Sylvain Rifflet | Jon Irabagon | Sébastien Boisseau | Jim Black Rebellion(s)

BMCCD296 2020

A Rebellion(s) két kiemelkedő szaxofonos – a francia Sylvain Rifflet, és az amerikai Jon Irabagon –abbéli meggyőződéséből született, hogy a jazz ma is szolgálhat a legégetőbb társadalmi problémák zenei hangosbeszélőjeként. A múlt és a jelen öt emblematikus beszéde adja e kompozíciók alapját, amelyek különböző témák mentén mutatják föl az ellenállás hangjának sokféleségét. André Malraux, Greta Thunberg, Emma Gonzalès, Olympe de Gouges és Paul Robeson indulatos szavai ráznak fel kényelmes zenehallgató pozíciónkból, miközben a zene feszültségében John Coltrane, Sun Ra vagy épp Ornette Coleman indulatait halljuk fortyogni.


Előadók

Sylvain Rifflet – tenorszaxofon
Jon Irabagon – mezzoszoprán- és szopranínószaxofon
Sébastien Boisseau – nagybőgő
Jim Black – dob


Produkciós adatok

Szerzők: Sylvain Rifflet (1, 3, 5), Jon Irabagon (4, 7), Sylvain Rifflet & Jon Irabagon (6), traditional, hangszerelés: Sébastien Boisseau (2)
A felvételeket Szabó Viktor készítette 2020. január 22-24 között a BMC Stúdióban, Budapesten
Keverés: Julien Reyboz, Ohm sweet Ohm Studio (Paris)
Master: François Fanelli, Sonics Mastering (Marseille)

Borító: Huszár László / Greenroom

Producer Gőz László
Label manager: Bognár Tamás


Ajánlók

Louis-Julien Nicolaou - Télérama **** (fr)

Matthieu Jouan - Citizenjazz - élu (fr)

Florent Servia - Jazz News (fr)

Xavier Prévost - lesdnj.over-blog.com (fr)

Alex Dutilh - France Musique (fr)

Jean-Louis Lemarchand - facebook.com/academiedujazz (fr)

Zipernovszky Kornél - Magyar Narancs (hu)

Olasz Sándor - Riff.hu (hu)


3500 HUF 10.90 EUR

Sylvain Rifflet, Jon Irabagon, Sébastien Boisseau, Jim Black: Rebellion(s)

01 Jean Moulin 7:15
02 Factory Girl 5:45
03 Greta T. 4:24
04 The Adults in the Room 9:33
05 Olympe 3:40
06 Paul Robeson 5:55
07 America: Daybreak 5:28
Teljes idő 42:03

Online terjesztők listája



AZ EMLÉKEZET REMEGŐ HANGJAI

„Sylvain a Champs-Elysées-n sétálgatott Héloïse lányával. Végignézték a szobrokat és az emlékműveket, majd hirtelen ráébredtek, hogy oly sok ember volt a történelem során, akik a jó oldalon harcoltak. Nekik akartak emléket állítani és arra emlékeztetni az embereket, hogy ezek a lázadók mi ellen keltek fel. Ez a zene haragos és nagyon kifejező, de magában hordozza a reményt is, hogy végül a dolgok jóra fordulnak.” (Jon Irabagon)

Az 1976-os születésű Sylvain Rifflet-ről azt mondták a hallgatótársai, akikkel a Párizsi Konzervatóriumon tanult, hogy nagyon okos, mindig eredeti ötletekkel áll elő, saját nézőpontból látja a dolgokat, és nem nagyon törődik a konvenciókkal. Rifflet már tanulmányai idején olyan nagyzenekarok tagja lett, mint az Orchestre National de Jazz és a Le Gros Cube. A szaxofonos a rock és jazz merész hibridjét keverte ki első zenekara, a Rockingchair első két albumán, hiszen a Radiohead zenéjét ugyanolyan inspirálónak találja, mint Michel Portalét vagy Jannisz Xenakiszét. Európa egyik legeredetibb jazz-zeneszerzőjeként és szaxofonosaként bontakozott ki tevékenysége az Alphabet, a Beaux-Arts, a Re Focus és ArtSonic együttesek élén. A Rebellion(s) kvartettben folytatja együttműködését Jon Irabagonnal és tovább viszi azt a fajta társadalmi elkötelezettséget, amely John Coltrane Alabamá-jában hallható, és amelyet Archie Shepp, Charles Mingus, no meg a Max Roach és Abbey Lincoln-féle Freedom Now Suite képvisel.

