Anthony Braxton kialakította kvartettjét Marilyn Crispellel. Mindenféle összeállítás eszembe jut, amelyek halomra döntötték az előfeltevéseket és a társadalmi-politikai elvárásokat. Ezek ugyanis arra mutatnak rá, hogy van valami lényegi és mélyen emberi mindannyiunkban, amelyet meg kell egymással osztanunk, így téve lehetővé a társadalom számára, hogy egységesen mozduljon előre. Amint azt a Grencsó István által adott cím is jelzi, sohasem szabad bevágnunk a köztünk lévő ajtókat. Ehelyett inkább – ahogy ezt ez a zene és az azt létrehozó művészi teremtő folyamat is bizonyítja – tárjuk ki azokat egymás előtt.

Ken Vandermark
2018. Szeptember 24. Wrocław, Lengyelország


UTAK ÉS TÜKRÖZŐDÉSEK

Vannak véletlenek? Talán. Grencsó István és Ken Vandermark találkozásában azonban mintha inkább a szükségszerűség mutatkozna meg. Ha a két művésznek az elmúlt bő másfél évtizedben bejárt pályáját vetjük egybe, úgy tűnhet, mintha útjaik egymás körül indáznának, párhuzamosságokat, metszéspontokat mutatva. Ez azért sem tűnik magától értetődőnek, mert mindkettőjük alapvető attitűdje a folyamatos megújulás, az új és új kifejezésformák keresése. Grencsó és Vandermark zenéinek fordulataiban az őket érő külső hatások és belső változásaik köszönnek vissza. Alkatuk mellett ebbe az irányba terelik őket azok a művészek, alkotók is, akik inspirálóan hatottak rájuk. Ken Vandermark honlapján nevesíti is ezeket a hatásokat. A zenész példák között megtalálható egyebek között John Coltrane, Albert Ayler, Anthony Braxton, Henry Threadgill, Steve Lacy, Alexander von Schlippenbach, de Gerry Mulligan, Sonny Rollins és Glenn Gould is. De hivatkozik még zeneszerzőkre, fotográfusokra, koreográfusokra, filmrendezőkre, írókra, építészekre, vizuális művészekre és filozófusokra is, darabjaihoz pedig gyakran fűz ajánlásokat, ezzel bővítve azok hálózatát, akikkel valamilyen relációba állítja magát. Így láthatóvá válik, milyen sok szálon kapcsolódik a társművészetekhez, és vonzódása különösen erős a kortárs művészeti ágak és alkotók felé.

Grencsó István ugyan nem tett közzé hasonló listát, de tudható, hogy zenéjét, alkotói gondolkodásmódját döntően befolyásolta Szabados György szellemisége, a jazz ikonjai közül pedig egy kitűnő lemezen értelmezte a maga számára Thelonious Monk darabjait, emellett játszott és feldogozott Ornette Coleman és Rashan Roland Kirk szerzeményeket. A nagymarosi, lassan intézménnyé váló Adyton Szabadzenei Együttlétek programjában pedig rendszeresen szerepelnek írók, költők, képzőművészek, fotográfusok, filmesek és más társművészeti ágak képviselői, ezen kívül Grencsó gyakori vendég kiállítások megnyitóján, irodalmi bemutatókon.

