Az Ensemble Ensemble zenéjében van valami elmélkedő jelleg. Elmélkedő – így írjuk le azt a személyt, aki a semmibe bámul, akinek a figyelme és akarata mintha fel lenne függesztve, gondolkodása folyékony és folyamatos, érzelmei aktívak, de a háttérben marad, akár egy hangulat, szinte észrevehetetlenül, mint a levegő vagy egy színárnyalat. A merengő ember úgy tűnhet, mintha valami kísértené, vagy csak elmerülne a gondolataiban. Lehet mozdulatlan vagy mozgásban – például sétálhat. Testtartása és megjelenése egyik esetben sem a környező világra irányul, inkább semleges, eltávolodott a mindennapi társadalmi interakciók apró drámáitól. Mintha a hétköznapi idő megállna, és az ember egy másik helyre kerülne. A gesztusok, a testbeszéd, a járás mind üresnek, közömbösnek tűnnek, de valójában cselekvés zajlik mögöttük. A formák utat nyitnak a mozdulatok és a figurák szabad áramlásának, benépesítve ezt a belső teret, amelyet senki sem lát, még akkor sem, ha mindenki a saját álmodozásai és elmélyült képzetei alapján értelmezi őket. A merengő ember jelen van, bár magából hiányol valamit, és arra invitálja a hallgatókat, hogy térjenek vissza önmagukhoz, ahelyett, hogy a világba vetnék magukat.

Az Ensemble Ensemble öt tagjának – Mari Kvien Brunvoll (ének, elektronika), Eve Risser (zongora, fuvola, ének), George Dumitriu (hegedű, brácsa), Kim Myhr (gitár) és Toma Gouband (dob, ütőhangszerek) – zenéjét nagyjából így lehetne leírni. Mélabús zenéjük paradoxona, hogy ez az öt ember élénk, precíz és figyelmes egymás felé, így játékukban nyoma sincs tévelygésnek. Tele van visszafogott érzelmekkel és lebegő, nosztalgikus hangulattal. Mindannyian határozottan a saját nyelvüket beszélik, anélkül, hogy megpróbálnák eltorzítani vagy lefordítani. Az egyes zenészek jellegzetes megszólalása és hangszeres preferenciái azonnal felismerhetők, de ez az összefonódás nem az egók halmozása, sem a kijelentések szinkronizálása, inkább belső helyet jelöl ki, teret adva önmagának és nekünk is. Ennek köszönhetően jelen vagyunk az album hallgatása közben.

Mi ez a belső hely? Én úgy érzékelem, mint az emlékek régióját. Mari Kvien Brunvoll olyan dallamot rajzol, amelyet mintha valós időben olvasna a távoli múltból, talán még a túlvilágról is, szótagról szótagra, magánhangzóról magánhangzóra, néha visszhangozva, megkettőzve, elektronikusan modulálva. Toma Gouband néhány kő ütögetésével cseppek és hullámok folyékony univerzumát varázsolja elő, amelyre George Dumitriu pizzicatói válaszolnak, már amikor nem Kelet- és Észak-Európa népi hegedűinek emlékét idézi fel. Ezek mintha egy szűrőn keresztül érnének el hozzánk, ami hol egy harmonikát, hol a felhang ragyogását, máskor pedig egy táncformula hajlítását ereszti át. Kim Myhr gitárja és Eve Risser zongorája – feltárva hangszereik teljes textúráját és ütősjellegét is – minden harmóniakapcsolatot egy formulával, egy töredékkel és egy vázlattal határoz meg. Minden alkalommal az utalások világába merül, majd a dialógus felszínén felbukkan, aztán a zenekar tovatűnik. Semmihez nincs ragaszkodás, semmi sem tart örökké. Minden összhangzat, minden zenei időbuborék anélkül, hogy erre törekedne, felszabadítja a mélyen eltemetett emlékeket, amelyek aztán hangszeres visszacsatolásokban és rezgésekben törnek utat maguknak. Aztán az emberi hanghoz eljutva végül azzá a levegővé válunk, amit belélegzünk. Különös érzés lehet ez számunkra: mintha egy ezerféle konnotációval teli visszhangkamrán haladnánk át, amely mindenki számára más és más, attól függően, hogy milyen a saját jazz-, folklór-, azaz zenetörténete.