ÁTKELÉS A LÁTSZATON

Yūgen, ez a címe Gadó Gábor új albumának. A gitáros nem csak zenész és zeneszerző, de nagy kedvelője az irodalomnak is, kiemelt fontosságot tulajdonít a beszédnek, a szövegnek, a szónak csakúgy, mint a címeknek, amiket albumainak és az azokon szereplő számoknak és szerzeményeknek ad; ugyanakkor tisztában van azzal, hogy a szavak és formák mögött bújó jelentések lényege a végtelenségig kibontható, mint ahogy a láthatár is újabb és újabb távlatokat nyit a gyalogló előtt. Ezt hívják a japán költők jügennek (幽玄) és Gadó Gábor ezt fedezte fel abban a levelezésben is, amit Rainer Maria Rilke folytatott Lou Andreas-Saloméval: egy folyamatos átkelést a látszatokon az igazság és a szépség megfoghatatlan rejtélye felé, amit az album nyitó darabjában, a Wolf Forestben is keresnek-kutatnak fáklyák fényénél a sötét éjszakában.
Az utolsó számban – ez a Chōjū-giga című, azon két szerzemény egyike az albumon, amit nem Gadó Gábor jegyez – azt láthatjuk, ahogy a gitárművész átadja magát a látszat hatalmának, s teszi mindezt nem kevés iróniával, ami egyébként oly kedves műfogása a számára otthonos Közép-Európai irodalomnak. Ávéd János szerzeménye a címét a Chōjū-jinbutsu-giga jeleneteiről kapta, ez a 12–13. században kiotói szerzetesek által papírtekercsekre festett alkotás antropomorf állatkarikatúrákat ábrázol, különböző társadalmi típusok megformálásával. Elutasítás? Önfeladás a látszat mindenhatóságával szemben? Ha megvizsgáljuk Gadó Gábor BMC-nél megjelent lemezeinek következetes egymásutániságát a múlt század végétől napjainkig – ez a tizenötödik album, amelynek ő a szerzője vagy a társszerzője –, megfigyelhetjük műveiben a forma és az esszencia kettősségét, illetve felcserélhetőségét, miközben figyelme mindig újabb horizontok felé irányul.
Albumról albumra láthattuk a BMC katalógusában, hogyan fejlődik Gadó Gábor zenésztársainak köre, miként rendezi újra együttesét, akár a bábukat a sakktáblán. A kezdeti idők magyar társait a francia kvartett tagjai váltották fel, később ez a formáció fokozatosan feloszlott, azután újabb magyar zenészek váltották fel őket... Az utolsónak érkezett tag, Richard Robinson, nem magyar, egy több nyelven beszélő brit, aki beleszeretett a magyar nyelvbe, valamint Bartók Béla és Ligeti György zenéjébe, és ő lett a BMC CD-füzeteinek angol fordítója. Gadó Gábor rábízta a Yūgen dalszövegeit, majd értelmüket és hangzásukat bensőséges együttműködésben formálva szótagról szótagra munkálták meg, követve a dallam súlypontjait és hajlásait. Richard Robinson még egy kis személyes élményt is beleszőtt a Hersey című számba, melynek névadója, John Hersey műve, a Hiroshima nagy hatással volt rá.
Ez az újságíró volt az első, aki ellátogatott Japánba 1946 augusztusában, hogy összeszedje a szemtanúk beszámolóit az atombomba támadásról. A kiáltás „Oh man / Oh man”, mely a Hersey című számot indítja Friedrich Nietzsche művében, az Így szólott Zarathustrában található vers felütésének
„Oh Mensch!” parafrázisa. A verset egyébként Gustav Mahler zenésítette meg (3. szimfónia, 4. tétel). „Sea, sky, / Sun, what a beautiful day.” „The sunrise, the most beautiful I’d ever seen” (Tenger, ég, napsütés, milyen szép napunk van! Ilyen szép napkeltét sem láttam még életemben!): ez a mondat, ami az első két szót követi Richard Robinson versében, Theodore „Dutch” Van Kirk, a hirosimai bombát kioldó repülőtiszt által adott utolsó interjú első mondataira hajaz. A vers vége a pilóta vallomásának utolsó szavaira utal, amelyekkel azt írja le, hogy mit látott, amikor visszafordult gépével megtekinteni a pusztítást: „The city was gone. It was only three minutes since we’d dropped the bomb.” (A város odalett. Pedig csak három perce dobtuk le a bombát.)
Harcsa Veronika, aki hangjának frissességét adja ezekhez a szövegekhez, a Gadó Gáborral közösen jegyzett Shekhinah című album szövegírója volt. Hangszíne, lenyűgöző hangterjedelme, és az a könnyedség, amellyel egyik regiszterből a másikba vált, a klasszikus zene szigorúságától a ritmikai hajlékonyságig, a zabolátlanságig, és a virtuóz jazzimprovizációkig, valamint vokális jelenléte, és a zenei kitekintésekre való készsége már széles közönséget hódított meg. Mindezek lehetővé tették számára, hogy különböző műfajok birodalmába látogasson el, mint például a sanzonok, kuplék világa, a népdalok vidéke, vagy az elektro-pop területe, ahogyan azt a 2024-ben felvett Schubert NOW! című albumon is tette. És még szövegre sincs szüksége, hogy a legjobbat adja magából. Hallható, milyen bámulatosan improvizál párbeszédben a gitárral, a Stars Eat for the Starving című darab elején.
