Bartók Béla összes kórusműve

Bartók kórusművei alighanem életművének legkevésbé ismert rétegét alkotják. Ennek oka leginkább az lehet, hogy ezek a darabok igen erősen kötődnek a nyelvhez (magyar, román, szlovák népi szövegekhez), jószerivel fordíthatatlanok, fordításban alig énekelhetők – így még a Magyarországon (főleg pedagógiai céllal) gyakran énekelt gyermek- és női karok sem népszerűek a magyar nyelvterület határain kívül; kétségtelen az is, hogy a kompozíciók többsége igen nehéz, néha szinte megoldhatatlan feladatok elé állítja az előadókat. Pedig ezek a kompozíciók – csupán számukat tekintve is – fontos vonulatot képeznek szerzőjük munkásságában, művészi értéküket tekintve pedig egyáltalán nem maradnak el a reprezentatívnak tekintett művek mögött. Kronológai sorba rendezve szembeötlik, hogy egy-egy csomópont köré csoportosulva ugyan, de a kórusmű, mint műfaj évtizedeken át elkísérte Bartókot – annak ellenére így van ez, hogy tudjuk: erre az apparátusra többnyire felkérésre írt, magától nem választotta ezt a számára talán valamiképpen mégis idegen előadóegyüttest.

Az Est 1903 áprilisában készült (Harsányi Kálmán versére; ezt a szövege Bartók egyébként zongorakíséretes dalként is megzenésítette); valószínűleg baráti körének szánta a Liedertafel-hagyományba illeszkedő kompozíciót. De a feldolgozás igényessége mutatja, hogy valószínűleg fontosabb tervei is voltak vele (ez a mű nyitja meg Bartók eredménytelen zeneszerzői pályázatainak sorát; talán zeneakadémiai diplomamunkának is szánta), ám hamar avultnak érezte stílusát, a mű kiadatlan maradt.

A Két román népdal is (máig) kiadatlan, a feldolgozott népdalokat 1909 júliusában gyűjtötte Bartók – a keletkezés pontos dátumát nem ismerjük. A kompozíció talán töredék is, talán hosszabb sorozatot tervezett a komponista s valamiért abbahagyta; igaz, a mű így sem tűnik befejezetlennek – sőt, mintha a két népdalból összeálló tételpár formaszerkezetét vázolta volna föl itt előszörre – s talán függetlenül a Vázlatok op. 9b zongoradarab-sorozatában szereplő Román népdal (és a saját invenciójú Oláhos) komponálásától.

A férfikarra írt Négy régi magyar népdal első változata 1910-ben készült a Szegedi Dalárda kérésére; tizenhat évvel később Bartók ismét elővette, kissé átdolgozta a kompozíciót a pozsonyi Toldi Kör férfikara és karnagya, Németh István számára. Több szempontból is jelentős darab; sokatmondó dokumentum arról, hogy Bartók miként gondolkodott népdalfeldolgozó munkájának kezdetén a dalokból alkotható ciklikus szerkezetről; miként próbálta megoldani a férfikari faktúra kompozíciós szempontból igen nehéz problémáját.

A Négy tót népdal 1916-ban készült vegyeskarra zongorakísérettel, a feldolgozásra választott népdalokat 1915-ben gyűjtötte Bartók. Ez a mű is felkérésre született ugyan, de mögötte joggal sejthetünk magánéleti indíttatást: Bartók 1915-ös szlovákiai gyűjtőútja során beleszeretett Gombossy Klárába, s ez a szerelem csaknem megoldhatatlan személyes válsághoz és családi életének összeomlásához vezetett – de ez a vállalhatatlannak bizonyult kapcsolat az alkotómunka hihetetlen kiteljesedéséhez vezetett. Ennek a gazdag termésnek része a kórusmű – minden bizonnyal Bartók egyik legszemélyesebb, legnyíltabb hangvételű kompozíciója. A tételsor ismerős más népdalfeldolgozás-sorozataiból is; mintha itt állna készen előttünk az a dramaturgiai elgondolás, amely a különböző karakterű népdalokból egyre gyorsuló tempójú darabokat sorol egymás után, talán nem függetlenül Schumann zongoradarab-sorozatainak építkezésétől.

A Tót népdalok férfikarra is alkalmi kompozíció; egy 1918-ban, Bécsben rendezett koncert számára készítette (a Román népi táncok hangszerelésével együtt); a hangverseny a Monarchia hadseregeinek zenéjét volt hivatott bemutatni. A mű népdalanyagának eredete 1916-17-os katonadal-gyűjtésére nyúlik vissza (a hadügyminisztérium megbízásából laktanyákban gyűjtött); az első népdalra még 1915-ben talált rá egy podkonicei gyűjtés során. A formaterv érdekessége, hogy Bartók itt alkalmaz először szerkezeti ismétlést népdal-sorozatban (az első tétel anyaga visszatér a zárótétel bevezetőjeként).

A vegyeskari Magyar népdalok sorozata – bár ez is felkérésre született – valóban a legnagyobb, a legfontosabb Bartók-kompozíciók egyike lett. 1927-ben kérte föl egy német kórus, hogy írjon számukra kompozíciót, Bartók 1930 májusára készült el a munkával. Érezhető a művön a Cantata profana közelsége, amely főleg a kivételesen nehéz faktúrában mutatkozik meg. De a feldolgozásmód összetettsége, a dallam felszívódása a kompozícióba ugyanígy következik mindazokból a tapasztalatokból, amelyeket Bartók legkimunkáltabb népdalfelgozásai, a hegedűrapszódiák, s az énekre és zongorára írt Húsz magyar népdal írása közben szerzett. Lehet, hogy Bartók kissé naivan hitt abban, hogy egy valóban képzett kórus számára nem okoz majd nehézséget a mű, hogy a dallamvezetés és a kísérőszólamok hajlékony kezelése, a szólamhierarchia állandó változásából fakadó ál-polifóniája követhető lesz, s hogy áthidalhatók lesznek azok a problémák, amelyekkel a hangszeres megtámasztás híján az énekeseknek szembe kell nézniük. Nem könnyű megoldani azt a nem csupán notációs kérdést sem, amit a parlando dallamok metrumba-foglalása jelent; voltaképpen a népdal előadási stílusának és a műzenei feldolgozásnak a különbségéről van szó: mennyi őrizhető meg az autentikus népi előadói stílusból és mennyi menthető át belőle az eredeti Bartók-zene gyakorlatába. A mű nehézségei láttán érthető, hogy ez az egyik legritkábban megszólaló Bartók-kompozíció. Bartók életében nem hangzott el a teljes mű Magyarországon (ő maga a német nyelvű ősbemutatót sem hallotta) – nehéz elhessegetni azt a gondolatot, hogy ha Bartók szembesült volna a mű előadói nehézségeivel, dolgozott volna még a partitúrán, jóllehet a Cantata profana kórus-letétjénél jóval nehezebb és igényesebb faktúrát aligha változtatta volna meg. Valószínű, hogy számára ez a mű tényleg annak a foglalata, hogy mire alkalmas egyáltalán a népdal-matéria egy XX. századi kompozícióban.

A férfikarra írt Székely népdalok (1932-33) első formájában (amely a mostaniSeconda partenak felel meg) svájci felkérésre íródott 1932-ben, majd 1933-ban egészült ki teljes alakjára a pozsonyi férfikar számára (amely – a komponistát bizonyára kissé meglepve – ekkoriban vette fel Bartók Béla nevét). A mű Bartók utolsó népdal-kórusa – igényességében (különösen az első rész) alig marad el a vegyeskari Magyar népdalok mögött.

