„A művek műve” (Robert Schumann); „A zongorairodalomnak s a zongorapedagógiának szinte versenytárs nélküli, örök értékű kincse” (Bartha Dénes). Ehhez hasonló, elragadtatott szavakkal értékelték a muzsikusok és a zenetörténészek Johann Sebastian Bach kétkötetes művét a keletkezése óta eltelt közel 300 év során.

 

E rendkívüli jelentőségű sorozatot a zeneszerző ugyan nem tette közzé nyomtatásban, de a halálát követő 50 évben kéziratos másolatok tucatjai készültek róla, 1800-ban pedig egyszerre három kiadó is megjelentette. A sorozat két kötetének mindegyikében 24 prelúdium és fúga található, az összes dúr és moll hangnemben, félhangonként emelkedő sorrendbe rendezve – a maga korában egyedülálló vállalkozás. (Bár voltak előképei, mindenekelőtt J. C. Fischer Ariadne musica című orgonamű-sorozata, ám Fischernél csak 20 prelúdium és fúga szerepel, s az ő műve sokkal rövidebb, egyszerűbb, kimondottan tanítási célra készült darabokból áll.)

 

„Das wohl temperirte Clavier” – ez áll az 1. kötet 1722-ben keletkezett szerzői kéziratának élén, s a címlapszöveg folytatásából kiderül, hogy Bach mit értett a „jól temperált” kifejezés alatt: olyan hangolási szisztémát, amelyben mind a 24 hangnemben játszani lehet. Ezt sokan a ma általánosan használt, ún. egyenletes temperálással azonosítják, amelyben minden dúr-, illetve moll-hangnem egyformán szól. Ezt a hangolási rendszert ugyan már a 16. századtól ismerték, ám Bach korában több olyan enyhén egyenlőtlen temperálás is létezett, amely szintén alkalmas volt a sorozat darabjainak megszólaltatására. A 18. században német nyelvterületen a „clavier” szó háromféle dolgot is jelenthetett:1) billentyűzetet (klaviatúrát), 2) a halk hangú, dinamikai árnyalásra képes házi hangszert, a klavikordot, 3) általában billentyűs instrumentumot. Bach itt valószínűleg a legutóbbi értelmében használta e kifejezést, mert bár a sorozat sok darabja jól hangzik klavikordon is, a fúgák belső szólamainak finom rajzolata talán mégis a csembalón érvényesül a leginkább, s ez az a hangszer, amelyen valamennyi prelúdium és fúga egyformán meggyőzően szól.

 

Az 1722-es szerzői kézirat, amely a Wohltemperiertes Klavier I. kötetének teljes anyagát tartalmazza, hosszú alkotói folyamat összegzése. A kötet tizenegy prelúdiumának korai változata szerepel már a Bach legidősebb fia, Wilhelm Friedemann számára készült kottáskönyvecskében (elképzelhető, hogy a zeneszerző először prelúdiumok sorozatát tervezte, s a fúgákat csak később kapcsolta hozzájuk), a stíluskülönbségek alapján pedig feltételezhető, hogy más tételeknek is voltak korábbi verziói. (Bach később, az 1720-as és 30-as években is még legalább kétszer revideálta a sorozat egyes tételeit.) A II. kötet anyaga még tágabb időintervallumot ível át: egyes tételek még az első lipcsei időszakra, az 1720-as évek közepére nyúlnak vissza, a legtöbb prelúdium és fúga azonban 1735 után keletkezhetett. A teljes sorozat az első kötetnél mintegy húsz évvel később, az 1740-es évek első felére készült el, s ezt is követte még későbbi revízió.

