„Ha földereng a táj, holnap a pirkadással” – így indította Victor Hugo egyik legismertebb versét. Ideális pillanat lehet ez a Shadowlands-lemez meghallgatására, amikor tisztaság és dallam egymásba olvad. Ennyit az időről. Ami
a teret illeti, lejjebb kell ereszkednünk a trió új, a BMC-ben rögzített felvételeibe, hogy rátaláljunk az album egyik kulcsára – egészen a kilencedik darabig, a Rushes-ig, amelynek nyugalma távol áll minden olimpikus fennköltségtől. Ez a tétel Elaine Gaston ír költőnő (Rushes, Port Na Cailleach on St. Brigid’s Day, kb. 2010) szövegét dolgozza fel skandált és énekelt formában:

„A réten növekszem, 
ahol a föld 
átadja helyét 
az Atlanti-óceánnak.

A sós szél és a mocsaras talaj 
tesz azzá, ami vagyok, 
Észak-Antrim bazaltja 
tart fogva 
minden észszerűségen túl.”

Ez a folyékonnyá váló rét a folyókkal és patakokkal, amelyek az ír lápvidéket formálják, a kelta tájak legősibb rejtélyeihez tartoznak. Távoli, mégis élő rokonai azoknak az áramlatoknak, amelyek a Two Minds zenéjét is táplálják – s amelyek hangja közvetlenül a hallgató dobhártyájáig ér. Ha az album hangzástere hullámzóként hat, az azért van, mert kétségtelenül fordított irányból épül fel. Nem egy előre meghatározott tematika mentén választották ki
a szövegeket: a zene előbb létezett, s a szó arra telepedett rá, ahogyan Elaine Gaston Atlanti-óceánja is megelőzi
a mocsaras talajt. Belemerülni ebbe a világba páratlan élvezet. Mintha végre megértenénk valamit a Föld énekéből. Valójában éppen ez tesz minket azzá, akik vagyunk. 
A Two Minds először visszhangokon keresztül bontakozik ki, majd a fokozatos megtisztulások révén.  A szó
és a hang – legyen az dallam, lehelet, zajmotívum vagy drone – egymásra rezonáltatása sajátos tereket hoz létre,
és lehetővé teszi, hogy a Lauren Kinsella (ének), Kit Downes (orgona, zongora) és Robin Fincker (szaxofon, klarinét) alkotta trió átitasson minket, mielőtt visszavezetne a világba. Akár egy apró, tudós- és népi kinyilatkoztatásokból álló gyűjtemény. „Minden észszerűségen túl.”
Ezen a felvételen mindenekelőtt szívvel és lélekkel végzett munka hallható. Az érzelem és a szenvedély – szerényen, visszafogottan, ahogyan az Robin Finckernél, a Shadowlands kezdeményezőjénél megszokott – táplál minden későbbi gondolatot és kompozíciót. Ezek az elemek folyékony kitörésekben jelennek meg, azonnal érzékelhetően,
a mértéktartás, a szemérmesség és a sejtetés ellenére, amelyek a Two Minds aprólékos és mégis grandiózus karakterét adják. „Gyakran mondják, hogy amikor játszom, énekelek” – jegyezte meg a szaxofonos az Ombres (BMCCD327, 2024) megjelenésekor. Az új lemez a Shadowlands egy másik arcát mutatja meg. Míg az Ombres egy szinte időtlen repertoár kortárs kapcsolódási pontjait kereste, a Two Minds azt vizsgálja, miként tükröződhetnek
a kortárs zene felszínén azok a csodálatos „mocsarak”, amelyeket a 19. századi női költészet – Emily Dickinson (My Life Had Stood), Christina Rossetti (Buds and Babies) – és a jelenkor poézise – Elaine Gaston (Rushes), Sasha Akhtar (Bourdon) – hozott létre. A zenei világ pedig váltakozva nyit a legkülönfélébb irányok felé, legyen az free jazz, indiai rága, Pascal Dusapin, new york-i avantgárd vagy folk. 
A hagyomány önmagában is pontosan körvonalazza a Shadowlands lényegét, elutasítva az elképzelést, hogy
a tradíció és a konzerválás felcserélhető fogalmak lennének. Robin Fincker továbbra is a mai népzenét kutatja makacs következetességgel, „füllel bogarászva” egy olyan korpuszban, amelyhez örökölt kapcsolódási pontjai vannak. Elég a Vison Visu, a Future Folk Stories vagy a Bedmakers zenekarok keretében végzett munkájára gondolni – és máris képet kapunk erről a zseniális hajthatatlanságról. A tradicionális társadalmakban azt éneklik, amit élnek, és azt élik, amit énekelnek. Az etnológia náluk kézműves gyakorlat: előbb tapasztalat, s csak azután artikulált gondolkodás. Amikor Robin Fincker az Írországból származó, Londonban élő Lauren Kinsellával és a brit zongoristával, Kit Downesszal létrehozta a Shadowlands-et, bizonyára régizenét, elfeledett költeményeket és folkot kívánt ötvözni saját kompozícióikkal. A Two Minds továbbviszi és megtöri azt a szomatikus és érzéki tisztaságot, amelyet elődje megteremtett: mélyen belemerítkezik az improvizatív zene örvényeibe, hogy feltárja a hajdani dalok kevéssé ismert aspektusait. Ezek az áramlatok táplálják a zenekar hangzását, melynek kohéziója még sűrűbb és folyékonyabb, mint az Ombres esetében. A trió fény-árnyék játéka elmélyült, az árnyalatok megsokasodtak. Lauren Kinsella hangja suhan azon a sűrű szöveten, amelyet Fincker és Downes szinte kibogozhatatlan módon sző meg alatta. Az énekhang lebeg, de újra és újra meg is kapaszkodik, egyértelmű hallgatási csomópontokat hozva létre,
és újraindítva minden darab – hangszeres vagy énekelt – belső logikáját.
Ez a visszapattanásokkal teli játék lenyűgöző: a Cornered Music organikus fintoraitól a Two Minds parányi elégiájáig; a My Life Had Stood megható, látszólagos mozdulatlanságától a Stéphane Mallarmé és Maurice Ravel párosára felelő Plumage Instrumental-ig; a Sainte franciás és hullámzó világában; a Rushes szikár sürgetésétől a Bourdon alkonyi, szerelmes drone-jáig, amely Sascha „The Reverend Aurora” Akhtartól kölcsönzi szavait. Talán mindezeknél is lenyűgözőbb a sean-nós énekek kristálytiszta egyszerűsége, amelyeket Lauren Kinsella gael nyelven szólaltat meg. Előadásában a melizma-technika –  a szótagok finom, enyhe elnyújtása – feltárja a dalok erejét és varázslatát.
Ilyen Antoine Ó Raifteirí Màire Ní Eidhin-je, s az a női kecsesség, amely tragikusan robban, miközben „ezer összesereglett írnok sem volna képes leírni” a lápvidék fölött felcsavarodó csillagok alakját, valamint a Róisín Dubh, az ír népdal is, színpompájával és viharos, maró bűntudattal teli tragédiáival. Időtlen, légies és elveszett, miközben „a haj végigsöpört a hanga borította völgyeken”. A lápvidékek hangzó peremén, amelyeket lassan emészt fel az óceán.

Guillaume Malvoisin