Ezt az impozáns termést látva nem egészen érthető, amit Kodály mond egy 1946-os előadásában: ,,1925-től kezdve többször is biztattam kórusok írására. Soha nem írt, azután (mintegy tíz év rnúltán) egyszerre egész csokorral állt elő.” Kodálynak természetesen tudnia kellett, hogy Bartók időről-időre kórusra is írt – bár az a lelkesültség, amely Kodályban élt az énekegyüttes iránt, Bartók számára nyilván érthetetlen volt. Neki bizonyosan nem voltak jó kórus-éneklés emlékei. Így Bartók hosszas húzódozása egynemű karok komponálásától, egyáltalán nem meglepő – s a huszonhét kórusmű (és a szinte hozzá tartozó Elmúlt időkből című férfikar) gyors megalkotását bizonyosan több külső körülmény szerencsés találkozása is magyarázza. Mivel saját korábbi kórusműveinek előadásaival nem voltak jó tapasztalatai, valószínűleg sokáig nem érezte alkalmas apparátusnak (egyre összetettebbé, technikailag egyre nehezebbé váló művei számára) az iskolai magyar kórusmozgalomban sorra alakuló együtteseket. Nem is volt igazi pedagógus alkat – bár a Mikrokosmosban is hamarosan a zeneszerzői feladat érdekelte inkább: miként lehet a legegyszerűbben megfogalmazni valamit, anélkül, hogy le kellene mondania a legbonyolultabb zenei problémákról? Igaz, itt könnyebben törekedhetett az egyszerűbb textusra, mert a hangszer adottságait behatóan ismerte. A legegyszerűbb zongora-faktúra sem jelentette számára alkotói gondolatainak technikai megfontolásból való korlátozását – azt viszont nem tudta még, hogyan kell kórusra egyszerűen írni. Elképzelhető az is, hogy Bartóknak a kórusmű műfaja is gondot jelentett: végtére is eddigi kórusművei népdalfeldolgozások voltak – nehezen tudott mit kezdeni magával a szöveggel.

Új ösztönzést kaphatott azonban 1934-ben, amikor megkezdte rendszeres népzenei munkáját a Magyar Tudományos Akadémián. Szövegtipológiai vizsgálat céljából ekkor kezdte ismét forgatni a Magyar Népköltési Gyűjtemény köteteit (s más népi, illetve népies szövegeket tartalmazó kiadványokat). Ezek a kötetek többnyire csak a népdalok szövegeit közölték (összegyűjtésük ugyanis javarészt még a Vikár Béla, Bartók és Kodály nevével fémjelzett, tudományos igényű népzenegyűjtés megkezdése előtt történt) – ám a gyermek- és női karok szövegeit összeállító komponista számára talán éppen az volt most a fontos, hogy a versek olvastán nem asszociált közvetlenül már ismert, létező dallamokra. (Legtöbbször olyan szöveget választott, amelynek dallama ismeretlen.) Kodály azt is sejteti, hogy Bartók számára külső inspirációt jelenthetett még Jeppesen kontrapunkt-könyvének tanulmányozása és az ennek ösztönzésére alaposabban megismert Palestrina művészete is – ösztönzést talán valóban adhatott, de stiláris nyoma kimutathatatlan ennek a találkozásnak.

Bartók műveinek jegyzékére pillantva láthatjuk, hogy az életmű olyan kimagasló alkotásai fogják közre a kórusművek sorozatát, mint az V. vonósnégyes és a Zene húros hangszerekre, ütőkre és cselesztára. A keletkezéstörténet pontos kronológiáját mégsem ismerjük. A darabok egy csoportja bizonyosan készen volt 1935 nyarán, a sorozat egészéről pedig azt tudjuk, hogy 1936 őszére készült el. (Szerzői jogvédelem céljából 1936 szeptemberében jelentette be őket a bécsi jogvédő társaságnál.) A kompozíciósorozat fogalmazványából is az tűnik valószínűnek, hogy legalább két nagyobb tömbben keletkeztek, ezeken belül azonban szinte egyetlen lendületre. A huszonhét kórusmű ciklikus elrendezése (három, illetve négy tételből álló kis szviteket tartalmazó füzetekké) utólagos szerkesztés eredménye – valószínűleg a ciklusok kialakítása tette szükségessé egyes tételek utólagos transzponálását is. A fogalmazvány egyébként néhány esettől eltekintve annyira tiszta, annyira a végleges műalakot tükrözi, hogy – szokásától eltérően – ezúttal Bartók nem maga tisztázta le a darabokat, hanem kopistára bízhatta a kiadónak küldendő példány elkészítését. A kórusok kottája 1936 decemberében jelent meg a Magyar Kórus kiadóvállalatának gondozásában, Bartók munkatársának, Deutsch Jenőnek a kézírását litografálva. A mű keletkezéstörténetéhez tartozik az az érdekes dokumentum, amely Kodály javaslatait tartalmazza a kórusok korrigálására; prozódiai tanácsoktól fakturális módosításokig a legapróbb részletekre is kiterjedt Kodály figyelme. Észrevételeit Bartók sokszor elfogadta – gondos stíluselemzés tehetne finom észrevételeket arról, hogy melyeket nem fogadhatott meg. A magyar kórusmozgalom szinte hihetetlen lendületét és magas színvonalú vezetői munkáját dicséri, hogy nem egészen fél esztendő múlva sor kerülhetett a kórusművek bemutatójára, Kecskeméten (1937. április 18-án) és Budapesten (május 7-én). Eredetileg valamennyi darabot meg akarták szólaltatni, de végül Kecskeméten 20, Budapesten 18 darab hangzott el (Budapesten öt tétel iskolai zenekari kíséretes változatban). Bartók részt vett a művek próbáin (volt olyan kórus, amelynek fellépését a felkészületlenség miatt valószínűleg ő nem javasolta) – vélhetően a próbák során alakította ki a darabok némelyikének azt a végleges változatát, amely az 1942-es második (immár metszett, Bartók által nem korrigált) kiadásban található. Bartók számára fontos esemény volt kórusainak bemutatója. (A budapesti koncerten zongorajátékával is közreműködött: hét év után ez alkalommal jelent meg ismét fővárosi koncertpódiumon.) Svájci ismerősének, Müller-Widmann asszonynak írta 1937. május 24-én kelt levelében: „A május 7-i hangversenyen valóban játszottam néhány darabot a Mikrokozmoszból. De nem ez volt a fontos ezen a hangversenyen, hanem a gyermekkórusok. Nagy élmény volt számomra, ahogy – a próbák alatt – először hallottam az én kis kórusaimat ennek a gyermekseregnek az ajkán felhangzani. Ezt a benyomást sohasem fogom elfelejteni, milyen vidáman hangzott a kicsinyek hangja. Ezeknek a gyermekeknek, nevezetesen a külvárosi iskolák gyermekeinek a hangvételében van valami olyan természetesség, amely a még romlatlan parasztének csengésére emlékeztet.”

