Johann Sebastian Bach 1717 decemberében veszi át kötheni hivatalát. Nyugodtan kijelenthetjük, hogy az 1720-ig tartó kötheni évek alkotják Bach életének egyik legtermékenyebb és legboldogabb időszakát. Ekkor keletkeznek a szólóhegedűre írt szonáták és partiták, a szólógordonkára írt szvitek, az Angol és Francia szvitek, a Brandenburgi versenyek, a Wohltemperiertes Klavier I. kötete és a Két- és háromszólamú invenciók. A korai kötheni évek terméséhez tartozik néhány egyedi mű, ilyen a Kromatikus fantázia és fúga (BWV 903), valamint az 1720-ban tízesztendős elsőszülött fiának, Wilhelm Friedemann-nak oktatására összeállított Clavier-Büchlein, amely zeneszerzéstankönyvként még fontosabb, mint a hangszerjáték technikájának tanítása szempontjából. Bach számára a kettő szétválaszthatatlan. A Clavier-Büchlein tartalmazza a Wohltemperiertes Klavier kezdeményeit, valamint az Invenciók és Sinfoniák korai változatait „Praeambulum” és „Fantasia” címmel.
A kis könyv elején Bach röviden áttekinti a hangrendszert (kulcsok, hangmagasságok, hangfajok), a díszítéseket, valamint az ujjrendet. Azután rátér a kis prelúdiumokra, korálfeldolgozásokra, tánctételekre. Ezeket komolyabb prelúdiumok követik különböző hangnemekben (köztük a távoli és nehéz cisz-mollal és esz-mollal), majd egy egyszerű fúga, tizenöt praeambulum szigorú kétszólamú ellenpontban (valamennyi más-más hangnemben, emelkedő és ereszkedő sorrendben) és tizenöt szigorú szerkesztésű háromszólamú fantasia. Végül Telemann,
J. Chr. Richter és G. H. Stölzel szvitjei, elejétől a végéig megtűzdelve az ifjú tanítvány saját komponálási gyakorlataival. A „Billentyűs könyvecskében” is megtalálható zeneszerzési mintákat Bach már módszeresen egybegyűjtötte másutt (pl. a weimari Orgel-Büchlein korálelőjátékok), vagy nekilátott a gyűjtésnek. Ezt példázza a prelúdiumokat és fúgákat magában foglaló Das Wohltemperierte Klavier,  melynek néhány prelúdiumát a szerző a Friedemann-féle Clavier-Büchleinból vette át, vagy a „könyvecske” átdolgozott praeambulumait és fantasiáit tartalmazó kézirat, amelyhez a mester Auffrichtige Anleitung címmel írt ajánlást. Bach hangszeres életművének egyik általános jellemzője az, hogy a kortársakhoz hasonlóan szinte minden kompozícióját igyekszik gyűjteménybe rendezni, függetlenül attól, hogy az alkotást kezdettől fogva ilyen céllal írta-e. A Wilhelm Friedemann-nak készült könyvecske az Invenciók és Sinfoniák legkorábbi forrása; az 1723-ban befejezett végső változat Bach által írt címlapján a következőket olvashatjuk:
„Igaz útmutatás, mely egyszerű útbaigazítást ad a clavier kedvelőinek és kivált a tanulni vágyóknak arra, hogy (1) hogyan játsszanak tisztán két szólamot, és egyúttal amint előrehaladnak, (2) hogyan kezeljenek helyesen és jól három obligát szólamot, s ezzel egyidejűleg, hogyan tegyenek szert jó zenei ötletekre és dolgozzák ki azokat tisztességesen, legfőképpen azonban, hogy hogyan sajátítsák el a zenei játék éneklő stílusát s azzal párhuzamosan kedvük támadjon a komponálásra.
Készítette Joh. Seb. Bach
Anhalt-Kötheni hercegi karmester”


A cél tehát a következő volt: 1. modellt adni a motivikus és tematikus ötletek megtalálására, 2. megmutatni ezeknek kompozitorikus kifejtését és kidolgozását, 3. megtanulni két és három szólamot dallamosan játszani. Ezzel kapcsolatban N. Forkel a következőket jegyzi meg: „Bach a (kompozíciókat) maga írta le tanítás közben, és mindig a tanítvány fejlődésének pillanatnyi fokát vette figyelembe.”