 

Bár a Wohltemperiertes Klavier ma is a magasabb fokon álló zongorista-növendékek mindennapi kenyere, fontos pedagógiai szerepe mellett legnagyobb jelentőségét zenei tartalmának szinte enciklopédikus gazdagsága, a különböző tételtípusok, szövésmódok és karakterek sokfélesége, a formai szigorúság és szabadság, az archaikus és a Bach korában legmodernebb stílusok egymásmellettisége adja. Mindkét kötetben vannak olyan prelúdium–fúga párok, amelyek feltehetően különböző időben keletkeztek (a II. kötetnek például az Asz-dúr prelúdium az egyik legkésőbbi, a fúga az egyik legkorábbi tétele).

 

A prelúdiumok között találunk improvizatív, akkordfelbontásos, igazi „előjáték”-karakterű tételeket (például I/C-dúr, I/c-moll, I/G-dúr), a két-, illetve háromszólamú invenciókhoz hasonló zenéket (I/Fisz-dúr, II/disz-moll, illetve I/A-dúr), gazdagon díszített Adagiót (I/esz-moll), Arcangelo Corelli triószonátáinak stílusát kölcsönvevő Andantét (I/h-moll), Vivaldit idéző concerto-stílusú (II/d-moll, II/H-dúr) tételeket, táncos (gigue-) lejtésűeket (II-Esz-dúr, II/A-dúr), modern, „gáláns” stílusúakat (I/Asz-dúr, II/f-moll), de a Máté-passió nyitókórusát előlegezőt is (I/b-moll). A fúgák legalább olyan sokfélék, mint a prelúdiumok, a szerkesztés és a stílus tekintetében is: a 17. században gyökerező, archaikus tételek (II/E-dúr, II/g-moll), a Kunst der Fuge közelségét jelző, szigorúan szerkesztettek (II/H-dúr), s szabadabb felépítésűek (II/A-dúr) egyaránt jelen vannak a gyűjteményben. És ami talán a legmeglepőbb: a fúgák is lehetnek gáláns stílusúak (II/F-dúr, II/f-moll).

 

Bár ez a sokszínűség a Wohltemperiertes Klavier egészére jellemző, a két kötet keletkezése között eltelt idő mégis észrevehető különbségeket is eredményezett: az első kötetben több a négyszólamú fúga, és a gyűjtemény két ötszólamú fúgája (cisz-moll és b-moll) is itt található; a második kötetben viszont több a gáláns tétel, a prelúdiumok sokszor hosszabbak, szinte a fúgával azonos súlyúak, és megformálásuk gyakran a két vagy háromrészes, ismétléses preklasszikus szonátatételekéhez hasonló (míg az I. kötetben csupán egy, addig a másodikban tíz ilyen prelúdium szerepel).

 

A Wohltemperiertes Klaviert a Bach utáni zeneszerző-generációk is nagy becsben tartották: ott volt többek között Beethoven és Schumann zongoráján; számos komponistát inspirált hasonlóan elrendezett sorozatok megírására (a legismertebb közülük Chopin 24 prelűdje és Sosztakovics 24 prelúdium és fúgája), Bartók Béla pedig a 20. század első éveiben, zeneakadémiai tanárként elkészítette belőle a maga instruktív, pedagógiai célú közreadását. Bach monumentális alkotása ma is megkerülhetetlen, kimeríthetetlen forrás, nem csak a billentyűs- és zeneszerző-növendékek, illetve hivatásos muzsikusok, de minden zenekedvelő számára.

 

 

 

Nagy öröm számomra, hogy Johann Sebastian Bach Das Wohltemperierte Klavier című gyűjteményének második kötetét unikális hangszeren örökíthettem meg: egy Johann Heinrich Harraß csembaló (Großbreitenbach, 1706 körül) hű másolatán. Ennek építését Jürgen Ammer (†2017) kezdte el breitenbachi műhelyében, de a mester sajnos már csak a corpust tudta elkészíteni, amelyet azután Jan Bečička, Stanislav Hüttl és Petr Šefl (Bystřec) fejezett be 2018-ban.