A kiadás véletlen, külsődleges jegyei („tipográfiája”) azt sugallnák, hogy az Elmúlt időkből sorozata valamiképpen még a gyermek- és női karokhoz tartozik. Meglehet, a huszonhét kórusmű megírásának lendülete vitte bele e furcsa férfikari opus megalkotásába – amely sokak számára talán az egész életmű legkülönösebbje. Három tétele zeneileg egyfajta a cappella kantátává áll össze, a szöveg furcsa történetfilozófiát sugall – ezidáig senki nem merészkedett értelmezni ezt a népi szövegekből Bartók által megszövegezett textust. Zavarba ejtő remekmű, gondolatilag lehorgonyozhatatlanul lebeg valamiféle furcsa paraszt-romantika álomvilágában, míg szélső tételei a legnagyobb Bartók-művek rokonává teszik. Második tétele, olykor zavarólag ható madrigalizmusaival szinte kényszerít arra, hogy épp ezen a példán próbáljuk meghatározni absztrakció és konkretizálás kényes határvidékét, szöveg és zene összefüggését a kettő szintézisének érzett „tartalom” alig megfogható területén. Közben pontosan érzékeljük, hogy a forma miként kapcsolódik a nagy bartóki opusok hasonlóan formát kereső, formát teremtő remekléseihez, nehezen kötjük a zenei formálás zsenialitását a szöveg földhözragadtnak, aktualizálónak s egyúttal bántón szimbolikusnak is érzett szentenciáihoz. S persze, a zenei megvalósítás paradoxona sem egykönnyen feloldható: mit lehet kezdeni a háromszólamú férfikar akkordikára épülő stílusokban is alig-kezelhetőségével, egy olyan zenei gondolatvilágban, amely látszólagos akkordikus szervezettsége mellet inkább a – ki tudja? – talán mégis Palestrinát, Bachot is elődei közé soroló gondolkodásmódban a komponista számára adódik? Sokszor említik Bartók utolsó másfél évtizedének szerzeményei kapcsán a fordulat, az irányváltás, a beteljesületlen változás jegyeit legnagyszerűbb kompozícióiban. Az Elmúlt időkből is egy beteljesítetlen ígéret lehetőségét villantja fel – amelyet persze csak Bartók lett volna képes, hangsúlyozottan: csupán akkor, a maga korában, valóra váltani.

A kórusművek utóélete, a Bartók-életmű egészében elfoglalt helyzete, látható: nem mentes az ellentmondásoktól. Kétségtelen, hogy míg Magyarországon a kórusok némelyike a legismertebb Bartók-kompozíciók közé tartozik, nem tartják őket ugyanolyan értékűnek, mint a nagy hangszeres opusokat. Mintha a zenei élet szervezeti rendje, az amatőr és fél-professzionális kórusok léte vagy nem-léte eldöntötte volna e művek további sorsát is. Ha egy műnek csupán pedagógiai jelentősége jön előtérbe, az többnyire feledteti kompozíciós értékét, és a mai hangverseny-gyakorlat sem kedvez annak, hogy valóban műalkotásként rehabilitálja e műveket repertoáron. S mindehhez jön még a magyar, a román és a szlovák nyelv exkluzivitása.

Furcsa kimondani, hogy e művek valódi életét csak a hangfelvétel, a technológia újabb eredményei szavatolhatják. Ha a napi gyakorlat nem segít elismertetni remekművek sorát, talán az újabb hanghordozók pótolhatják azt, amit egy letűnőben lévő kor, amelynek persze a létüket köszönhetik, nem tehetett már meg értük.

Wilheim András


Dobszay László:
A Bartók-kórusok előadásáról

Ha utólag megkérdezem magamtól, mi vezetett az előadás során, mi volt a jórészt ösztönös szándékom, elsőre csak két közhely jut eszembe. Arra törekedtem, hogy minden hallhatóvá váljék, minél kevesebb maradjon emócióval mentegetett félhomályban. És a másik, hogy kiderüljön: Bartók kórusai szép zenék. Szépek úgy, mint Bach vagy Mozart zenéje. Mert szép maga a legkisebb részletben is megmutatható hallott-érzett konstrukció. Bartók zenéje érzékeny, finom szövetű zene és nem valami vad „barbaro”. Tudniillik magukban a hangokban van (akár egy „barbaro” hangjaiban is) ez a finom szövetű, érzékeny füllel kihallgatott szépség.

Félek attól, hogy karaktereket vezényeljek. A zenéknek van ugyan karaktere, de amikor teljesen belemerülünk a hangokba, sikerül azok formai indulatát megragadni, méghozzá a legkisebb egységekig, az egyes hangokig lemenően, akkor, utólag érezzük, hogy ennek „volt karaktere”.

Minden egyes hangnak külön története van: kezdete, tartama, befejezése. A zenésznek egy életre szóló feladat ennek sokféle módját kiismerni, és egy folyamatban bennléve – ahhoz képest, ami volt, ami van és talán az is, ami lesz – azt venni elő tárházunkból, amire éppen szükség van. Bartók kórusait énekelni vagy énekeltetni, ha a mélyrétegeket nézzük, kétségtelenül azt jelenti, hogy nagy formai és harmóniai folyamatokat kell végigkövetni, de a felszínen mindig ezekkel a megszólalási módokkal volt dolgunk.

Mozdulni sem tudtunk addig, míg a darab – ne rettenjen meg az olvasó – nem vált valamiféle összhangzattani példává számunkra. Mert ezek csodálatos összhangzattan példák. A fordulópont a munkában akkor van, amikor az énekkar elkezdi ténylegesen hallani az akkordokat, és csodálkozni kezd azok szépségén. Ekkortól jelenik meg a mű áttetszősége, a fül számára érthetősége, kezelhetősége. Újból és újból visszamentünk ahhoz az érzékeny, de józan füleléshez, melyben a kórus úgy kezd el szólni, mint egy korál.

Nem hallgathatunk a szöveg problémájáról. Persze, van a szövegnek a szerzőt és az előadót inspiráló hatása. Persze, fontos a jó szövegejtés. De korántsem ilyen egyszerű a dolog. A jó szövegkiejtés gyakran el is torzítja a zenét. A szövegábrázolás kísértéseiről már nem is érdemes beszélni. De tanulságos volt a szövegből, mint fonetikai valóságból fakadó sokféle ügyetlenkedést is kivédeni. A vegyeskari Magyar népdalok harmadik tételében ugyanazt a dallamot előbb „Adj el, anyám, adj el, mert itt hagylak” szöveggel, kissé később „Odaadlak, lányom, egy kanásznak” szöveggel énekeljük. Ez akár teljesen eltérő zenei jelentést adhat ugyanannak a motívumnak, nem azért, mert mást jelent a két szöveg, hanem azért, mert az „adj el” mássalhangzótorlódása más minimál-ritmust és eltérő hangképzést sugall, mint az „Oda-„. Már pedig a kettőnek bizonyosan azonosan kell hangzania. Nem (vagy nem csak) a zenét kell a szöveghez igazítani, hanem a szöveget is állandóan a zene kívánalmai szerint kell alakítani. Van a vokális zenének is valamiféle „hangszeres” (vagy mondjuk így: tisztán zenei) jellege, melynek kereteibe a szöveget be kell helyezni.

Hasonló a helyzet a tagolással. Csak egyetlen példa: a Magyar népdalok második tételének végén (52. ütem) egy mixtúra-szerű lemenetelt hallunk, mely az adott „összhangzattani összefüggésben” egészen gyengén tagolódik kéthangonként. A reá eső szöveg viszont: (fizes-) se, fizesse. Ha az énekes ösztönszerűen kissé tagol a vesszőnél, ezzel megtöri a mixtúra-menet folyamatosságát. Először úgy kell tennünk, mintha a szövegnek nem lenne „értelme”; s ha jól érezzük a menetet, akkor lehet az ilyen tagolást szinte meghalhatatlanul éreztetni.