A Friedemann-féle könyvecskében található két- és háromszólamú kompozíciók bizonyos tekintetben eltérnek a végleges változatoktól. Mindenekelőtt más sorrendben vannak elrendezve. A két sorozat átdolgozott hangnemrendje a Wohltemperiertes Klavier egyöntetűen emelkedő hangnemi sémájához igazodik. Az Invenciók konzekvens kétszólamúságuk miatt mindig nagyobb figyelmet élvezhettek, mint az elsősorban harmóniai megfontolások által meghatározott háromszólamú Sinfoniák. A kétszólamú szerkezet transzparenciája ugyanis közvetlenül felismerhetővé teszi a kompozíciós struktúrákat. A Bach által az előszóban említett invenciók példaértékű megvalósítása általánosságban egy zenei alapgondolat következetes megvalósítását, kibontását eredményezi.
A korai 18. század zenéjében ez a téma állandó fenntartását jelenti a kompozíció során. E monotematikus elv természetesen magában foglalja azt a szabadságot is, hogy a tematikus anyag megismétlése mellett az összes variációs lehetőség megvalósulhasson. A kétszólamú kompozíciós modellekben az invenció a tematikus anyagot a zenei folyamat kiindulási bázisaként exponálja. A variációs technikák a tematika megjelenési formáját átalakítják ugyan, de szubsztanciáját nem érintik. Ehhez a technikához tartozik a szekvencia: valamely téma vagy motívum más-más hangfokon való többszöri ismétlése, vagy egy másik tonális síkra helyezése (transzpozíció) és az invenciók szempontjából különösen jelentős szólamcsere elvének kompozíciós technikai megvalósítása. Néhány darabban Bach az augmentáció (hangértékek növelése) és a tükörfordítás elvét is alkalmazza. Ezek az eljárások kivétel nélkül a szigorú szerkesztés művészi eszközei közé tartoznak. Bach kompozíciós gondolkodásának jellemzője, hogy a szigorú és szabad szerkesztési elveket az adott kompozíció stílusától függetlenül alkalmazza. Az invenciókról általánosságban megjegyezhető, hogy az önálló szólamok vezetését a kontrapunktikus technika határozza meg, míg a forma kialakítása homofon elveken alapul.
A szinte kimeríthetetlen sokféleség ellenére felépítésükben közös, hogy egy zenei ötletből egyformán magas motivikus koncentrációjú tételek jönnek létre, amelyekben a meghatározó alapelv, hogy a kor összes kontrapunktikus technikai lehetőségét, beleértve az újszerű motívumalkotás művészetét bemutassák és tökélyre fejlesszék.
A szólamszám növekedésével az egyes szólamok mozgásszabadsága korlátozódik, hiszen az obligát középső szólamot a diszkant és a basszus elrendezése határozza meg. Más összefüggésben a háromszólamúság lehetőséget biztosít a komponistának arra, hogy gazdagabb harmóniai eszközöket használjon és akár komplikáltabb akkordkapcsolatokat is bátran megvalósítson, mint ahogyan ez a d-moll Sinfonia kromatikus lezárásában történik.
E műveket tanulmányozva joggal merülhet fel bennünk az „invenció” (ötlet), „der Einfall” – ahogyan Arnold Schönberg nevezi – kifejezés pontos jelentésének, tartalmának és tágabb értelmezésének igénye. Az Invenciókat, a Sinfoniákat és természetesen a felvételünkön szereplő 18 kis prelúdiumot hallgatva vagy játszva tisztában kell lennünk azzal, hogy a zene szellemi tartalmának és ezáltal immanens transzcendentális jelentésének elmélyítése csak akkor lehetséges, ha az érzéseket és azok intenzitását konstruktív zenei gondolatokkal ötvözzük. Mert a művészet valójában és ténylegesen – és különösen is igaz ez J. S. Bach életművére – csakis magának az isteni aktivitásnak az imitációján keresztül érthető meg. Teremteni invenció nélkül lehetetlen. De mit értünk invención? Invención az ideák életben tartását, a dolgok intuícióját értjük, ahogyan azok a tapasztalat szintjénél magasabban megjelennek és az érzékelhető formák fizikai és metafizikai poláris egyensúlya helyreáll.
