Waldeinsamkeit. A szó előkelő helyen áll a legnehezebben lefordítható német kifejezések versenyének erős mezőnyében. „Erdei magányként” szokták magyarítani, de sokkal többet jelent, mint a fák közti árnyékában tett, társak nélküli sétát. A kifejezés a 19. század közepén kultikus fogalommá vált: arra az állapotra utal, amit az erdőbe „visszatérő” civilizált ember él át a vadon természetes, ősinek vélt közegében. A romantikus képzeletvilágban sokféle formát öltő erdő – gyönyörű magyar szóval: a rengeteg –, amely egyszerre volt vonzó és félelmetes, tündérekkel és démonokkal teli, sokak számára a társadalomból való kivonulás szimbólumává vált a 19. század folyamán.

 

Részben ez munkált az amerikai filozófus-költőben, Henry David Thoreau-ban (1816–1862), amikor a Harvard College elvégzését követően úgy döntött, kiköltözik a civilizációból. 1845 és 1847 között egy aprócska kunyhóban élt az erdő közepén, a Massachusetts állambeli Walden Pond tó partján, s erről a két év, két hónap, két nap hosszúságú vadonbeli életről és az élményből fakadó filozófiai konzekvenciákról szól 1854-ben publikált Walden című kultikus könyve, amelyben a következőket írja: „Azért mentem az erdőbe, hogy megfontoltan éljek, hogy arcomat csupán az élet lényeges tényei felé fordítsam, lássam, mit taníthat nekem, hogy azután ne a halálom óráján kelljen megtudnom, nem éltem.”

 

Amikor az ütőhangszeres Dés András úgy döntött, hogy legújabb lemezét az erdőben rögzíti, elmondása szerint nem elsősorban társadalomkritikai vagy filozófiai megfontolások vezették, sokkal inkább a zenei kíváncsiság. Abban az értelemben persze a thoreau-i programot valósítja meg, hogy a hangstúdióként működő természet a zene „lényeges tényei felé fordította arcát”. Ezen a lemezen semmi sem lényegtelen. Az erdő zörejei is zenévé válnak, a zene pedig az erdő részévé lesz. És ahogy Thoreau-t, úgy a zenészeket is sok mindenre megtanította az erdő. „Nagyon érdekes önismereti folyamat volt – mondja Dés András. – Sejtettem, hogy mire, pontosabban mire nem számíthatok, valóban fejest ugrottam az ismeretlenbe. Otthon hagytam a hangszereimet és jelképes értelemben teljesen »meztelenül« érkeztem a felvételre. Csak olyan eszközökön játszottam, amit ott, az erdőben találtam: fákon, köveken, leveleken, tobozokon, csigaházon, a földön, és persze a testemet is használtam hangszerként.”

 

A Bakonyban tartott kétnapos felvétel során az erdő mindenekelőtt arra tanította a muzsikusokat, hogy mindig minden eshetőségre legyenek felkészülve. Végső soron ez volna valamennyi improvizációs műfaj alapszabálya, ebben az esetben azonban a kérdés sokkal élesebb formában merült fel: „Az első reggel összegyűjtöttem egy csomó szépen, izgalmasan szóló tárgyat az erdőben – meséli Dés András –, csakhogy eleredt az eső, egész nap ömlött, amikor aztán végre elállt, és neki tudtunk állni a zenélésnek, minden egész máshogy szólt.” De az erdő nemcsak azzal oktatott, hogy az utolsó pillanatban megváltoztatta a felvételi körülményeket (mint afféle idős, szemétkedő producer: „na vajon megállják-e a helyüket így a fiatalok?”), hanem puszta akusztikai közegével is.

 

A lemez első hallgatójaként számomra az volt szembetűnő, hogy mennyire más a zenészek egymás iránti figyelme, mint hagyományos jazz-lemezeken lenni szokott: már-már kézzelfoghatóan intenzív, ahogy hallgatják egymást, ahogy reagálnak egymás zenei gesztusaira. Ezt magyarázhatnánk persze azzal is, hogy négy fantasztikus muzsikus zenél együtt. Dés András partnerei a minden műfajban otthonosan mozgó gitáros-producer Fenyvesi Márton, a doktori disszertációját a tizenkéthangú improvizációról író szaxofonos, Ávéd János, valamint a Franciaországban élő, zenei kultúrák között szabadon mozgó nagybőgős, Szandai Mátyás. Együttjátékuk különösen magas kamarazenei minőségében azonban az is fontos szerepet játszik, hogy nem a minden igényt kielégítő, tökéletes stúdióközegben kellett zenélniük, hanem egy erdő közepén. Mintha a megszokottnál sokkal inkább egymásra lettek volna utalva, és ez nagyon-nagyon jót tett a lemeznek. Hála érte az erdőnek, a vén producernek!

 

A lemezen Dés András által írt kompozíciók váltakoznak teljesen szabad improvizációkkal, s bár ezek tempóban, karakterben, hangzásban nagyon sokfélék, a zeneszerző személyén és a négy muzsikus közötti intenzív kémián túl még valami összekapcsolja őket: a számok egyike sem lép át egy bizonyos dinamikai tartományt. Nincsenek kirobbanó csúcspontok, a négy zenész még a leghalkabb pillanatokban is folyamatosan csúcspontközeli állapotban tartja a zenét. Mintha a forrpont előtti pillanatot tágították volna a lemez ötvenpercnyi időtartamává. És akármit mond is Dés András arról, hogy lemeze nem társadalomkritikai céllal született, hallgatóként az ember nem tudja nem a világra vonatkoztatni azt, ami megszólal, s amit éppen egy erdőben, a természet ölelésében rögzítettek: hogy a huszonnegyedik órában, az összeomlás előtti utolsó pillanatban vagyunk.

