Dobozy Borbála J.S.Bach: Clavier-Übung II.; Four Duets, Chromatic Fantasia and Fugue
Előadók
Dobozy Borbála - csemballó
Produkciós adatok
Felvétel: BMC Studio, Budapest 2024. augusztus 28-31.
Hangmérnök, keverés és master: Dévényi Tamás
Felvételvezető: Tóth Ibolya
Borítóterv: Natter Anna / Cinniature
Producer: Gőz László
Label manager: Bognár Tamás
Létrejött a Nemzeti Kulturális Alap támogatásával
Overture in the French Style (Clavier-Übung II, BWV 831) - B-dúr Szvit
Italian Concerto (Clavier-Übung II, BWV 971)
Four Duets (Clavier-Übung III, BWV 802-805)
Chromatic Fantasia and Fugue (BWV 903)
Lemezünk Johann Sebastian Bach billentyűs hangszerekre írt világi kompozícióiból nyújt sokszínű válogatást. A sokszínűség egyaránt vonatkozik a darabok műfajára, keletkezési idejére, karakterére és a lehetséges hangszerválasztásra. Egyes művek ugyanis klavikordon, mások orgonán is megszólaltathatók. Ezen a felvételen azonban mindegyiküket csembalón játssza Dobozy Borbála, azon a hangszeren, amely az esetek nagy részében a legkézenfekvőbb hangszerválasztásnak számít; csupán a duettek hatnak egyaránt hangszerszerűen csembalón és – pedál nélküli – orgonán.
A felvételen hallható kompozíciók között vannak olyanok, amelyek kifejezetten kétmanuálos hangszerre íródtak. Ezen a ponton érdemes kitérni arra, hogy a 18. századi német nyelvhasználatban a „Clavier” szót sokkal több fajta jelentésben használták, mint a mai német „Klavier”-t, amely kalapácszongorát jelöl. Bach idejében azonban ezt a szót nem csupán bármifajta billentyűs hangszerre alkalmazták, de magát a billentyűzetet – illetve egy adott billentyűsort vagy manuált – is illették ezzel a névvel.
Bach pályája során négy nyomtatott kötetben jelentette meg orgona- és csembalóműveinek egy jelentékeny hányadát, mindegyiket a barokkosan álszerény Clavier-Übung (azaz kb. „billentyűs gyakorlatok”) címmel, a megfelelő sorszámmal. Ezek a kiadványok persze nem etűdöket vagy más didaktikus anyagot tartalmaztak, hanem részben szakrális, részben világi orgonazenét, illetve (esetenként klavikordon is játszható) csembalódarabokat. Ám nem a tanulók, hanem – mint a 3. kötet címlapján olvashatjuk – „műkedvelők, és még inkább szakmabeliek (vagy hozzáértők, Kenner)” számára.
A Clavier-Übung második kötete 1735-ben jelent meg először, benne két nagylélegzetű kompozícióval, amelyek a kor világi hangszeres zenéjének – és egyszersmind az e téren Bachot ért hatásoknak – két sarokkövét: a francia szvitet és az olasz concertót, Vivaldi, illetve Couperin világát reprezentálták. A kettő persze lépten-nyomon keveredett is egymással, prominens módon a német szerzők műveiben. De tudatos szembeállításukra is sok példa van; itt az utóbbival találkozunk, és Bach még azáltal is hangsúlyozza a két stílus, a két világ ellentétét, hogy a két mű hangnemének alaphangja, a h és az f a lehető legtávolabb esik egymástól a kvintkörön. (A szvit korai változata még c-mollban íródott!)
Francia szvit, h-moll, BWV 831
Bachnak ezt a ritkán játszott francia szvitjét – amelyet szokás szerint nyitótételének címével jelölt meg a szerző – már három sorozat billentyűs szvit előzte meg: az ún. angol és francia szvitek, illetve a partiták. Ez a mű több egyéni jellegzetességgel tűnik ki társai közül. Az egyik a szokatlanul nagy terjedelem: az Ouverture ünnepélyes, pontozott ritmusokat halmozó nyitószakasza a tétel végén variált formában tér vissza, közrefogva a gyorsan pergő, 6/8-os fúgaszakaszt. Ezután hat tánctétel – ezekből három kétrészes – következik; közülük súlyban és jelentőségben kiemelkedik az erősen kontrapunktikus és disszonanciákban bővelkedő Sarabande. Ugyancsak egyéni vonás, hogy a művet egy „Echo” feliratú tétel zárja, amelyben azonban alig találunk visszhang-effektusokat: kétrészessége és változékony textúrája a Wohltemperiertes Klavier prelúdiumaival rokonítja.