A Négy tót népdal első tételében csábító a „szállj csak, hess, hess” frázist szövegfestő jelleggel hangsúlyozni és tagolni. A szlovák szövegben ez olvasható: „Ej hesu, hesu”, ami ellene szól egy ilyen hatásvadász effektusnak. Ugyanitt az utolsó tétel így indul: „Gajduj- /-te, gajdence”. Ha a szlovák szöveg 3+3 hangsúlyrendjét át akarjuk vinni a zenébe, szétzilálja a zenei egység belső tagoltságát, melyet ez esetben a magyar fordítás („Szóljon a duda már”) jobban megőriz. Viszont a magyar szöveg egy hosszú magánhangzó előtt álló réshanggal kezdődik (sz), s ez más megszólaltatásra ösztönöz, mint a szlovák zárhangja (g). A zene a tanácsadó: a magyar szöveget úgy kell kiejteni (de túlzás nélkül!), hogy a két negyed ugyanazzal a súllyal jelenjék meg, mint a szlovák változatban.

Joggal mondhatja bárki, amit itt leírtam, nem a Bartók kórusok előadásáról, szól, nagyjából minden zene ugyanezeket a feladatokat szabja nekünk. És ez így igaz. Kérdéses is, van-e valami olyan „titka” a Bartók-művek éneklésének, amit csak beavatottak tudhatnak. És csak magyaroknak van esélye a jó Bartók-előadásra? Ebben nem merek állást foglalni. Bizonyos, hogy aki sok Bartókot zongorázott, annak esélye van arra, hogy beszélje ezt a nyelvet. Közhely, hogy a magyar nyelv ismerete, belső hangsúlyainak megérzése is támasz lehet az előadásban. Valószínű, hogy aki ismeri a népdalt, de azt a sok klasszikus zenét is, amit Bartók ismert, az otthonosabban mozog az ő zenéjében is. De a Bartók-előadásra nincsenek „szabályok”.

Ez szorosan kapcsolódik az akarat szerepéhez is. Előadás közben működnie kell valamiféle belső szándéknak, de az akarat, vagy inkább akaratosság rossz tanácsadó. A megfeszített figyelem is az; inkább egy fajta éberségre van szükség. Azután arra is, hogy megjelenítsük a művet, de ne akarjuk nagyon előadni. Úgy kell benne lennünk az előadásban, hogy kívül is álljunk rajta. Úgy kell kapcsolatban lennünk a kórussal, hogy ne legyen karmesteri magatartásunk pedagogikus. Egyedül vagyok a művel.

A nagy mű végtelen árnyaltságának nem finomkodásban, hanem egyfajta nyíltságban kell megjelennie. A mű leírhatatlan differenciáltságának, sokféleségének megjelenési módja: az egyértelműség, egyszerűség. Belső erő kell, de az gyöngédségben mutatkozik meg. A jó előadás életszerű, de stilizáltságában távol áll a naturalizmustól. A jó előadás: kijelentés, de mégis valamiképpen egy fátyol mögött.



Szövegek

CD 1

(Népi szövegek nyomán)

1. Tavasz

Szép madár a fecske, szépen is szól
Reggel, mikor harmat hull az ágról;
A kisded pacsirta az eget hasítja
Szárnyaival,
Ékesen hangicsál, napsugárin sétál
Lábaival.

Érez minden állat vidámulást,
Az apró madárkák megújulást;
Gyöngyharmatos reggel madárkák sereggel
Csoportoznak,
A virágok nyílnak, füvek illatoznak
A réteken.

A tavaszi szél is fujdogál már,
A gazda is felkel, ekéhez áll;
Befogja ökreit, műveli földeit
Szerencsésen,
Munkáját folytatja, barázdát forgatja
Szép rendesen.

Isten ő felsége meg is áldja,
Szántóvető embert meg is tartja;
Sok minden szerszámát, ekéjét, sarlóját
Ő forgatja,
Földön az életet, mennyben üdvösséget
Osztogatja.

2. Ne hagyj itt!

Csak azt mondd meg, rózsám,
Mellyik úton mégy el,
Felszántatom én azt
Aranyos ekével,

Be is vetem én azt
Szemen szedett gyönggyel,
Be is boronálom
Sűrű könnyeimmel.

3. Jószág-igéző

Gyűjtik a csordákat, csingilingi lánga,
Hajtják a marhákat, csingilingi láng;
Tinó-binó jószágocskák, a nyakukon harangocskák,
Csingilingi lánga, rínak az uccába.

Láncot a küszöbre, csingilingi lánga,
Hogy megtérjen az őszre csingilingi láng;
Rókák, medvék, farkasok, útonállók, tolvajok,
Csingilingi lánga, ne férjen hozzája.

Nőjjön fű előttük,
Baj ne járjon köztük,
Hízzanak meg mind egy lábig,
Had' igérjenek sok százig
Értük a vásárba.

4. Levél az otthoniakhoz

Áldást, békességet kívánok házamnak,
Kívánok házamnak, apámnak, anyámnak,
Emlékezetben hogy engemet tartsanak!

Mikor elhagytam a szülei házat,
Híres kis falumat, szép magyar hazámat,
Akkor szállt szívemre igen nagy búbánat.

Kívánom, az Isten áldja meg kendteket,
Szerencsétlenségtől ójja mindenünket,
Szíveteket soha, bánatba ne ejtse,
Nemzetemet soha semmi baj ne érje!

5. Játék

Ég a gyertya, ég,
El ne aludjék!
Aki lángot látni akar,
Ide ugorjék!

6. Leánynéző

Arany-ezüstért, cifra ruháért,
Leányt el ne végy koszorújáért,
Inkább szeressed jámborságáért,
Előtted való szép járásáért.

Ne nézz a lányka táncos lábára,
Ne hajolj az ő mézes szavára,
Figyelemmel légy indulatára,
Tanulj szert tenni szíve titkára.

7. Héjja, héjja, karahéjja!

Karahéjja, héjja!
Kilenc pipénk híjja!
Ötnek tarka szárnya,
Négynek likas lába.

Karahéjja, héjja!
Kilenc pipénk híjja!
Add vissza pipénket,
Mert megvernek minket.

Karahéjja, héjja!
Kilenc pipénk híjja!
Ha nem adod vissza,
Ne jöjj erre, héjja!

8. Ne menj el!

Ne menj el, el ne menj,
Ne hagyjál itt engem,
Mert ha itt hagysz engem,
Bánatos lesz lelkem.

Bánatos lélekkel,
Szomorodott szívvel,
Egyedül hogy legyek,
Nálad nélkül éljek?

Világon míg élek,
Soha nem felejtlek,
Visszajösz, vissza még,
S velem maradsz mindég.

9. Van egy gyűrűm, karika

Van egy gyűrűm, karika,
Tegnap vette Janika,
Ha még egyet ilyet vesz,
Két karika gyűrűm lesz.

Van egy kendőm, pepita,
Tegnap vette kis Pista,
Ha még egyet ilyet vesz,
Két pepita kendőm lesz.

Van egy bundám, asztrakán,
Tegnap vette a babám,
Ha még egyet ilyet vesz,
Két asztrakán bundám lesz.

10. Senkim a világon

Hegyek közt lakásom,
Senkim a világon,
Csendes folyóvíznek
Csak zúgását hallom.

A nyári folyóvíz
Télre megaluszik,
De az én bús szivem
Soha meg nem nyugszik.

11. Cipósütés

Kertem alatt, kertem alatt arat három varnyú;
Tücsök gyűjti, tücsök gyűjti szúnyog köti kévét,
Bolha izog, bolha ugrál, bolha izog, ugrál,
Szekérre kévét hány.
Mén a szekér a malomba,
Három macska hajtja, három tarka macska;
Ez itt szitál, az meg rostál,
A harmadik vágja, malomkövet vágja.
Szürke szamár vizet hoz egy akós hordóban,
Szürke szamár vizet hoz két akós hordóban,
Kilenc akós hordóból tekenőbe tölti.
Lúd dagasztja, lúd dagasztja, kemencébe rakja,
Medve várja, medve várja, kisült-e a cipó?
Tyúk a cipót csipegeti, tyúk a cipót eszi,
Hangya morzsát szedi.