 

Miként Dés András előző lemeze (András Dés Trio: The Worst Singer in the World, BMC CD 241), ez az album is egyetlen, megszakítatlan folyamatként hallgatható, sőt hallgatandó. A „Cautious Party” [1] afféle nyitány: mintha közeledő léptek hangját közvetítenék a falevelek, majd távolról megszólal a szaxofon, kürtjelfélét játszik, amely keresni látszik az útját, egyre intenzívebbé válik, majd belép a gitár, ritmikai profilt ad az addig szabadon áradó dallamnak, és szabad improvizáció [2] vezet át a „Music for Brokers” [3] szaggatott és kemény ritmikai világába. A rögtönzés és a megírt zene észrevétlenül olvad egymásba (a „Music for Brokers”-ben a megkomponált rész csak két és fél perc tájékán indul), s mintha a dal nem is a brókereknek, hanem a brókerekről szólna: arról a kegyetlen, túlcivilizált, természet nélküli világról, amelytől annyira jó az erdőbe menekülni. Megyünk tovább, egyre mélyebbre jutunk az erdőbe, oda, ahol az élet énekel: „Life Sings On” [5], ez a következő szám címe. A folyamatosan áramló, szünet nélkül zsongó zene az erdei „ütőhangszerek” nélkül is természeti jelenségnek tűnik. Utunk során az önfeledten éneklő erdőistennel, Pánnal találkozunk [6], majd egy súlyosan kromatikus dal révén egy szellemvárosba – „Ghost Town” [7] – érünk.

 

A „Dora’s Song” [8] olyan, mint egy tisztás az erdő mélyén: megállásra késztet – ahogy a zene is lecövekel egy időre a D-dúr akkordon –, a megállás pedig gondolkodásra sarkall. Ha akarom, szerelmi vallomás ez a zene, ha akarom, számvetés, talán mindkettő. A finom hangnemi kitérések mögött végig ott érződik a D-dúr otthonos biztonsága, ahová bármikor haza lehet térni. Az utolsó előtti szám – „Long Distance Relationship” [9] – pedig mintha az előző ellentettje volna, az maga a nyugalom, ez csupa mozgás, ha az a fészekrakás, ez a fészkelődés. Visszafogott tempójában, karakterében, szabadságában szépen rímel az epilógus [10] a nyitó számra: utunk végére értünk. És itt történik valami egészen rendkívüli, mindjárt a dal elején. A gitár és a szaxofon unisono játszik egy frázist, amelyre valahonnan a magasból madarak válaszolnak (0:03-tól), majd amikor ugyanaz még egyszer megszólal, Dés András pontosan ugyanabban a ritmusban reagál (0:21-től), mint pár másodperccel korábban a madarak. Nem tudom, vajon hallotta-e Dés András a madarakat, vagy ösztönösen vált az erdő szerves részévé, akárhogy is: csodálatos a pillanat, amely nem jöhetett volna létre a zenekar ötödik tagjaként működő, káprázatos munkát végző hangmérnök, Szabó Viktor nélkül.

 

S hogy miért einschließlich a lemez címe? „Gyönyörű szó” – ad kézenfekvő, s nehezen vitatható magyarázatot Dés András, aki 2018-ban Budapestről Bécsbe költözött a családjával, így gondolatvilágát az utóbbi időben az efféle gyönyörű német szavakkal való ismerkedés töltötte ki. De a címválasztás mögött ennél persze sokkal több van. Az „einschließen” szó maga éppoly nehezen lefordítható – és éppoly szép –, mint a „Waldeinsamkeit”. Az elsődleges jelentése a „bezár”, s ez esetben a „be-” igekötő rendkívül fontos: nem kizár, hanem bezár. Ami megvilágítja a szó másodlagos jelentését is: „magában foglal”, „körülzár”, „beleért”. Dés András lemeze olyan, mint az erdő: zárt tér, amely magában foglal egy egész világot.

 

 

 

Köszönöm Dórának, hogy címet adhattam, Matyinak, hogy címet adott, Misinek pedig hogy egy picit még mindig Pupu.

 

Köszönet: Janinak, Marcinak, Matyinak és Viktornak, Nagy Marcinak, Mindenkinek, aki az Indiegogo kampány keretein belül támogatta a lemez létrejöttét, Mamának, Papának, Julcsinak, Gusztinak, Fanninak, Gőz Lászlónak, Wallner Györgynek, Bognár Tamásnak, Petneki Ábelnek, Fazekas Gergőnek, Ingeborg Doblandernek, Szabó Lajosnak és a Muzsikál az erdő fesztivál munkatársainak, Kocsis Szilveszternek, Somogyi Lajosnak, Kőrösi Máténak, Pátyi Csillának, Korn Ignácnak és a Bakonyerdő munkatársainak, Pátkai Rozinának és Fenyvesi Rudolfnak, Lakos Andrásnak.