Ken Vandermark az 1990-es évek közepén alapította ikonikus zenekarát, a Vandermark5-ot, amellyel 2010-ig 17 albumot készített. A Vandermark5 dob, basszus, és többnyire 3, ritkábban két fúvós felállásban erőteljes, a kitűnő zenészeknek a szólókban bő kibontakozási lehetőséget nyújtó zenéje az amerikai avantgárd jazz mérföldkövévé vált. Amikor Vandermark művészi elképzeléseinek megvalósításához szűkösnek érezte a combo nyújtotta kereteket, figyelme egyre inkább a muzsikusok – köztük mind gyakrabban európaiak – rendkívül széles körét felölelő projektjeire irányult, és 2010-ben feloszlatta a Vandermark5-ot. Honlapja szerint ma is tíz aktív projektje fut, míg 16 van inaktív vagy befejezett állapotban, ezekben összesen közel ötven zenésszel dolgozott, dolgozik együtt. Grencsó István a Big Collective emlékezetes Villa Negra előképe után a Bio Kollektív 2006-os Zumzoo lemezétől a 2011-es Local Time-ig a Vandermark5-hoz hasonló úton járt, és két vagy három fúvós, basszus, dob felállásban készített felvételeket. Pályájának új szakasza kezdődött az Open Collective hangszeres felállásának megváltozásával, amikor a hangzást – önálló zenekarainak történetében először – zongorával gazdagította, ennek első lenyomata a Síkvidék című CD. A zongora jelentős szerepet játszik a Grencsót a hagyományos értelemben vett jazztől egyre távolabb vivő felfedezőútjain is. Dukay Barnabással a szabad improvizáció és a kortárs zene eszköztárának felhasználásával radikálisan új hangzást hoztak létre, Kovács Tickmayer Istvánnal és a Trió Kontraszttal inkább a jazz keretein belül értelmezték újra a feszesen komponált és az improvizatív elemek viszonyát. Vannak további hasonlóság is Grencsó és Vandermark közelmúltbeli törekvései között. Így például az, hogy mindketten nyitottak a gitár felé, igaz, annak különböző lehetőségeire építve. Vandermark a torzított, ha kell, rockos effekteket részesíti előnyben, Grencsó a két gitárral és bőgővel támogatott kvartettjében a lágy, éteri hangzásokat preferálja. Egyaránt érdeklődést mutatnak az elektronikában rejlő lehetőségek iránt is: az utóbbi években Grencsó fontos és rendszeres alkotótársa ebben Bolcsó Bálint, Vandermark két éve Lasse Marhaug norvég noise music zenésszel, komponistával adott duó koncertet. Végül érdemes megemlíteni, hogy mindketten kísérleteznek az emberi hang beépítésének, integrálásának lehetőségeivel: az amerikai szaxofonos újabb lemezein szövegek hangzanak el, vagy kortárszenei stílusú énekhang jelenik meg, magyar társa korábban a BMC-nél kiadott CD-in Lewis Jordan afro-amerikai szaxofonos, költő versei hallhatók, napjainkban pedig éppen jobbára saját versei köré sző izgalmas zenét.

A hasonlóságok mellett érdemes figyelni a különbségekre is. Grencsó István az elmúlt években nagyon messzire távolodott a hagyományos értelemben vett jazztől, free jazztől. Koncertjein és lemezfelvételein is a megkomponált, előre rögzített elemeket teljesen elvető spontán alkotást részesíti előnyben. Megszüntette a téma – improvizáció szerkezetet, helyébe a zenészektől és a hallgatóktól is rendületlen figyelmet követelő valós idejű komponálás felé fordult, ezzel a jazz és a kortárszene érintkezési területein túl nyíló, javarészt járatlan teret nyitva meg. Van persze szerkezete ennek a zenének is, de inkább állapotok közötti átmenetként ragadható meg, ahogyan a zenészek közötti interakcióból felépül egy harmónia, majd azt elengedve haladnak a következő felé. Túllépett a ritmikai kötöttségeken is, dobos gyakran nincs is a zenekarban, s ha mégis, akkor teljesen emancipált szerepkörben jelennek meg az ütős hangszerek, következetesen tartózkodva bármiféle pulzáló ritmikus alap szolgáltatásától. Vandermark erősebben kötődik a free jazz hagyományhoz, darabjai megkomponált részek körül szerveződnek, és szívesen épít a dob és a basszus erőteljes ritmusaira. Ezek között a keretek között kapnak helyet olyan intermezzók, amit a zenészek közötti spontán, szabadzenei részek töltenek ki. Nála tehát inkább alkalmi jellegű, kiegészítő elem az a spontaneitás, ami Grencsónál a fő formává vált.

A vázolt hasonlóságok és különbségek izgalmas várakozást kelthetnek, mire inspirálják egymást Grencsó és Vandermark, illetve a hozzájuk csatlakozó Grencsó Collective Special 5 formáció tagjai. Bár a két szaxofonos networkjei már korábban összeértek, ezt megelőzően személyesen nem találkoztak. (A májusi első alkalom létrejöttében Kruchió Benedek szerzett elévülhetetlen érdemeket.) Nagyszerű zenészek alkották a Grencsó Collective Special 5-ot. Kovács Tickmayer István billentyűs és Benkő Róbert bőgős az 1980-as évektől Grencsó harcostársai, de Miklós Szilveszter ütőhangszeres és Hock Ernő bőgős/ basszusgitáros is alaptagok a különböző felállású Kollektívákban. Valamennyi muzsikus erényei közé tartozik az a képesség, hogy alkalmazkodni tudnak a vizionált zenei anyaghoz és egymáshoz.