Olasz koncert, BWV 971
„Concerto olasz ízlés szerint” – pontosan így szerepel az F-dúr hangnemű kompozíció a kiadvány címlapján. A korábbi évtizedekben Bach behatóan tanulmányozta az olasz concerto- zenét, és egy egész sor darabból – Vivaldi, Torelli és mások kompozícióiból – billentyűs átiratot is készített. Ezúttal egy nem létező „eredeti” concertót adaptált csembalóra, a hangszíneknek a két manuál által lehetővé tett váltakozásával imitálva a zenekari tuttik, illetve a szólószakaszok kontrasztját. Közelebbről nézve azonban a csaknem 200 ütemes nyitótétel sok részletével, elsősorban pedig komplexitásával túltesz az olasz mintákon. A szólószakaszok kiemelését egy karakteres, sóhaj-motívumos második téma szolgálja; azonban a tétel során
a tuttik (vagy ripieno-szakaszok) és a szólók határa olykor elmosódik, többek között azért, mert Bach kifogyhatatlan invencióval formál újabb motívumokat az eredeti témák egy-egy részletéből. A középtétel szorosabban követi a Vivaldi-féle mintát azzal a különbséggel,
hogy kiírja az egyszerű, osztinátó-ritmikájú, többnyire tercekben vezetett kíséret fölött kibontakozó, ornamensekben tobzódó dallam hangjait. A sok hangjegy ellenére azonban
nem időtlen Adagióról, hanem komótosan lépegető Andantéról van szó. Az egész tételt átható skálamotívumok teszik a Presto zárótételt feltartóztathatatlanul lendületessé. Bach leleményesen használja ki a két manuál nyújtotta lehetőségeket, és a skálák és akkordtörések sodrában még az ellenpontozás lehetőségeit is felvillantja.
Négy duett, BWV 802–805
A Clavier-Übung következő, 1739-ben megjelent harmadik kötete túlnyomórészt orgonaműveket: változatos technikájú korálvariációkat és zárásképpen egy ötszólamú fúgát tartalmaz. A fúga előtt azonban négy „Duetto” ékelődik be, a maga szinte aszketikus kétszólamúságával, a sokszor pedálregisztert is igénylő orgonaművek közé. Ezek a művek azonban csak első ránézésre tűnhetnek egyszerűnek. Műfajilag a kétszólamú invenciók jóval korábbi sorozatának folytatásaképpen foghatók fel, csakhogy ezek hosszabb, bonyolultabb, és helyenként meglepő megoldásokkal élő darabok, a kései Bach mesterművei.
Az első, e-moll duett témája föl-le cikázó skálamenettel kezdődik, majd szeszélyes, szaggatott, kromatikával zsúfolt gesztusokkal ér véget. Bach a téma első elhangzásakor használt, nagy hangközökben mozgó basszusmenetet mintegy második témaként használja: a kettő oktávcserével kettős ellenpontot alkot, és a két téma elemeit Bach új meg új módon kombinálja a tétel folyamán.
A második, F-dúr duett egészen sajátos: visszatéréses (ABA) formájú, mint egy Da Capo- ária, de itt a középrész az A résznél jóval terjedelmesebb, és a demonstratívan diatonikus főtémával szemben egy nyugtalanul tekergőző, kromatikus és egy hangsúlyozott bővített szekundlépést tartalmazó új témát állít szembe. Tovább kuszálja a helyzetet, hogy ez a bővített szekund hol súlyos, hol súlytalan helyen kezdődik.
A harmadik, G-dúr kompozíció különlegessége, hogy a zárószakaszban a téma darabokra tördelve tér vissza az alaphangnemben, a két kézben elosztva, teljesen új, skálázó motívumokkal megtűzdelve.
A negyedik, a-moll duett az addigiaknál kevésbé szövevényes szólamvezetést és sokkal több könnyedséget hoz magával. Az egész tételt egy örökmozgó-szerű négyhangos figuráció tartja mozgásban, amelyet egyszer-kétszer skálaszerű mozgás vált fel. A moll hangnem ellenére itt a kromatika is viszonylag kevés szerepet játszik.
