Ligeti György nem hitte, hogy életműve folytatható utat jelent a következő generációk számára. Szinte közhellyé vált, hogy egyik budapesti sétája alkalmával így szólt egy barátjához: „Ha meghalok, és mindenáron el akartok nevezni rólam egy utcát, akkor nevezzétek Ligeti György tévútnak.” A keserűen humoros mondatban benne van a 20. századi zeneszerző egyedülléte, aki része a tradíciónak, így jogosan követeli halhatatlanságát, de a magány is, amit a tömegkultúra ölelésében érez. Ma már világosan látjuk, hogy a művei inspirációt jelentenek az utána következőknek: nem csak az akadémiákon, nem csak a patinás koncerttermekben, hanem minden muzsikusnak, aki megőrzi a szabad szellemét. De hogy iskolát teremtett volna? Ezt mégis nehéz mondani. Ligeti mindegyik művében újra feltalálta magát, egyszer a fraktálgeometria, máskor Gesualdo eretnek harmóniavilága vagy a természeti népektől hallott poliritmia nyújtott számára ihletet. Nem stílust akart továbbhagyományozni, hanem gondolkodásmódot. Mivel „tévútról” beszélt, arra következtethetünk, a stílusban maga sem volt biztos. Bábeli időszakban alkotott, amikor a zene ezer nyelvre szakadt szét, s még a kommersz műfajok garmadáját figyelmen kívül hagyva sem találunk összefoglaló terminust 20. századi kortárs zene megannyi irányzatára. A tonalitás felbomlása után Ligeti mindig úgy érezte, új fogózkodókra van szükség (csak, hogy aztán azokat is elengedje). Tudta, hogy a szabályszegés akkor izgalmas, ha vannak szabályok. Egyszer a hangszínek, máskor a ritmika vagy a harmónia tűnt fontosabbnak számára, s mindig találkozunk zenén kívüli  inspirációival is: széleskörű filozófiai, természettudományos és politikai érdeklődését változatos módokon felfedezhetjük a zenéjében.

„Talán megint kialakul egy közös zenei nyelv” – mondta a vele készült beszélgetőkönyvben. Ebben az interjúban, bár a zene jövőjéről nem sokat beszél, Ligeti azt is elmondja, ha ez a közös nyelv megszületik, annak „önszerveződés útján kell létrejönnie.” Olyasféle találkozások alkalmával, mint Lukács Miklós Cimbiózis Triója és a Ligeti Ensemble fúvósötösének együttműködése, amelyben csak apró, de mégsem elhanyagolható mellékkörülmény, hogy a Ligeti György utcában történt. Itt a Budapest Music Center homlokzatán függő utcanévtábla alatt egy kisebb felirat emlékeztet a zeneszerző gunyoros önmeghatározására: „Tévút”. Mégsem az lenne?

A Tíz darab fúvósötösre, bár tárgyilagos címe nem erre utal, kísérletező alkotása. 1968-ban, abban az évben, amikor Stanley Kubrick filmje, a 2001: Űrödüsszeia nyomán új közönséget hódított meg monumentális zenekari és vokális műveivel (Atmosphères, Requiem, Lux aeterna), a zeneszerző érdeklődése a nagy tablóképek helyett az apró gesztusok felé fordult. Hóbort és játékosság, erőteljes kitörések, epigrammaszerű tömörség, groteszk és bizarr megnyilatkozások jellemzik ezeket a darabokat, amelyek legjelentősebbike az ugyanebben az évben komponált II. vonósnégyes. Ligeti később törekszik rá, hogy ezeket az apró nyelvi formulákat egyetlen nagy dialektikába foglalja – ez tíz év múlva sikerül neki a La Grand Macabre című operában –, a fúvósötösre komponált tíz darabban még elsősorban a hangszerek lehetőségeit akarja kiaknázni. Klasszikus mintákat is talál a kísérlethez: egyrészt Haydn és Mozart divertimentóit, másrészt a Tom és Jerry rajzfilmzenéjét – hiszen mi is lehetne a gesztus zene tökéletesebb alkalmazása, mint a tortadobálós humor? Az eredeti ciklus különlegessége, hogy mindegyik fúvóshangszer szólistaszerephez jut benne – a páros sorszámú tételekben előbb a klarinét, majd a fuvola, az oboa, a kürt és a fagott –, ezek a virtuóz „concertino” tételek pedig ensemble-tétellel váltogatják egymást. A Tíz darab fúvósötösre kifejezetten nehéz feladatot jelent a játékosoknak, a gyors, toccataszerű motívumok és hangeffektusok virtuóz, technikás és összeszokott muzsikusokat kívánnak. A fuvolistának pikolón, az oboistának pedig angolkürtön és oboe d'amorén is játszania kell. A Ligeti Ensemble művészei, Kaczander Orsolya, Ella Dániel, Klenyán Csaba, Mohai Bálint és Benyus János örömmé formálják ezeket a kihívásokat.