12. Huszárnóta

Ez a falu be vagyon kerítve,
De ha lehet, kimegyek belőle!
Kinek tetszik, csak maradjon benne,
Sej, haj, nem törődöm vélle!

Huszárossan ülök a nyeregbe,
Ezer pengő vagyon a zsebembe,
Édes lovam, ne félj, itt nem hagylak,
Sej, haj, széna lesz meg abrak.

13. Resteknek nótája

Vasárnap bort inni,
Hétfőn nem dolgozni,
Kedden lefeküdni,
Szeredán felkelni,

Csütörtök táncolni,
Pénteken számolni,
Szombaton kérdezni:
Mit fogunk dolgozni?

Jó nóta, szép nóta,
Restnek a nótája:
Más csak hadd dolgozzon,
Ő meg csak mulasson!

14. Bolyongás

Vad erdőben járok, járok éjszaka,
Ide kerget engem szívem fájdalma,
Vad erdőben járok egyedül,
Rajtam az Isten sem könyörül.

Házam volt, elégett, ezt bánom,
Szőllőm volt, elpusztult, sajnálom,
Lovam volt, ellopták, az is tör,
Rózsám volt, elvitték, ez megöl!

Amióta az én rózsám elveszett,
Szomorúan töltöm én az éltemet,
Vad erdőben járok egyedül,
Rajtam az Isten sem könyörül.

15. Lánycsúfoló

Bálint Örzse belenéz a tükörbe:
– Édes anyám, jól vagyok-e kifestve?
– Jól vagy, lányom, meg nem látszik a szeplő.
A tánchelyen te leszel a legelső.

Bálint Örzse szép aranyos kis tükre,
Elpattant ám annak a legközepe.
Jaj, most szegény hogyan fesse ki magát,
Hogy fesse ki azt a halvány orcáját.

Bálint Örzse hejehuja kis tükre,
Tönkre ment ám annak a legközepe;
Most ő magát hogy festi ki,
Hogy festi ki azt a két szép orcáját?

Meg is látszik, meglátszik majd a szeplő,
A tánchelyen ő lesz majd az utolsó.

16. Legénycsúfoló

Hej, a leány drága,
Száz forint az ára,
Ej haj, ej haj,
Száz forint az ára.

De a legény olcsó,
Három marék ocsú,
Az se búza-ocsú,
Hanem csak zab-ocsú.

17. Mihálynapi köszöntő

Serkenj fel lantos,
Pendítsd citerádat,
Indítsd ékesen
Vígságos nótádat,
Mert ime felderült,
Búbánat elkerült
Szent Mihály napra.

Ime ezekkel
Mi is jelen vagyunk,
Tisztesség-tenni
Már előállottunk,
Nem keserűséggel,
Hanem víg örömmel
Azért így szólunk:

Áldd meg, Úristen,
E háznak gazdáját,
Segítsd mindenben
Ő igaz szándékát,
A magos mennyben,
Mennyek országában
Örökké, ámen!

18. Leánykérő

– Mit kerülöd-fordulod
Az én házam táját?
– Azt kerülöm-fordulom
A te házad táját:
Van néked, van néked
Szép eladó lányod.
– Nincs nékem, nincs nékem,
Szép eladó lányom.
– Se türd, se tagadd,
Vásárnapján láttam:
Piros almát árult,
Vettem is belőle,
Most is van a zsebembe.
Ki se mennék az ajtódon
Páros gyűrű nélkül,
El se mennék a házadból
Eladó lány nélkül.
– Mi tűrés, tagadás,
Csak ki kell vallanom:
Van ám nékem szép eladó lányom;
Sárarany a haja,
Szemöldöke barna,
Piros az orcája,
Karcsú a dereka,
Hej, piros a szája.
Néked, néked adom én,
Néked adom a lányom,
Néked adom én.

19. Keserves

Nagy oka van keservemnek,
Bokros bánata szívemnek, jaj …

Jobb lett volna ne születni,
Mint hogy ennyi búval élni.
Búval élem éveimet,
Bánattal az életemet.

Eltelt tőlem minden vígság,
Csillagom nem ragyog immár.
Felsütött a hajnalcsillag,
Nékem soha meg nem virrad.

Nagy oka van keservemnek,
Bokros bánata szívemnek, jaj!

20. Madárdal

– Gyere be, gyere be, gyönyörű kis madár!
Csináltattam néked aranyos kalickát,
Kalickát aranyból, ajtaját ezüstből,
Ajtaját ezüstből, válúját gyémántból.

– Nem szoktam, nem szoktam kalickában lakni,
Csak szoktam, csak szoktam zöld erdőben hálni,
Zöld erdőben hálni, zöld ágakra szállni,
Fenyőmagot enni, gyöngyharmatot inni.

21. Csujogató

Hej, legény, a táncba,
Itt a leány, szedd ráncba!
Ugrasd, forgasd, mint orsót,
Köszöntsd reá a korsót!
Hej, élet, gyöngyélet,
Ez az élet gyöngyélet!

Sarkantyúd zörögjön,
Fényes patkód dörögjön,
Kezed-lábad mozogjon,
A lejtűre hajoljon!
Hej, élet, gyöngyélet,
Ez az élet gyöngyélet!

Kedve ma kinek nincs,
Annak egy csepp esze sincs;
Üsd össze a bokádat,
Úgy ugrasd a babádat!
Hej, élet, gyöngyélet,
Ez az élet gyöngyélet!

22. Bánat

Könnyebb a kősziklát
Lágy iszappá tenni,
Mint két eggyes szívnek
Egymástól elválni.

Mert ha két édes szív
Egymástól megválik,
Még az édes méz is
Keserűvé válik.

23. Ne láttalak volna

Isten adta volna,
Ne láttalak volna,
Híredet, nevedet
Ne hallottam volna,

Híredet, nevedet
Ne hallottam volna,
Számos esztendőket
Tovább éltem volna!

Sárig arany hajam
Meg nem fakult volna,
Szép két piros orcám
El nem sárgult volna,

Az én kökény szemem
Ki nem sírtam volna,
Az én gyönge szívem,
Meg nem hasadt volna!

24. Elment a madárka

Elment a madárka,
Üres a kalicka,
Azt üzente vissza,
Visszajő tavaszra.

Visszajő tavaszra,
Rózsavirágzáskor;
Ha akkorra nem jő,
Búzaaratáskor.

Ha akkorra sem jő,
Szilvaaszaláskor,
Ha még akkor sem jő,
Tudom, többet nem jő.

25. Párnás táncdal

Puszta malomba
Cserfa gerenda,
Rajta sétikál
Bagoly asszonyka.

Utánna sétál
Fehér gerlice:
– Mért sírsz, mért sírsz te
Bagoly asszonyka?

– Hogy is ne sírnék,
Fehér kis gerle:
Honn felejtettem
Záros ládámat,

Benn felejtettem
Gyöngyös pártámat;
Jaj, gyöngyös pártám,
Szép záros ládám!

Puszta malomba
Cserfa gerenda,
Rajta sétikál
Fehér gerlice.

Utánna sétál
Bagoly asszonyka:
– Mért sírsz, mért sírsz te
Fehér gerlice?

– Hogy is ne sírnék,
Bagoly asszonyka:
Honn felejtettem
Rengő bölcsőmet,

Rengő bőlcsőben
Síró gyermeket,
Jaj, rengő bölcsőm,
Síró gyermekem!