Amikor a nem hallható hallhatóvá válik, amikor a mester a mennybe látogat, és ott készít feljegyzéseket az érvényes zenei formákról, amelyeket itt lenn a földön követni fog.

Kamp Salamon


Dobozy Borbála felsőfokú csembalótanulmányait Zuzana Růžičková vezetésével a pozsonyi Zeneművészeti Főiskolán kezdte, majd a prágai Zeneakadémián folytatta. A következő években a historikus előadói gyakorlatot tanulmányozta: először a salzburgi Mozarteumban Liselotte Brändle, Nikolaus Harnoncourt és Johann Sonnleitner irányításával. Itt szerezte meg második diplomáját, ugyancsak kitüntetéssel. Ezután még egy évig tanult a zürichi Zeneakadémián Johann Sonnleitner tanítványaként.
1983-ban díjat nyert a belgiumi Brugge-ben rendezett nemzetközi csembalóversenyen.
Kurzusokat tartott Magyarországon, Norvégiában, Németországban, Ausztriában, Fehéroroszországban, Szlovéniában, Szerbiában. 2005-2013-ig a franciaországi Thoiryban évente megrendezésre kerülő „Brillamment baroque” régizenei kurzus tanára volt.
Európa legtöbb országában és az USA-ban koncertezett, rádió-, TV- és lemezfelvételeket készített. Dobozy Borbála művészi tevékenysége középpontjában Johann Sebastian Bach életműve áll: szinte minden csembalóra írt kompozícióját eljátszotta, beleértve összes zenekari és kamaraművét is. A Goldberg-variációk 2010-ben, Csehországban megjelent felvétele komoly nemzetközi elismerést váltott ki, nemkülönben a közelmúltban a BMC Records gondozásában megjelent Das Wohltemperierte Klavier két kötete.
„Dobozy Borbála előadását – mint egész zenei egyéniségét – leginkább a harmonikus jelzővel illethetjük. 
A felszínen első pillanatban a választékosság és mértéktartás tűnik fel a hallgatónak, a rendkívül plasztikus és áttetsző zenei szövet, a belső szólamok plaszticitása… amilyen finomak a művésznő zenei eszközei, mondjuk a választékos artikuláció, ez az artikuláció ugyanakkor hallatlanul tudatos, kontrollált és differenciált, s a legfinomabb zenei és érzelmi árnyalatok megvalósítását teszi lehetővé. Ugyanezt mondhatjuk el Dobozy Borbála sokszor leheletfinoman alkalmazott agogikájáról: tartózkodik a széles gesztusoktól, de amikor beveti ezt az eszközt, akkor annál nagyobb hatást ér el vele.” (Malina János) Repertoárja szinte az egész csembalóirodalmat felöleli, beleértve a 20. századi és a kortárs zenét is. Több magyar zeneszerző – Arányi-Aschner György, Balázs Árpád, Hidas Frigyes és Hollós Máté – komponált számára műveket, így számos ősbemutató fűződik a nevéhez.
A budapesti Liszt Ferenc Zeneakadémia habilitált egyetemi tanára, a csembalóosztály vezetője.
Gottlieb Muffat műveit tartalmazó albuma (Componimenti musicali per il cembalo) 1992- ben elnyerte a Hamburgi Német Lemezkritikusok Díját. 
2011-ben Liszt Ferenc-díjat kapott.
2013-ban DLA doktori fokozatot szerzett. Disszertációja „Georg Anton Benda és csembalószonátái” címmel magyar és cseh nyelven könyv alakban is megjelent (Magyar Kultúra Kiadó, 2014 és 2016).
2019 óta a Magyar Művészeti Akadémia Zeneművészeti Tagozatának rendes tagja.