FEKETE TENGERI DALOK

Amikor egy zenész megkér, hogy írj kísérőszöveget egy készülő albumhoz, akkor általában kétféle megközelítés lehetséges. Van, aki azonnal rádömleszt számtalan történetet a zene keletkezéséről, az alkotói folyamatról és a főbb témákról, a gondokról és a kétségekről, és ezzel ad egy olyan keretet, amit  már csupán ki kell tölteni. Mások csak odadobják a zenét az öledbe és már el is tűntek a sarkon, mielőtt  még esélyed lehetett volna megkérdezni tőlük, hogy mi történt velük mostanában.
Ez természetesen lehet  a bizalom jele – mintha azt mondanák: elég okos vagy ahhoz, hogy megértsd, mivel állsz szemben.
De az értelmezés kockázatos. Természeténél fogva szeszélyes, mindig része a bizonytalanság és a tévedés lehetősége. Szerencsére ott a megmentő képzelet, amely elkerülhetetlenül szubjektív.
A lemez három művésze igen spontán módon kapcsolódik egymáshoz, ami évek óta tartó ismeretségükben gyökerezik. Az Amszterdamban lakó török énekes-csellista, Sanem Kalfa, és a román multiinstrumentista, George Dumitriu (aki főleg brácsásként és gitárosként hallható a lemezen) már több, mint tizenöt éve zenél együtt nagyobb együttesekben és duóként is. Egyedi hangjával és stílusával Kalfa könnyedén átszeli a jazz, az improvizáció, és a világzenei hagyományok közötti határokat, miközben Dumitriu ugyanilyen könnyedséggel járja be ugyanazokat a tájakat, kimerészkedve a kortárs klasszikus zene és a színház területére is.
Adjuk hozzá a belga Joachim Badenhorstot, és valódi csemegében lesz részünk. Az Antwerpenben élő fúvós (és időnként énekes) az egyik legnehezebben bekategorizálható zenész a szcénában, így ideális a már régóta működő duó mellé harmadikként. A trió bemutatkozó lemeze – Black Sea Songs (el NEGOCITO Records, 2021) – főleg hagyományos dalok interpretációiból áll. Számtalan népi hagyomány szövegeiből, gondolataiból és dallamaiból merítve, a darabokat a trió egyedi hangzása egyesíti: elegáns és mégis kíváncsi, kifinomult és mégis kalandvágyó. Új lemezük eredeti kompozíciókra helyezi a hangsúlyt – egy improvizációs darab mellett –, a szövegekhez pedig számtalan forrásból merítettek ihletet.
A nyitószám, Denizi Özleyenler İçin egy rövid, törékeny tánc, amiben a klarinét és az ének álomszerű, könnyűléptű ölelésben örvénylik egymás körül, míg Dumitriu brácsája stabil lüktetést ad alájuk. A szöveg és a cím a török költőtől, Orhan Veli Kaniktól (1914–1950) származik, és így fordítható: „Azoknak, akik  vágyakoznak a tenger után”. Az isztambuli születésű Orhan Veli Kanik hamar kilépett a kötött formákból, a szabad verselést, a hétköznapi nyelvet, és a kikötők, a hajók és a tenger világából származó képiséget kedvelte, telítve azzal az érzelmi kicsengéssel, amit ezek hordoznak. Ez a világ tökéletesen illeszkedik a trióhoz. Zenéjük egy hasonló térben lakozik, finoman egyensúlyozva a vágyakozás, a melankólia és a szabadság között.
A lemez egy későbbi száma, a Bogi’s Song szintén Veli Kanik egy versén alapszik, noha nem kell a szavakat megérteni ahhoz, hogy átérezzük a darabot átható melankóliát. Ugyanez igaz a Balchik című számra is, amelyet Fekete-tenger partján fekvő bolgár városról neveztek el. A dal tartózkodó és visszafogott, Dumitriu repetitív gitármotívumai köré épül, amelyek elegánsan megrajzolt alapot képeznek Kalfa gondosan elhelyezett szavaihoz (ezúttal a költő és festő Livia Bălan tollából, aki történetesen Dumitriu nagynénje is), és Badenhorst rövid, mégis markáns klarinétszólamához.
436 400 km²-nyi területével a Fekete-tenger hatalmas (nagyjából ugyanekkora Marokkó vagy Svédország). Ez a mély beltenger Kelet-Európa és Nyugat-Ázsia között fekszik, és hat ország határolja: Bulgária, Románia, Georgia, Törökország, Oroszország és Ukrajna. Szinte olyannak tűnik, mint valami köztes világ, egy hatalmas tranzitzóna, ahová emberek érkeznek és ahonnan távoznak, ahol kultúrák találkoznak és keverednek. A szárazföld, a víz és a kikötővárosok elválaszthatatlan egységet alkotnak; nem csupán földrajzi helyek, hanem érzelmi tájak is.
A kikötők, hajók, halászok és tengerparti városok tehát többek, mint visszatérő képek. Emlékekkel, jelképekkel és vágyakozással teli motívumok.
Kalfa Fisherman-je a saját énekhangjával és csellójátékával kezd szólóban, de hamar kiteljesedik a lendületes brácsával és izzó klarinéttal. A darab úgy bomlik ki, mint egy elnyújtott árapály, kezdeti lüktetése fokozatosan oldódik fel kitartott hangok egyre erősödő hullámaiban. Valami ehhez hasonló történik a Black című számban is, ahol az erősen lüktető csellófigurák lassan szöveg nélküli daloknak és a hangzás kifinomult játékainak adják át a helyüket. A Storm mindeközben csaknem pajkosan, imbolyogva bont vitorlát, mielőtt melankóliába fordulna, a láthatáron túlra röpítve a hallgatót.
Ezek között foglal helyet az improvizált Intermezzo, egy elragadóan repetitív, hipnotikus felfedezőút; és Badenhorst Mani-ja is, egy játékos kamarazenei darab, amiben Kalfa egy kiszámolót szaval, közben a húros és fafúvós hangszerek színes kontrasztokat alkotnak egymással,  mindezt Dumitriu lehető  legkifejezőbb brácsaszólójával.
Ez a három darab együttesen nyilvánvalóvá teszi, hogy hét kompozíción és egy improvizáción keresztül a zenészek meglehetősen nagy területet járnak be, a népzene és a kamarazene, valamint a rögtönzés és az életteli történetmesélés egymásba fonódásával.
És ezért érződik még mindig helyénvalónak a Black Sea Songs elnevezés, annak ellenére, hogy a trió ezúttal inkább a belső inspiráció felé fordult a hagyományos anyagok helyett. Természetesen Kalfa és Dumitriu családi gyökerei a Fekete-tenger partján fekvő országokba vezetnek, de, ahogy korábban is felvetettem, nem kizárólag a földrajzi elhelyezkedés az, ami számít. Ezért sem érződik Badenhorst kívülállónak ebben a felállásban. Egyetemes jelentést hordozó képekből és bőséges zenei forrásból merítve a trió utazó mesemondóvá válik, összekötve Amszterdamot, Antwerpent, és a Kelet-Nyugat közti hatalmas, titokzatos, ihlettel töltött teret.

Guy Peters
Fordította: Czinege Ádám Balázs