 

A csembaló rendelkezik egy – a maga korában még ritkán előforduló – 16 lábas húrsorral is, amely a többi regiszterhez kapcsolva grandiózus hangzást eredményez. E Harraß-kópia különlegesen inspiráló volt a kor nemzeti stílusait, műfajait, szerkesztésmódjait szinte enciklopédikusan felsorakoztató monumentális gyűjtemény második kötetének megszólaltatásához. E tartalmában utolérhetetlen sorozat gazdagsága, változatossága néhány tételben a hangszín-kombinációs lehetőségek minél teljesebb kihasználására, gyakoribb regiszterváltásokra, esetenként orgonaszerű előadásmódra késztetett engem. A felvétel Jürgen Ammer hangszerkészítő mester emléke előtt is tiszteleg. Köszönet Jan Bečička, Stanislav Hüttl és Petr Šefl cseh mestereknek, akik a munkát az ő szellemében folytatták és lehetővé tették, hogy a felvétel már e nem mindennapi hangszeren készülhetett el.

 

Hálával tartozom Frank Mehlfeld úrnak, aki a csembalót nagyvonalúan rendelkezésemre bocsájtotta.

 

---

DOBOZY BORBÁLA felsőfokú csembalótanulmányait Zuzana Růžičková vezetésével a pozsonyi Zeneművészeti Főiskolán kezdte, majd a prágai Zeneakadémián folytatta nála. A következő években a historikus előadói gyakorlatot tanulmányozta: először a salzburgi Mozarteumban Liselotte Brändle, Nikolaus Harnoncourt és Johann Sonnleitner irányításával. Ezután még egy évig tanult a zürichi Zeneakadémián Johann Sonnleitner tanítványaként.

 

1983-ban díjat nyert a belgiumi Brugge-ben rendezett nemzetközi csembalóversenyen. Kurzusokat tartott Magyarországon, Norvégiában, Németországban, Ausztriában, Fehéroroszországban, Szlovéniában, Szerbiában. 2005-2013-ig a franciaországi Thoiryban évente megrendezésre kerülő „Brillamment baroque” régizenei kurzus tanára volt.

 

Európa legtöbb országában és az USA-ban koncertezett, rádió-, TV- és lemezfelvételeket készített.

 

Dobozy Borbála művészi tevékenysége középpontjában Johann Sebastian Bach életműve áll: szinte minden csembalóra írt kompozícióját eljátszotta, beleértve összes zenekari és kamaraművét is. 2010-ben Csehországban megjelent Goldberg Variációk-felvétele komoly elismerést váltott ki. A Hudební rozhledy cseh szaklap hasábjain így méltatták: „Az előadó nemcsak technikailag tökéletesen felkészült, ami lehetővé teszi, hogy a legnehezebb variációkat is varázslatos könnyedséggel játssza, de Bach zenéje iránt is tökéletes érzékkel rendelkezik. Átgondolt interpretációja az idővel való bánásmódján, az egyes variációk tempóin és részletesen kimunkált artikulációján alapul, ami a műveknek még több lendületet ad… a legmagasabb előadói színvonalat képviseli.”

 

Repertoárja szinte az egész csembalóirodalmat felöleli, beleértve a 20. századi és a kortárs zenét is. Több magyar zeneszerző – Arányi-Aschner György, Balázs Árpád és Hidas Frigyes – komponált már számára műveket, így számos ősbemutató fűződik a nevéhez. A budapesti Liszt Ferenc Zeneakadémia docense, a csembalóosztály vezetője.

 

Gottlieb Muffat műveit tartalmazó albuma (Componimenti musicali per il cembalo) 1992-ben elnyerte a Hamburgi Német Lemezkritikusok Díját. 2011-ben Liszt Ferenc-díjat kapott. 2013-ban DLA doktori fokozatot szerzett. Disszertációja „Georg Anton Benda és csembalószonátái” címmel magyar és cseh nyelven könyvalakban is megjelent (Magyar Kultúra Kiadó, 2014 és 2016) 2017 júniusa óta a Magyar Művészeti Akadémia Zeneművészeti Tagozatának levelező tagja.