„Amikor komponálok, keményen dolgozom. És ebbe nem számolom bele az összes előkészületet, csak attól a pillanattól, amikor nekiülök írni. Általában a felkészülés úgy hat hónapon át tart, ezalatt ötleteket gyűjtök és jegyzeteket készítek a munkafüzetembe vagy a számítógépbe. Azt mondom magamban, hogy ezt vagy azt a részt esetleg majd transzponálnom kell; tehát tulajdonképpen verbalizálom a darabokat, mielőtt elkezdem azokat megkomponálni.” Ez a verbalizálás különösen nagy hatással volt a Rebellion(s) című anyagon szereplő szerzeményekre – anélkül, hogy Rifflet ismerte volna Robert Ashley vagy Scott Johnson énekmintákon alapuló munkáit. Jelen lemezen szereplő kompozíciói az aktorok elhangzó beszédének mentén alakultak ki, a componere ige eredeti jelentésének (’összeadás’, ’összeállítás’) megfelelően.

„Mindenekelőtt mindig kiteszek magam elé egy »precíz vásznat«. Azután megkérdezem magamtól, mit akarok ezekkel a színekkel kezdeni. Sokszor gondolok a filmre és arra, hogy miként lehet a társművészetekből átemelni értékes dolgokat. Szerettem volna a francia és az amerikai forradalmak témájával foglalkozni, de aztán világossá vált számomra, hogy ezt már ezerszer megtették előttem. Hirtelen jött a gondolat: lázadók. A lázadók azok az emberek, akik a status quót elnyomásként élik meg. Beszélgettünk erről Jonnal, de akkor mindez még csak egy ötlet volt. Közelebb akartunk kerülni ezekhez az emberekhez és a szövegeikhez. Azután javasoltam Jonnak, hogy írjuk le hangról hangra a beszédeket annak érdekében, hogy majd ebből kiindulva komponáljunk zenét” árulta el e lemez születésének körülményeiről Sylvain Rifflet.

A Rebellion(s) nyitódarabja, a Jean Moulin című kompozíció korunk egyik kiemelkedő ellenálló hőse előtt tiszteleg. André Malraux pezsdítő orgánumát halljuk, akinek hanghordozása fantasztikusan zenei hatást kelt. Rifflet saját bevallása szerint azonnal tudta, hogy ezt a beszédet rögzíteni akarja a lemezen. Malraux De Gaulle kormányának kulturális minisztere volt, szakadó esőben szónokolt a közönségnek egy íróasztal előtt, jelentős katonai jelenlét mellett. Mindez 1964 telén történt, amikor Jean Moulin hamvait a Panthéonban helyezték el. Moulin a nácikkal szembeni ellenállás egyik szervezője volt és hozzájárult, hogy Franciaország elkerülte a polgárháborút. A hírhedt Gestapo-tiszt Klaus Barbie kínzói mindkét kezét és lábát összetörték a fogságban. Malraux unisonóban beszél a szaxofonnal, majd elkezdődik egy különös keringő: „A zászlóval ... a Gestapo ... fegyverek ... foglyok ... szörnyű, visszataszító ... a pincében megölteket ... éjszaka és ködben.” Miközben ezeket a szavakat halljuk, Malraux hangja a hangszerekkel együtt emelkedik, majd hull alá. Rifflet és Jon Irabagon szaxofonjai így idézik meg Jean Moulin emlékét. Egy egyedülálló férfiét, aki sokszor ért földet ejtőernyős bevetésen Dél-Franciaországban, és a börtönben egy üvegszilánkkal akarta elvágni a torkát, amikor a németek véletlenül elkapták. Szavakat hallunk: „a partizánok éneke... a Vogézekben, Elzászban...” A recitativo énekké alakul, a kompozíció pedig ennek fonalát követi. Mintha egy folyó lenne, Malraux mindig továbbmegy, igyekvést érezni ki a beszédéből, mintha megduplázná a sebességét, miközben mégis nagyon pontosan fogalmaz. Énekel. „Beszédének dallama megragadott engem. A végén meg már szinte úgy szól, mint Ornette Coleman szaxofonszólamai”.

A Factory Girl alapja egy ír népdal. A tenorszaxofon énekel, táncol a bőgővel karöltve, hajladoznak egymás körül, eltávolodnak, majd megint egymáshoz érnek. „Séb(astien Boisseau) érzékeny bőgőzése csodálatos közelséget tud teremteni, olyan intimitást, amelyben a két fúvós énekessé válhat” – mondja Sylvian Rifflet.