A lemez nyitószámában Vandermark és Grencsó egy tenorszaxofon duó improvizációval köszönnek be, biztosítva a hallgatókat arról, hogy egymásra hangolódtak. A címadó Grencsó-kompozíció (Ne csapd be az ajtót! ) mintha a Síkvidék zenei világához nyúlna vissza. Az elején a bőgők pulzálása mögött egy zongoraakkord és a zongora húrjain végigsimító kéz keltette finom rezgés hallatszik, amit a dob néhány tört ritmusa kísér, majd megjelenik a klarinéton és fuvolán játszott főtéma. Kovács Tickmayer István szép, többrétegű zongoraszólóval mutatkozik be, tőle Grencsó fuvolája veszi át a stafétát. Feszültséggel teli futamai nagyszerű támogatást kapnak a ritmusszekciótól és a zongorától. Ezt a szálat szövi tovább Vandermark brillírozása a klarinéton, a kísérettel közösen magasba emelve a zenét. A Fürt egy kis spontán darab – nevezhetnénk noktürnnek –, klarinétra, zongorára és bőgőre. A lemez első Vandermark kompozíciója, a Függöny pörgős, ütős szám, amiben elsőként Grencsó Istvántól hallhatunk egy altszaxofon vágtát, majd az egész felvétel során rendkívül ihletetten és kirobbanó formában játszó Kovács Tickmayer István először merészen lelassít, aztán kíséret nélküli szólójában aszimmetrikus ütemekből építkezve tér vissza az eredeti tempóhoz. Végül Vandermark tenoron a ritmusszekció által „űzve”, a védjegyének számító hangburjánzással teszi teljessé a darabot. A Csak te hallhatod… zörejekből, koppanásokból, dallamfoszlányokból készült tenyérnyi hangszőttes. A Himnusz születésnapra újabb Grencsó kompozíció. Már a felvezető lassú témában is érezhető feszültség. A klarinétszóló az elgondolkodó, balladisztikus szálat viszi tovább, a végébe bekapcsolódó tenor egyre zaklatottabb hangsoraival a feszültség elemet bontja ki.

Ismerve Ken Vandermark erős kötődését a kortárs képzőművészethez, feltételezhetjük, hogy Running Fence című darabja tisztelgés Christo és Jeanne-Claude ezen a néven megvalósított land art alkotása előtt. A kompozíció összetett szerkezetű. Az elején a fúvósok visszafogott, kitartott hangjai alatt a dob kopogásától kísérve felépül a bőgők lépegetős dallamsora, amihez csatlakozik a zongora is, előkészítve a terepet a tempót felpörgető klarinétnak. Erre erőteljes szvingeléssel reagálnak, a zongora pedig diszharmonikus futamokkal ad az egésznek új karaktert. A két bőgős páros szólója után lép be a fuvola. Azzal, hogy a zenekarban jelen van Vandermark minden kapacitása tenoron, klarinéton és basszusklarinéton, lehetőséget nyit Grencsó számára további hangszínként a fuvola gyakoribb használatára. Emlékezetes szólóban mutatja meg, miként építhető be a hangszer a free hangzásba.

A Sötétül és az Aztán lesz, ami lesz két kollektív rögtönzés. Az első kamaradarab bőgőre és szaxofonra, a másodikban megfigyelhető, hogy a jazz fogalomkörébe sorolható mai zenében mennyire elmosódik a határvonal a komponált és a spontán darabok között.

A lemez igazi meglepetéssel zárul. Az eddigi 9 darab különbségeik ellenére is elhelyezhető napjaink avantgárd – free jazz palettáján. A Legyen meg a te akaratod olyan zenei meditáció, amely Grencsó István belső, és új alkotói világába enged bepillantást. Az előadóktól precizitást követelő, kevés hangot használó, minimalistának mondható kompozíció állapot-zene, ami nem tart egy bizonyos irányba, és tulajdonképpen tetszőleges ideig lehetne játszani. A belső béke ölelkezik benne a csenddel.

A lemezen valamennyi előadó művészi kvalitásainak legjavát nyújtja. A hallgató abban bízhat, hogy lesz még ennek az együttműködésnek folytatása.

Németh Zsolt