26. Kánon

Meghalok Csurgóért,
De nem a váráért,
De nem a váráért,
Csak egyik uccáért;

De nem az uccáért,
Csak egyik házáért,
Benne növekedett
Barna karcsú galambomért.

27. Isten veled!

Isten veled, rózsám, szived vígan éljen,
Semmi szomorúság szivedhez ne férjen,
Semmi szomorúság szivedhez ne férjen,
Bánatnak árnyéka téged elkerüljön!

Szekfű és tulipánt kertedben teremjen,
Gyenge fülemüle ablakodon zengjen,
Gyenge fülemüle ablakodon zengjen,
Szépséged, jóságod az égig felérjen!

Télen hóviharban amennyi hópehely,
Tavasszal a fákon mennyi virágkehely,
Nyárban aratáskor amennyi búzaszem:
Annyi jót kívánok tenéked kedvesem!

Isten veled, rózsám, szived vígan éljen,
Bánatnak árnyéka téged elkerüljön –
Ennyi jót tenéked!


CD 2

1. Est

Csöndes minden, csöndes;
Hallgatnak a lombok;
Meghalt a nap; – ott a vérfolt
Ahol összeomlott.
Gyász van; mély, sötét gyászt
Ölt a táj magára,
Harmatot sír a mezőnek
Minden szál virága.
És susogják halkan:
„Sohse látjuk többé?
Nem lehet az, hogy éj legyen
Most már mindörökké!”
S várják, visszavárják,
Míg a láthatáron
Fölmerül a hold korongja
Halotthaloványon.
Kísértetes fénytől
Sáppad az ég alja.
Megborzongnak a virágok:
„Visszatért, de – halva!”


Két román népdal

2. Nu t’e supăra, mireasă

Nu te supăra, mireasă, nu te supăra, mireasă. Dainam şi dainam, şi dainam, şi dainam.
Căi bota pegrindăn casă, căi bota pegrindăn casă. Dainam şi dainam, şi dainam, şi dainam.şi dainam.
Şi cioplităn patru dunge, şi cioplităn patru dunge. Dainam şi dainam, şi dainam, şi dainam.

3. Măi bădiţă prostule

Măi bădiţă prostule, ihai la li lai la, Numbla toate nopţile, ihai la li lai la.
Numbla toate nopţile, ihai la li lai la, Pe la toate porţile, ihai la li lai la.
Că porţile s’ incuiate, ihai la li lai la, Ba nănupţile culcate, ihai la li lai la.

Négy régi magyar népdal

4. Rég megmondtam, bús gerlice

Rég megmondtam, bús gerlice,
Ne rakj fészket útszéjire!
Mer az úton sokan járnak,
A fészedből kihajhásznak.

Rakjál fészket a sürübe,
Bánatfának tetejibe;
Aki kérdi ; ezt ki rakta?
Mondjátok; egy árva rakta,

Kinek sem apja, sem anyja,
Sem egy igaz atyjafia.

5. Jaj istenem! kire várok

Jaj istenem! kire várok:
Megyek Budapestre,
ott sétálok a lányokkal
Minden szombat este.

Kipirosítom az arcom,
Magam nagyra tartom ;
Vgy szeretnek meg engem a lányok
Ott a Dunaparton.

6. Ángyomasszony kertje

Ángyomaszszony kerje, kertje,
Nem tom mi van belévetve:
Szederje, bederje,
Kapcsom donom donom deszka,
Kántormenta fodormenta,
Jaj de furcsa nóta, ugyan cifra nóta!.

Csüröm alatt öt roszasztag,
A kertembe hat roszasztag,
Szederje, bederje,
Kapcsom donom donom deszka,
Kántormenta fodormenta,
Jaj de furcsa nóta, ugyan cifra nóta!.

7. Béreslegény, jól megrakd a szekeret

Béreslegény, jól megrakd a szekeret,
Sarjútüske böködje a tenyered !
Mennél jobban böködi a tenyered
Annál jobban rakd meg a szekeredet.


Tót népdalok

8. Ej, posluchajte málo

Ej, posluchajte málo
kamar di moji:
Budem vám hovorit'
o mém bojovaní.

Ej, vmestečku Lubline
velká vojna stála,
Slnce sa zatmelo,
krv sa zalievala.

Zalievala ona
naše vernié oči,
Ach, Bože zvysosti,
bud' nám na pomoci!


9. Ked’ ja smutny pojdem

Ked' ja smutny pojdem na tu vojnu,
Ked' ja smutny pojdem na tu vojnu,
Komu ja zanachám moju milú?
Komu ja zanachám moju milú?

Nachám ju ja, nachám kamarátom,
Nachám ju ja, nachám kamarátom,
Počim sa ja z vojny domou vrátim,
Počim sa ja z vojnu dornou vrátim.


10. Kamarádi mojí

Kamarádi mojí vojna sa nám strojí,
Budeme bojuvat' panu královi;
A ja na t vojnu prdssa it mosím,
Moju najmilejsu opustit mosím.

A ked' preč pojdeme, pomanšrujeme
ze štáci na štáci do Ruskej zeme;
A vtej Ruskej zeme hájik zelený
Tam prepkovia naši odpočivaju.


11. Ej, a ked’ mňa zabiju

Ej, a ked' mňa zabiju,
dobre mňa schovajte,
Ej, na bystrický cinter,
tam mňa pochovajte.

Ej, na bystrický cinter,
nedelako dverí,
Pojde mojá milá,
srce ju zabolí.

„Tu ležia nožicky,
čo k nám chodievali;
Tu ležia ručičky,
co mna obímali.”


12. Ked’ somsiou na vojnu

Ked' som šiou na vojnu, museu som sa vrátit,
Ked' som šiou na vojnu, museu som sa vrátit,
Museu som sa mojej milej za lásku zaplatit'.
Museu som sa mojej milej za lásku zaplatit'.

„Tu mámil styri sto na hlinenom stole,
Tu mámil styri sto na hlinenom stole,
Zober si to duša moja, to sa šetko tvoje,
Zober si to duša moja, to sa šetko tvoje.”

„A ja ti to neberem, to je šetko málo,
A ja ti to neberem, to je šetko málo,
Ved' si sa namilovau mojho lička darmo,
Ved' si sa ty namilovau, mojho lička darmo.”

„Ked' sa ti to nepači, zober sa, pod' s nami,
Budeš nam tam šaty prat' na tychom Dunaji.”


Négy tót népdal

13. Lakodalmas (Zadala mamka)

Zadala mamka, zadala dcéru
Daleko od sebe,
Zakazala jej, prikázala jej:
Nechod' deéro ku mne!

Ja sa, udelám ptáčkom jarabým,
Poletím k mamičke.
A sadnem sitam na zahradečku,
Na bielu laliju.

Vyjde mamička: čotoza ptáčka,
čo tak smutne spieva?
Ej, hešu, ptačku jaraby,
Nelámaj laliju!

-Ta daly ste mňa za chlapa zlého
Do kaja cudzieho;
Veru mne je zle, mamička milá,
So zlým mužom byti.


14. Szénagyűjtéskor énekelt dal (Na holi, na holi)

Na holi, na holi,
Na tej ši ročine
Ved' som sa vyspala,
Ako na perine.

Už sme pohrabaly,
Čo budeme robit' ?
S višku do doliny
Budeme sa vodit'.