A Greta T. című opusz a klímatudatosságról szól. „Sosem vagy túl fiatal ahhoz, hogy döntést hozz… világosan kell fogalmaznunk azokról a rossz elképzelésekről, amelyek ebbe a szenvedésbe taszítottak bennünket… meg kell húznunk a vészféket… a civilizációnkat áldozatul dobták gazdag emberek egy maroknyi csoportjának.” A kvartett zenei kíséretet nyújt Greta Thunberg, a „Fridays for Future” mozgalom alapítójának beszédéhez. De itt másképp alakulnak a dolgok, mint a Jean Moulin című számban, hiszen itt egy teljesen más rétort hallunk. Az ő kulcsmondata így hangzik: „Változtasd meg a rendszert!”. Greta Thunberg utolsó mondatától megborzong az ember. A zenekar nagyszabású fináléja előtt négy szót sorakoztat föl: „Az igazi hatalom a népé”. Sylvain Rifflet erős tenorszaxofon szólója következik, majd Jim Black intenzíven akaratos-lázadó dobszólója zárja a számot.

Sehol a lemezen nem annyira nyilvánvaló az Ornette Coleman-hatás, mint a The Adults in the Room című számban, amelyet Jon Irabagon írt Emma Gonzalès, a közelmúltbeli amerikai történelem kiemelkedő beszédétől inspirálva. A Parklandban történt, 2018-as vérengzés egyik diák túlélőjének, Emma Gonzalèsnek dühös, sírástól fojtogatott hangját halljuk, amint az N.R.A. (National Rifle Association) fegyverlobbiját vádolja és azt mondja: „We call BS” [Leleplezzük a hazugságot]: „A fegyverek megváltoztak, de a törvények nem”. Kinyilvánítja, hogy az N.R.A. anyagilag támogatta a politikusokat, Trump elnök 30 millió dollárt kapott tőlük. A két szaxofon egyre aktívabbá válik. A ritmikai intenzitás ezután csökken valamelyest, de a feszültség fennmarad. „A politikusok hazudnak nekünk.”

Az Olympe a női egyenjogúságáért küzdő Olympe de Gouges emlékét idézi, aki a Nagy Francia Forradalom idején volt bátor felvilágosító és emberjogi harcos. 1791-ben vetette papírra A női és polgárnői jogok nyilatkozatát. Ebben Olympe az alkotmányt érvénytelennek nyilvánította azért, mert a kidolgozásában nem vett részt a lakosság többsége. Összefogásra szólít fel, amelybe – megfogalmazása szerint - „lényünk minden energiáját bele kell fektessük”. Rifflet ennek a lázadónak a portréjához egy énekesnőt kért fel narrátornak, Jeanne Added-t.

Paul Robeson szinte bibliai baritonja lehel életet a következő darabba. Miután Rifflet és Irabagon több mint húsz éve ismeri egymást és ezalatt szoros barátságot kötöttek – közösen dolgoztak például a Moondognak dedikált albumon –, tulajdonképpen a Paul Robeson című darab új zeneszerzői együttműködésként került erre az albumra. Robeson a családjáról mesél, népéről, hazájáról. A feketék igazságos küzdelméről a szabadságért és az egyenlőségért. Hangja, hasonlóan ahhoz, ahogy a Jean Moulin és a Greta T. című számokban történik, a zene énekszólamává válik, tökéletesen összeolvadva: a beszéd ritmusa, az üzenet, az érzelmek, a frontvonalból hallható hangok végső soron mind belesimulnak a jazzkvartett koncepciójába. Robeson humanizmusa képes ellenállni minden igaztalan vádaskodásnak. A McCarthy-korszak rémületei, az állandó gyanúsítgatás és denunciálás atmoszférája egyaránt utalhatnak a mai Egyesült Államokra és a világ elnyomásban élő részeire. Hogyan is lehetne ezekről a kérdésekről zeneileg mélyrehatóbban és találóbban gondolkodni, mint a jazz nyelvén?

A záró, America: Daybreak című fináléban – melyet szintén Jon Irabagon komponált Jim Black a dobokat mintha hat karral szólaltatná meg, tökéletes összhangban Sébastien Boisseau bőgőjátékával. Jon Irabagon szopranínó szaxofon-szólójában rövid bebop-futamok törnek fel, mintha pacsirta éneke szólna. Ez a felvétel szintén egy olyan szerelmi vallomásnak hangzik, amivel a szerzők annak a nagyszerű Ornette Coleman kvartettnek hódolnak, melyben a zenekarvezető Dewey Redman, Charlie Haden és Ed Blackwell társaságában játszott.

A négy muzsikus a Rebellion(s) című albummal továbbviszi az általuk meggyújtott fáklyát, felmutatva nekünk a rebellisek portréit, amelyek oly találóan és megkapóan ábrázolják őket a jelen és a jövő számára. Másfelől Rebellion(s) arra is ráirányítja figyelmünket, hogy mi lehet manapság az improvizatív zene feladata a változás elérésében: közvetlen válaszokat adni a mai és a tegnapi történésékre. Ahogy a lemez egyik szerzeményében, Emma Gonzalès szavai szólnak: „Küzdj az életedért, mielőtt ez még valaki másnak a feladata lesz”. 