Kromatikus fantázia és fúga, BWV 903
A CD-n utolsóként felhangzó kompozíció messze a legkorábbi: valószínűleg 1720 táján, esetleg még 1717 előtt keletkezett. Az Olasz koncerttel együtt Bach legtöbbet játszott hangszeres művei közé tartozik. Sok tekintetben egyedülálló az életműben: a fantáziára jellemző, kifejezetten a romantikára emlékeztető érzelmi túlfűtöttség, a harmóniák rendkívüli merészsége és szeszélyessége mindmáig elemi erővel hat a hallgatóra. Emellett az 5. brandenburgi verseny nyitótételének hatalmas, kikottázott cadenzája mellett ama két mű egyike, amely szinte hangfelvételszerű hűséggel idézi fel számunkra Bach kortársai által megcsodált improvizációinak légkörét. A hatalmas Fantázia második szakaszát „Recitativ”- ként jelöli meg Bach. A kezdő szakasz száguldó skálamenetei és akkordfelbontásai után ez a megnevezés nem az opera vagy a kantáta vokális recitativóira, hanem az olasz és német kortársak által kedvelt hangszeres recitativókra utal. Ebben a szakaszban az érzelmektől fűtött, beszédszerű gesztusok rögtönzésszerű, virtuóz szakaszokkal váltakoznak.
A háromszólamú fúga témája sem nélkülözi a kromatikus lépéseket, de a tétel harmóniailag sokkal visszafogottabb a prelúdiumnál. Viszont annak méltó párja azáltal, hogy Bach a témát – fúgában szokatlan módon – sokrétűen, hajlékonyan alakítja-variálja a tétel folyamán.
Malina János
Dobozy Borbála felsőfokú csembalótanulmányait Zuzana Růžičková vezetésével a pozsonyi Zeneművészeti Főiskolán kezdte, majd a prágai Zeneakadémián folytatta nála. A következő években a historikus előadói gyakorlatot tanulmányozta: először a salzburgi Mozarteumban Liselotte Brändle, Nikolaus Harnoncourt és Johann Sonnleitner irányításával. Itt szerezte meg második diplomáját, ugyancsak kitüntetéssel. Ezután még egy évig tanult a zürichi Zeneakadémián Johann Sonnleitner tanítványaként.
1983-ban díjat nyert a belgiumi Brugge-ben rendezett nemzetközi csembalóversenyen. Kurzusokat tartott Magyarországon, Norvégiában, Németországban, Ausztriában, Fehéroroszországban, Szlovéniában, Szerbiában. 2005-2013-ig a franciaországi Thoiryban évente megrendezésre kerülő „Brillamment baroque” régizenei kurzus tanára volt.
Európa legtöbb országában és az USA-ban koncertezett, rádió-, TV- és lemezfelvételeket készített.
Dobozy Borbála művészi tevékenysége középpontjában Johann Sebastian Bach életműve áll: szinte minden csembalóra írt kompozícióját eljátszotta, beleértve összes zenekari és kamaraművét is. 2010-ben Csehországban megjelent Goldberg Variációk-felvétele komoly nemzetközi elismerést váltott ki, nemkülönben a közelmúltban a BMC Records gondozásában megjelent Wohltemperiertes Klavier két kötete.
J. S. Bach 18 kis prelúdiumát, valamint két- és háromszólamú invencióit tartalmazó felvételét (BMC 2023) a francia Classica magazin CHOC elismeréssel jutalmazta. Így ír róla: „A hangszer mennyeien szól, érvényre juttatva a rugalmas és laza technikát. Az artikulációk skálája széles és a finom agogika rendkívül fejlett, a kifejezés mindig természetes és világos... A szellem és az érzékek számára egyaránt ösztönző az előadásmódja, kiemelkedő tehetségét már korábban is bizonyította figyelemreméltó Wohltemperiertes Klavier felvételével (BMC 2018).”
Repertoárja szinte az egész csembalóirodalmat felöleli, beleértve a 20. századi és a kortárs zenét is. Több magyar zeneszerző – Arányi-Aschner György, Balázs Árpád, Hidas Frigyes, Hollós Máté és Dubrovay László – komponált már számára műveket, így számos ősbemutató fűződik a nevéhez.
A budapesti Liszt Ferenc Zeneakadémia habilitált egyetemi tanára, a csembalóosztály vezetője.
Gottlieb Muffat műveit tartalmazó albuma (Componimenti musicali per il cembalo) 1992-ben elnyerte a Hamburgi Német Lemezkritikusok Díját. 2011-ben Liszt Ferenc-díjat kapott.
2013-ban DLA doktori fokozatot szerzett. Disszertációja Georg Anton Benda és csembalószonátái címmel magyar és cseh nyelven könyvalakban is megjelent (Magyar Kultúra Kiadó, 2014 és 2016) 2019 óta a Magyar Művészeti Akadémia Zeneművészeti Tagozatának rendes tagja.
A csembaló Bruce Kennedy műhelyében készült (Castelmuzio 2020), Michael Mietke hangszere (Berlin 1702-04) alapján
A felvételre előkészítette és hangolta Pásztor Ferenc, 415 Hz, Werckmeister III