A zongoránál egy olyan zenész ül, aki először játszik Gadó Gáborral, illetve azt is mondhatnánk, hogy maga a zongora újdonság a szerző zenéjében, ha nem emlékeznénk feltűnésére Dukay Barnabás megszólaltatásában, a nagyobb zenekarra komponált 2010-es Lung-Gom-Pában, vagy az ezt követő évtizedben duóikra, illetve Laurent Blondiau trombitással kiegészített trióikra, rövid lélegzetvételű improvizációikra. Ugyanezt a mértékletességet látjuk most Pozsár Máté játékában, ám ezúttal kapcsolata Gadó zenéjével kevésbé szikár, egészen barokkos dimenziókban mozog.
A zongorista térérzéke – és az a mód, ahogy a „teljes” hangszert megszólaltatja – a számára oly személyes polimodális koncepciókat viszi tökélyre egy ritka, kifinomultan takarékos narratív forma szolgálatában, ahogy hol itt, hol ott tűnik elő a semmiből, mint valami távoli bolygó hírnöke. A Báró című darabban tisztán megy előre a gitár harmóniáinak csalitosában, holott a két hangszer elvileg egymás ellenpontja. Ezen felül, mivel jól ismeri az elektronikus billentyűs hangszereket, a Wolf Forest című nyitódarabban egy templomi orgona hangzásvilágát szólaltatja meg, amellyel jól kiemeli a Gadónál oly ismerős liturgiai dimenziót.
A trombitán játszó Laurent Blondiau és a szaxofonos Ávéd János régóta együtt zenélnek Gadóval, és közös duó produkciókban már mindketten megjárták vele a szakrális magasságokat, mielőtt csatlakozott volna hozzájuk Harcsa Veronika. Ávéd János képzeletének teljes eszköztárát felvonultathatja: a Pipe Streetben a trombita árnyékában suttog szaxofonjával, és ugyanitt apró hangfoszlányokkal béleli ki a zongoraszólót, vagy ahogyan a Stars Eat for the Starvingban megidézi a nagy amerikai, poszt- coltrane-i tenorszaxofon hagyományt, valamint a free jazz expresszionizmusát.
Blondiau expresszionizmusa a szárnykürt és a trombita széles eszköztárából fakad, ahogy sorjáznak nála a különböző effektusok, a szordínó, a hangelfojtás, a wah wah, és a két hangszer olykor egyszerre szólal meg. Máshol líraian fonódik össze az énekes szopránjával, elbizonytalanítván a hallgatót elragadó ki–kicsoda? játékukkal, amelybe a szaxofon is becsatlakozik a Báró első taktusaiban.
Sőt, még egy madárház hangjait is hallhatjuk, a Stars Eat for the Starving című darabban, 3:30-nál, amit mintha Jacques Prévert Hogyan fessünk madarat? című verse inspirált volna, mely elevenen élt Gadó Gáborban, miközben a Yūgent megalkotta. Hisz a gitáros sem tesz egyebet, minthogy egyesével kitörli a kalitka rácsait, amiket korábban festett, hogy odacsalogassa a madarat, ami majd énekel neki. Gadó Gábor már a Shekhinah album óta szívesen játszik együtt Zétényi Tamás csellistával, aki híresen széles repertoárral rendelkezik, Bachtól Ligetiig. Azon kevés klasszikus zenész közé tartozik, akik képesek improvizálni, ahogy azt a Wolf Forest, Pipe Street, Caeli Deus Sanctissime és Hersey című számokban hallhatjuk. A többi darabban játéka inkább rejtőzködő, mintha a többi hangszer árnyékában bújna meg Gadó Gábor mesteri voicing technikája mellett. Egyébként a Yūgen egyik legsikerültebb fogása, ez a következetes hangszerelési ökonómia, melyben hangszínek és kiemelkedő egyéni játékok fuzionálnak egy sűrű és erőteljes zenei áramlatban, ahol gyakran a gitár a kötőszövet, amelynek szólamát a hangerőpedál állandó használata variálja, tompítva a belépéseket és hasonlatossá téve játékát a vonósokéhoz, vagy a fúvósokéhoz. A gitár regiszterváltásai, amit az oktáver tesz lehetővé, tovább erősítik az elveszettség érzést, amit Gadó Gábor akkordfordításai keltenek a déjà entendu benyomások és a valódi átvételek sodrásában. Így a Wolf Forestben, Harcsa Veronika rövid recitativo szólója után a gitár, a cselló és a zongora Bartók Béla hegedűversenyének Andante tételét idézi meg egy hosszú uniszónóval. A Pipe Street című szám elején a trombitás és az énekes által előadott ária egy főhajtás a nagy hegedűművész Hiromi Kikuchi előtt, akit Gadó Gábor a BMC-ben hallott játszani, amikor Hiromi Kurtág György által kifejezetten a számára írt Hipartita című darabon dolgozott.
Végül a Caeli Deus Sanctissime egy késő-középkori egyházi ének, amit három hang – ének, gitár, cselló – improvizációja vezet be, majd a két témát olyan variációk követik, amelyek megalkotásában az eredeti dallam inspirálta a zeneszerzőt, Soós Andrást. Ahogy a Gadó Gábor által oly nagyrabecsült Kurtág György sem tartja magát avantgárd zeneszerzőnek, hanem inkább különféle zenei hagyományok örökösének, úgy a gitáros sem érzi magát kategorizálhatónak, minden terület inspirálja, a középkori egyházi énekektől a poszt-szeriális zenéig.