A VILÁG LEGROSSZABB ÉNEKESE

„Képzeld, vettem egy kromatikus kalimbát, és el tudom rajta játszani Bach G-dúr csellószvitjéből a menüettet” – pár éve ezekkel a szavakkal hívott fel Dés András barátom, és azonnal átéreztem a hangjából áradó lelkesedést. Hiszen mi is lehetne csodálatosabb, mint egy miniatűr szubszaharai ütőhangszeren Bachot játszani. Nem is csak azért jutott eszembe ez a telefonhívás, mert éppen ennek a kalimbának a hangjával kezdődik Dés András triójának új lemeze – Steve Reich repetitív zenéire jellemző varázslatos atmoszférát teremtve mindjárt az Intro első pillanataiban –, hanem azért is, mert tökéletesen tükrözi mindazt, amiért Dés András zenéjét érdemes hallgatni. Ez a zene nem törődik műfaji határokkal, miközben sikerrel kerüli el a műfajok keresztezéséből gyakorta származó genetikai hibákat; folyamatosan keresi az újat, de az ismerős zenei elemek használata révén jóleső akusztikai otthonosságot teremt a hallgató számára; és árad belőle a lelkesedés, még a legkomolyabb pillanatokban is azt üzenve, hogy nincs csodálatosabb dolog a zenénél. Ami Dés András esetében viszonylag egyszerű áttéttel lefordítható arra, hogy nincs csodálatosabb dolog az életnél. A nehézségek ellenére, vagy éppen azokkal együtt. A lemez hallgatója számára mindez egyszerűen annyit tesz, hogy ezt a zenét egyszerűen jó hallgatni.

Az emberben persze számos kérdés felmerül az album kapcsán, az első mindjárt a hangszerösszeállítás: gitár– gitár–ütőhangszerek. A miértre Dés András két rövid mondatban válaszol. „Mert Fenyvesi Márton.” „És mert ifj. Tóth István.” Hogy tehát két ilyen kreatív, nyitott, virtuóz és érzékeny gitáros esetén az embernek már nincs is szüksége más zenészre. Adódik aztán a cím: egy ütőhangszer-játékos zenéjét tartalmazó triólemez ugyan miért a The Worst Singer in the World címet viseli? A válasz ezúttal némi hímezés-hámozás: „a két fiam nevezett a világ legrosszabb énekesének” – ami persze nem feltétlenül kritikaként értendő, különösen, ha azok fogalmazzák meg, akik a világon a legfontosabbak az ember számára (apa végül is ütőhangszereken játszik). Aztán hirtelen komolyra fordul a szó: „Tudod mit, beszéljünk inkább a demokráciáról.” Hát beszéljünk.

Mert ha akarjuk, ez a lemez valójában a demokráciáról szól. Arról, hogy milyen szerepet játszik a zenében a központi akarat, hogy miként működnek a fékek és ellensúlyok, hogy az egymás iránti toleranciának hol húzódnak a határai, hogy képesek vagyunk-e hagyni, hogy mások is hallassák mellettünk a saját hangjukat. Egy gondolatkísérlet erejéig fogjuk fel a zenei műfajok világát politikai rendszerek metaforájaként, s képezzünk belőlük kontinuumot.

Az egyik végpontban az autokráciák különböző válfajait megtestesítő klasszikus zene található. Az abszolút tekintélynek számító zeneszerző részletesen kidolgozott kottában rögzíti a szerzői akaratot, az előadó feladata nem más, mint ennek megvalósítása a komponistát rajongva imádó közönség felé. A másik végpont a kötöttségektől teljesen mentes free-jazz anarchiája. Nincs se központi akarat, se kotta (közönség se nagyon), az alapelv a „csináld- ahogy-gondolod-valahogy-majd-lesz” . Ha e két végpont között kellene megtalálnom Dés András zenéjét, valahol középtájon keresném. Az érzékenyen megkomponált és szellősre hangszerelt témákat szabad improvizációk kapcsolják össze, olykor hosszú pillanatokra elhallgatnak az ütőhangszerek, s ebben a háromszereplős politikai rendszerben az egyén szabadsága mindig pontosan addig tart, amíg nem sérti a többiek szabadságát.

A szabadság nemcsak a három muzsikus egymáshoz fűződő viszonyát határozza meg, hanem az album egészét is: mert a két, cím nélküli szabad improvizáció és a hét megkomponált dal valójában egyetlen, kanyarokban gazdag, szabadon alakuló, mégis világos irányban haladó folyamatot alkot. A kalimba atmoszferikus kezdő zenéje indítja a történetet. A bevezetésből szabad improvizáció vezet a föld ősenergiáit aszimmetrikus ritmusok és polimetrikus gesztusok révén megmozgató Gardeninghez, ahonnan szünet nélkül megyünk tovább az Hommage című dalba, amelyben Dés András a számára meghatározó gitárosok előtt tiszteleg. Innen ismét szabad improvizáció visz tovább a lemez szívének tekinthető Holding Your Hand 150 Seconds before Midnight balladai világába. A címbéli „éjfél” a Végítélet órájára (Doomsday clock) utal. Az órát Nobel-díjas amerikai tudósok állították fel 1947-ben, s az éjfél a globális katasztrófa szimbóluma. Első állásában 23:53-at mutatott az óra: vagyis hét percre volt az emberiség az atomháború és az éghajlatváltozás miatt bekövetkező totális pusztulástól. Története során huszonkétszer állították el különböző irányokban a kismutatót: 1953-ban állt a legközelebb éjfélhez (23:58), 1991-ben a legtávolabb tőle (23:43). Donald Trump amerikai elnökké választása volt a legutóbbi pillanat, amikor állítottak az órán: jelenleg 150 másodperccel járunk éjfél előtt. A megrázóan szép dal nem a tragédiát énekli meg. Olyan, mint egy érzelmekbe kapaszkodó, utolsó, lassú tánc a teljes összeomlás előtt. Nem véletlen, hogy ez az egyetlen dal a lemezen, amely valódi zárlattal végződik, amelyből nem következik szükségszerűen a következő dal.

Történetünk persze halad tovább: a Transparent Afternoon afféle „visszatérés az életbe” a Holding your hand… mélyfúrása után. A lezárást pedig a Sea at Second Sight hozza el. Visszajutottunk a kezdőponthoz: a kalimba az Intro bevezető anyagát játssza, de valamelyest lassabb tempóban, hiszen másodszor látjuk ugyanazt, az élmény talán már nem annyira euforikus. És a lemez itt még nem ér véget: a záró szám – Lullaby under the Sky – afféle epilógus. Varázslatos pillanat, ahogy az altató alaplüktetését Dés András nem a cajonból, cintányérokból, különböző keretes dobokból, kannából, bodhranból, kalimbából és ki tudja még miből álló, átláthatatlanul gazdag ütőhangszerparkjának egyik darabján szólaltatja meg, hanem saját testét használja: kezével, mellkasával, szájával, lábaival teremti meg a zenét, amit a két gitár harmóniája tesz teljessé. S ahogy a lemez utolsó pillanataiban a gitárok ugyanazt a motívumot ismételgetik, makacsul s egyre halkabban, s közben a ritmus fokozatosan elenyészik: ez a három csodálatos zenész mintha nemcsak a zenével, hanem magával a természettel is eggyé olvadna.

Fazekas Gergely