15. Táncdal (Rada pila, rada jedla)

Rada pila, rada jedla
Rada tancovala,
Rada tancovala,
Rada tancovala,

Ani si len tú kytličku
Neobranclovala,
Neobranclovala,
Neobranclovala,

Nedala si štri groše
Ako som ja dala,
Ako som ja dala,
Ako som ja dala,

Žeby si ty tancovala,
A ja žeby stála,
A ja žeby stála,
A ja žeby stála.


16. Táncdal (Gajdujte, gajdence)

Gajdujte, gajdence,
Pôjde-me k frajerce!
Ej gajdujte vesele,
Ej, že pôjdeme smele!

Zagajduj gajdoše!
Ešte mám dva groše:
Ej, jedon gajdošovi,
A druhý krčmárovi.

To bola kozička,
Čo predok vodila,
Ej, ale už nebude,
Ej nôžky si zlomila.


Székely népdalok

17. Hej de sokszor megbántottál

Hej, de sokszor megbántottál,
Te gyenge violám,

Túl vagy rózsám, túl vagy
A Málnás erdejin,
De én innet sírok
A bánat mezejin.

Meg akarnám tudni,
Mikor leszen, rózsám,
visszafordulásod?
Akkor lesz, édesem,
Mikor a tüzhelyen
csukros rózsát látok.

Majd ha két szem búzán
húsz kalongya lészen,

Két gerezd szöllõbõl
húsz vider bor leszen.
S ne hidd rózsám, ne hidd,
Mer az sohase lesz,
S a te álnok szüved
Soha enyém nem lesz.


18. Istenem, életem

Istenem, életem nem igen gyönyörű,
Két hervadt orcámon folydogál a könyü.
Én is olyan lettem, mint a száraz tolló,
Kinek a virágját leszedte a solló.

Istenem, Istenem, hol leszen halálom?
Erdõn-é vaj mezőn, vaj pedig tengeren?


19. Vékony cérna, kemény mag

Vékony cérna, kemény mag,
Jaj, de kevé' legény vagy!
Fûnek-fának adós vagy,
Egy pénznek ura nem vagy.

Ne bánd édes virágom,
Hogy így élem világom!
Éljed téses nem bánom,
Szívemből azt kévánom.

Félre tőlem búbánat,
Nem élek én több nyárot,
Ha érek es, csak hármot,
Nem rakok én kõvárot.


20. Kilyénfalvi középtizbe

Kilyénfalvi középtizbe
Lányok vannak összegyûlve,
Úgy nevezik: leányfonó,
Odamenni de nagyon jó.

Látod rózsám, látod méges,
Hozzád jöttem, ha későn es,
Eljöhetek minden este,
Mer nem lakom olyan messze.


21. Vékony cérna, kemény mag

Vékony cérna, kemény mag,
Jaj, de kevé' legény vagy!
Fûnek-fának adós vagy,
Egy pénznek ura nem vagy.


22. Járjad pap a táncot

Járjad pap a táncot,
Adok száz forintot.
Nem járom, nem tudom,
Nem illik, nem szabad
Papnak táncot járni.

Járjad pap a táncot
Szép hat ökröt adok
Nem járom, nem tudom,
Nem illik, nem szabad
Papnak táncot járni.

Járjad pap a táncot
Szép menyecskét adok.
Járom is, tudom is,
Illik is, szabad is
Papnak táncot járni.


Elmúlt időkből

23. Nincs boldogtalanabb

Nincs boldogtalanabb a parasztembernél,
Mert nyomorúsága nagyobb a tengernél.
Soha nyugta nincsen,
Éjjel nappal készen
A talpán kell állni.
Nincs boldogtalanabb a parasztembernél,
Mert nyomorúsága nagyobb a tengernél!

Cifrasággal teljes rongyos szűrdolmánya,
Alig van szegénynek felvennivalója;
Egy kevés kenyérrel,
Egy kevés hagymával
Meg kell elégedni.
Nincs boldogtalanabb a parasztembernél,
Mert nyomorúsága nagyobb a tengernél!

Egész nap fáradoz, de másért dolgozik,
A sok dézsmát szedik, meg sem is köszönik;
Ha pedig vétkezik,
A tömlöcbe teszik,
Hol sem eszik, iszik.
Nincs boldogtalanabb a parasztembernél,
Mert nyomorúsága nagyobb a tengernél!

Bíró az adóért, pap, mester stóláért,
Boltos és kocsmáros portékák áráért
Zaklatják untalan,
Mentsége hasztalan,
Míg lelnek benne vért.
Nincs boldogtalanabb a parasztembernél,
Mert nyomorúsága nagyobb a tengernél!


24. Egy, kettő, három, négy

Egy, kettő, három, négy ¬
Hát te pajtás hová mégy?
Elmegyek én pipáér.
Gyere vissza, gyere hát,
Adok neked egy marék gesztenyét,
Vegyél rajta condrát,
Takard bele Jutkát,
Jutka érte bort ád.
Bort adok kocsisnak,
Kocsis nekem trágyát ád.
Trágyát adom földemnek,
Füldem nekem búzát ád.
Búzát adom molnárnak,
Molnár nekem lisztet ád,
Lisztet adom nénémnek,
Néném nekem cipót ád,
Cipót adok úrnak,
Úr érte: botot ád!
Gesztenyéért mit?
Gesztenyéért condrát,
Condráért jó bort,
Jó borért trágyát,
Trágyáért búzát,
Búzáért lisztet,
Lisztért cipót,
Cipóért: botot
Kapok érte, kapok én botot ...

Mégis élet az élet,
Csak azért is gyöngyélet az élet!


25. Nincs szerencsésebb

Nincsen szerencsésebb a parasztembernél,
Mert boldogabb sorsa minden mesterségnél.
A paraszt: urakat tartja, a papokat,
Tartja katonákat és a koldusokat.

Nincsen szerencsésebb a parasztembernél...

Ha paraszt nem volna, kenyerünk sem volna,
Ha ő nem szántana, mindnyájunk koplalna.
Római császárok az ekét felvették,
Császárságuk előtt azt nagyra becsülték.

Nincsen szerencsésebb a parasztembernél,
Mert boldogabb sorsa minden mesterségnél...

Jó reggel a szántó ekéjét forgatja,
Fúr, farag, vasait földnek igazítja;
Reménységgel, gonddal földeit megszántja,
Megérett búzáját örömmel aratja.
Nincsen szerencsésebb a parasztembernél...

Mindenét a paraszt egymaga készíti,
Szerszámait, házát, ruháját díszíti,
Muzsikát és nótát nem is könyvből tudja,
Nincs neki szüksége városi lim-lomra
Nincsen nagyobb mester a parasztembernél,
Nincs is szebb élet a parasztemberénél!


Magyar népdalok

26. A rab

Elhvervadt cidrusfa
A magos hegytetőn
Én is elhervadtam
A börtön fenekén.

Kilenc fontos vasat
Hetet elszaggattam
A nyolcadikat is
Jól elvásítottam.

Anyám, édesanyám,
Menj el az urakhoz
Kérjed levelemet,
Szabad életemet!

Anyám, édesanyám,
Mit mondtak az urak?
Azt mondták az urak,
Hogy felakasztanak!


27. A bújdosó

Ideje bujdosásimnak,
Eljött már utazásimnak,
Sok okai vadnak annak
Az én elbujdosásimnak.

Ződ az útnak a két szélje
De bánatos a közepe
De bánatos a közepe
Masérodzom búval benne.

Fejem fölött az nagy felhő
De nem abból hull az eső
A két szemem sűrű felhő
Mind onnét csurog az eső.

Isten veled jó pajtásim,
Barátim s felekezetim
Akik vélem jót tettetek,
Isten fizesse meg nektek!