A REBELLION(S) ZENÉSZEI

„El akarok szakadni a kliséktől, abban is, ahogy megszólaltatom a hangszeremet. El akarom kerülni a klasszikus jazz szóhasználatát, meg a post bop-ét, és a többit. Ezért tájékozódom a kortárs zene irányába, mert más, új viszonyt keresek a hangzáshoz” – mondta Sylvain Rifflet. A francia zenész-zeneszerző a Párizsi Konzervatóriumon már három év után diplomázott, és 2002-ben a jazz szakirány végzőseinek első díjával tüntették ki. 2008-ban filmzenét komponált a Dernier Maquis című drámához, (r: Rabah Ameur- Zaïmeche), amellyel a legjobb filmzene díját is elhozta a Dubai Nemzetközi Filmfesztiválról.

Egy nagy, termékeny alkotói periódusban születtek zenéi két költői albumához, a Beaux-Arts és Alphabet (2011) címűekhez, amelyek majdnem egyszerre jelentek meg. Ehhez társult érdeklődése az úgynevezett régizene iránt, ami csak tovább táplálta Rifflet modális zenei kísérletezését. A fafúvós a jazz Rimbaud-jának tűnik, ahogy vázlatfüzettel a kezében jár-kel, gyors léptekkel, sietve keresi fel a világnak azokat a helyeit, ahol költészetet találhat, ott, ahol azt a legkevésbé sem keresnénk. „Merő kíváncsiságból” talált rá az amerikai különcre, a Broadway vikingjére, Louis T. Hardinra is, aki Moondog néven vált ismertté. A bizarr darabok zeneszerzője egyszerre hódolt J. S. Bach és Charlie Parker előtt, miközben az ősi ritmusok voltak a gyengéi. Rifflet az ő kapcsán ismerte meg Jon Irabagon szaxofonost is, akivel közösen tisztelegtek Moondog előtt a Perpetual Motion (2014) című lemezzel, és aki itt, a Rebellion(s) felvételein fő partnere lett a dialógusokban. Jon Irabagon leginkább a Mostly Other People Do The Killing révén szerzett nevet magának, de olyan zenészekkel is játszott, mint Barry Altschul, Dave Douglas, Gordon Grdina, Mary Halvorson és még megannyi más vezető művész és csoport, ahogy jónéhány kísérleti, kalandvágyó formációt vezetett ő maga is.

Jelen esetben ők ketten, a bőgős Sébastien Boisseau, valamint a dobos Jim Black segítségével indultak útnak egy Jules Verne-típusú kalandnak, amely a rögtönzött zene belső működésébe vezet. Ők legalább annyira tapasztaltak a járatlan ösvények meghódításában, mint Rifflet és Irabagon. Sébastien Boisseau vagy két évtizede van jelen a kortárs francia bőgőzés élvonalában, és ez idő alatt maga is rengeteg saját ötlettel állt elő. Olyan neves muzsikusok körébe tartozik, mint J.F. Jenny-Clarke, Bruno Chevillon, Claude Tchamitchian és mások, akik ezen a hangszeren az improvizatív zenének egy komoly kreatív irányt adtak. Boisseau már nagyszámú BMC-albumon közreműködött, a Yolk kiadót pedig 20 éve vezeti Nantes-ban.

Jim Black személyében szintén egy örök lázadót tisztelhetünk, hiszen egész életében a korlátolt, mindenhol jelen lévő 4/4-es lüktetés ellen tüntetett. A kortárs dobolás ikonja 1967-ben Seattle-ben született, a Berklee College növendéke volt, később Brooklynban élt és rengeteget turnézott, fel sem lehet sorolni az összes zenekart, amelyben az idők során közreműködött. A kétezres évek eleje óta vezeti saját zenekarait, amelyeket különös robbanékonyság jellemez. Jim aktív jelenlétében minden stúdiófelvétel életre kel, koncertszerűvé válik.

A tipikus jazzformáció gondolata ritmusszekcióval és szaxofonnal éveken át hidegen hagyta Rifflet-t. Annál meglepőbb tehát új kvartettjének tradicionális felállása és friss hangja a Rebellion(s)-ban. Azonban fontos tudni, hogy Rifflet minden albuma másképp alakul, mint az előzőek; új lemezt rögzíteni olyan, mint hideg vízbe ugrani” – mondja a fafúvós. „Franciaországban újévi hagyomány, hogy kimennek és megmártóznak a hideg tengerben. Az ilyen bátorságpróbák nagyon is kedvemre valóak.”

Karl Lippegaus
Fordította: Zipernovszky Kornél

Kapcsolódó albumok