Lukács Miklós saját nyelvén lép párbeszédbe Ligeti Györggyel, rögtön bizonyítva a kortárs jazz és a kortárs klasszikus zene nem olyan távoli rokonságát. Az eredeti kompozícióhoz írt „válaszai” kiszabadítják őket a saját korukból és műfajukból. Munkamódszere néhol hasonlatos Ligetiéhez: az általa ismert stílusok elemeit szétválasztja, összekeveri, majd ismét összeforrasztja. A cimbalom hangját hallva, amely a cigányzenekarok nélkülözhetetlen tagja, és számos kelet-európai, balkáni nemzet népzenéjében is pótolhatatlan, nem is kérdés, hogy megannyi hangszín-, ritmus- és harmóniabeli lehetősége folytán a zeneszerző érdeklődését is felkeltette volna (igazán kár, hogy soha nem komponált a hangszerre). A Cimbiózis Trió ütői és húrjai már adottságaikban is ellentétet képeznek: hiszen a megszólaló hang folyamatosan halkul, míg a fúvósoké fokozható vagy kitartható. (Ez a kontraszt ragyogóan megmutatkozik a VIII. tétel és válasz utolsó másodperceiben.) Káosz és rend, szabály és szabálytalan táncát halljuk a trió játékában. Lukács Miklós egy-egy hangeffektus kedvéért papírlappal fedi le – „preparálja” – a cimbalmot, Orbán György nagybőgője hol feszes ritmust szolgáltat, máskor melankolikus kísérő, Baló György magával ragadó filljei élt adnak a zene folyamatának. A trió és a fúvósötös keveredése a hetedik fúvósdarabban a legfeltűnőbb. Ez a páros ütemű, feszült csendekkel és kaotikus futamokkal tarkított tétel bartóki lüktetésű lesz Lukács Miklós bátor intervenciója nyomán.

A lemez utolsó hangjai Ligeti György zenéjének humorára hívják fel a figyelmet. Erre a kottaoldalra a zeneszerző egy idézetet jegyzett fel Lewis Carroll Alice Tükörországban című regényéből (az író abszurd meséi egész életét végigkísérték, holott végül operát tervei ellenére nem komponált belőle). „Ennyi az egész?” – kérdezte Alice félénken „Ennyi az egész – mondta Dingidungi. – Ég veled.”

Természetesen nem ennyi az egész. Az utolsó hang befejezetlenségről árulkodik, de folytatható. Ligeti György hatását még sokáig felfedezhetjük a jövő nemzedékeiben. A száz éve született mester gyakran beszélt a zenéről, mint „megfagyott időről”, alakzatról a térben. A jazzt viszont a múló pillanat, a rögtönzés művészetének tartják, amely nem hívható vissza és nem állítható meg. Talán ez a kettő, a pillanat és az öröklét együtt adja ki a teljességet.

Csabai Máté