28. Az eladó lány

Adj el, anyám, adj el, mer itthagylak!
Ne hagyj itten lányom, férjhez adlak
Tyuh, hadd halljam, hogy kinek ad kend?
Hadd halljam, hogy kinek ád kend?

Odaaklak lányom egy kanásznak.
Odaadsz-e, anyám, egy kanásznak?
Tyuh, nem kell nékem az a kanász,
Az a fényes tükrös baltás!

Odaadlak, lányom egy drótosnak.
Odaadsz-e, anyám egy drótosnak?
Tyuh, nem kell nékem az a drótos,
Mert a haja igen kócos.

Odaadlak lányom egy zsidónak.
Odaasz-e, anyám, egy zsidónak?
Tyuh, nem kell nékem az a zsidó,
Mer az uccán végig sipó.

Odaadlak, lányom, egy juhásznak.
Odaadsz hát, anyám, egy juhásznak?
Tyuh, az kell nékem asszony őrző,
Az a szép asszony nevelő.


29. Dal

Sarjut eszik az ökröm
Ha jól lakik, bekötöm,
Úgy menyek a babámhoz,
Tudom elvár magához.

Lefeküdtem, csak alig,
Nem egészen a falig,
Jól meg ölelj engemet,
Le ne essem mellőled.

Dunyhám, párnám de hajlik,
Bejjebb, babám, a falig,
Öleljük egymást hajnalig.
Amíg anyánk aluszik.

Az én lovam Szajkó,
Magam pedig Jankó
Mind a négy lábáról
Leesett a patkó.

Csak egy maradt rajta
S az is kotvog rajta;
Kovács jó barátom
Igazítson rajta.

Sarjut eszik az ökröm ... (stb.)


Négy régi magyar népdal

30. Rég megmondtam, bús gerlice

Rég megmondtam, bús gerlice,
Ne rakj fészket útszéjire!
Mer az úton sokan járnak,
A fészedből kihajhásznak.

Rakjál fészket a sürübe,
Bánatfának tetejibe;
Aki kérdi ; ezt ki rakta?
Mondjátok; egy árva rakta,

Kinek sem apja, sem anyja,
Sem egy igaz atyjafia.

31. Jaj istenem! kire várok

Jaj istenem! kire várok:
Megyek Budapestre,
ott sétálok a lányokkal
Minden szombat este.

Kipirosítom az arcom,
Magam nagyra tartom ;
Vgy szeretnek meg engem a lányok
Ott a Dunaparton.


32. Ángyomasszony kertje

Ángyomaszszony kerje, kertje,
Nem tom mi van belévetve:
Szederje, bederje,
Kapcsom donom donom deszka,
Kántormenta fodormenta,
Jaj de furcsa nóta, ugyan cifra nóta!.

Csüröm alatt öt roszasztag,
A kertembe hat roszasztag,
Szederje, bederje,
Kapcsom donom donom deszka,
Kántormenta fodormenta,
Jaj de furcsa nóta, ugyan cifra nóta!.

33. Béreslegény, jól megrakd a szekeret

Béreslegény, jól megrakd a szekeret,
Sarjútüske böködje a tenyered !
Mennél jobban böködi a tenyered
Annál jobban rakd meg a szekeredet.


Tót népdalok (magyar szöveggel)

34. Hej, kedves jó pajtásim

Hej, kedves jó pajtásim,
Ide figyeljetek,
Sok keserves harcom
Elmesélem nektek.

Hej, Lublin városában
Szörnyû nagy harc támadt,
A nap elsötétült,
A víz vértõl áradt.

Piros vér öntözte
Hûséges szemünket,
Mennybéli Úristen
Segíts meg bennünket!

35. Ha a háborúba kell indulnom

Ha a háborúba kell indulnom,
Ha a háborúba kell indulnom,
Az én kis angyalom kire bízom?
Az én kis angyalom kire bízom?

Majd a jó pajtásom az vigyáz rá,
Majd a jó pajtásom az vigyáz rá,
Ameddig nem térek vissza hozzá.
Ameddig nem térek vissza hozzá.


36. Gyerünk pajtás

Gyerünk pajtás, gyerünk, háborúba megyünk,
Azt mondta a király: katonák leszünk;
Bizony itt kell hagynom az én galambom,
Nagy-Oroszországba el kell indulnom.

Ha majd elindultunk, ha elmasíroztunk,
Nagy-Oroszországnak földjére jutunk
Nagy-Oroszországban zöldek a mezõk:
Hej, a mi õseink, ott pihennek õk.


37. Hej, hogyha majd elesem

Hej, hogyha majd elesem,
Zólyomba vigyetek,
Hej, gyászos temetõbe,
Oda temessetek.

Hej, gyászos temetõbe,
A kapuhoz közel,
Ha kijön a rózsám,
Hadd sirasson majd el.

,,Ki hozzánk annyit járt,
Most a föld takarja;
Ki annyiszor ölelt,
Itt porlad a karja."


38. Csatába indultam

Csatába indultam, s vissza kellett mennem,
Csatába indultam, s vissza kellett mennem,
Megfizetni a rózsámnak, hogy szeretett engem,
Megfizetni a rózsámnak, hogy szeretett engem.

,,Itt van rózsám száz forint, tegyed a zsebedbe,
Itt van rózsám száz forint, tegyed a zsebedbe,
Ha elmegyek a csatába, jussak az eszedbe,
Ha elmegyek a csatába, jussak az eszedbe!"

,,Mit ér nékem a pénzed, a pénz nékem semmi,
Mit ér nékem a pénzed, a pénz nékem semmi,
Ölelésem nem tudod nékem megfizetni,
Ölelésem nem tudod nékem megfizetni."

,,Ha nem kell a pénz neked, gyere akkor vélem,
Ruhát fogsz majd mosni rám a Duna vizében"


Négy tót népdal

39. Lakodalmas

Lányát az anya férjhez úgy adta
Idegen országba,
Megmondta neki, meghagyta neki:
Többé ne is lássa.

Átváltozom én rigómadárrá,
Anyámhoz úgy szállok,
Kertjébe ülök egy rózsatőre,
Reája úgy várok.

Az anyja kinéz: -Furcsa egy madár,
Be nagyon búsan szól;
Szállj le, csak hess, hess, te rigómadár
En rózsabokromról.

Rossz férjhez adtál, jó anyám, engem
Idegen országba;
Nehéz a sora hej, bizony annak,
Kinek rossz a párja!


40. Szénagyűjtéskor énekelt dal

Havasi legelőn,
Virágos nagy mezőn
Olyan jót aludtam,
Az ágyban sem jobban.

Boglyában a széna,
Nincsen több dolgunk ma,
Gyerünk le, gyerünk le
A hegyről a völgybe.


41. Táncdal

Enni, inni van csak kedved
S elmenni a táncba,
Elmenni a táncba,
Elmenni a táncba.

Bezzeg nem volt soha kedved
Szoknyaráncoláshoz,
Szoknyaráncoláshoz,
Szoknyaráncoláshoz.

A négy garast a dudásnak
Azt is én fizettem,
Azt is én fizettem,
Azt is én fizettem.

S te táncoltál, én csak álltam,
Senkise hítt engem,
Senkise hítt engem,
Senkise hítt engem.


42. Táncdal

Szóljon a duda már,
Táncra vár minden pár,
Vígan szóljon, ügyesen,
Talp alá való legyen!

Fújd csak még vígabban,
Még két garasom van:
A kocsmáros egyet kap,
Dudásnak is egy marad.

Míg élt, kecske volt ez,
Jaj be táncos, kényes;
Nem járja már a táncát,
Kettétörték a lábát.