A FOLYAMATOS JELEN ZENÉJE

Zeneidő

Amikor az élet
bocsánatot kér azért,
amilyen máskor.

Lukács Miklós Timeless című lemezének időtlensége valahol találkozik Fodor Ákos haikujának zenedefiníciójával. Ez a fajta megbékélés és megérkezés-élmény ugyanis a cimbalomművész második szólólemezének egészét áthatja. Legalábbis madártávlatból. A vándormadár perspektívájából, aki egy tavaszi napon több ezer kilométer megtétele után könnyed mozdulattal landol mázsás fészkén, amin nyomot hagytak az elmúlt telek. Megannyi réteg, légiesség és nehézkedés, melankólia és derű, nosztalgia és az örök újrakezdés egyetlen, kiemelt pillanatba sűrítve. Lukács Miklós ezen a lemezen az utóbbi idők – atonális és aleatórikus, dodekafon elemet tartalmazó – kortárs és jazz-zenei projektjei után a tiszta szépséghez tér vissza, amikor közismert dalokat adaptál akusztikus cimbalomra. Énekelhető dallamok, amik bekapcsolják a hallgató érzelmi emlékezetét, miközben az interpretáció mikéntje elreptet egy új hangzás felé.
Lukács Miklós ugyanis maga is vándormadár, aki zenei műveltsége révén egyaránt birtokol egyfajta egyetemes madárperspektívát a zenében, miközben a műfajok közötti szabad reptében súlytalan szalmaszálakként hozza-viszi a különböző stíluselemeket egyik fészekből a másikba. A nemrég Liszt Ferenc-díjjal elismert művész (aki Kurtág Györggyel a mai napig, Eötvös Péterrel annak haláláig szoros munkakapcsolatban állt, jazz-zenészként pedig a nemzetközi színtéren is igen aktív) akkor sem hagyja hátra kortárs- és jazz-zenész énjét, amikor a tudattalanból föltörő, gyerekkori zenei emlékeit, Keith Jarrett, Ennio Morricone, Sting, a Beatles, Bernstein, Seress Rezső legendás dallamait szólaltatja meg hangszerén. Ő ugyanis tisztában van a feldolgozáslemez mint műfaj veszélyeivel, és nem célja az ismert szerzők hátán fölkapaszkodva eljutni a szélesebb közönséghez, sokkal inkább azt keresi, hogyan lehetne ezeket a populáris dalokat a kortárs kánonnal – annak esztétikai mércéjével mérve – egyenértékűen előadni. Mindezt úgy, hogy azok tükrözzék az eredeti előadót, miközben a cimbalom jellegzetességeire is reflektálnak. A fél lábon álló gólya egyensúlyi helyzete az övé, aki a kommersz és az értékteremtő minőségek közötti keskeny mezsgyén pihen teljes megingathatatlanságban.
Pihen, mert Lukács Miklós bevallja, ezúttal jól esett számára tonális felfogásban játszani. Annál
is inkább, mivel a Timeless egy konkrét album, a No Man’s Land (Fonó Records, 2021) című, első szólólemeze ellenpárjaként született meg. Akkor, a pandémia alatt zajló alkotófolyamatban azt kereste, hova vezet a digitalizáció és a fizikalitásból kivont zene; az eredmény egy vállaltan borús hangulatú lemez a zene dehumanizált jövőjéről. Míg ott a hiány esztétikája, és a hangszer lehetőségeinek akár elektronikus eszközökkel történő kitágítása álltak a középpontban, addig itt, a Timeless című albumon, kizárólag akusztikus és tonális kereteken belül szeretné kifejezésre juttatni az időtlen szépséget. Amikor az időtlenséget teszi meg címnek, pontosan fogalmaz. A lemez hallgatása közben egyértelművé válik, hogy a Timeless szó nem csak az ’örökérvényű’ szinonimájaként szerepel. Lukács Miklós – aki egyébként is szeret játszani a zenei idő különböző aspektusaival – itt egy olyan speciális időfolyamot hoz létre, aminek nincs kezdete és vége, ahol egybefonódik a múlt és a jövő, amiben feloldódhatnak az énhatárok. Az időtlenség tehát egyfajta megszabadulást is jelent a mesterséges időkonstrukció alól. Erre más formában tett már kísérletet például a Zene az időtlen percek magányából című, 2020-as Cimbiózis trólemezén (BMC Records), ahol a hagyományos ritmikai paradigmákat megkerülve cselezte ki a befogadói időérzékelést. Most többek között azzal segít feledtetni az idő múlását, hogy lemezére egy kivételtől eltekintve (The Beatles: Norwegian Wood) csupa lassú és középtempójú dalt választ, amik így lassan hömpölygő folyamatzenévé állnak össze. Emellett pedig feldolgozásaiba finom fűszerként újra és újra bekúszik a zenetörténeti múlt, hol a klasszikus zene, hol tradicionális zenei kultúrák képében – olykor a díszítésekben, máskor hangszer-imitáció formájában, megint máskor kompozíciós megoldásokként. Jóllehet, ő mindvégig a jelenre koncentrál, amikor igyekszik magát függetleníteni a zenei előképektől, felidézni és új formában visszaadni az első hallgatás örömét. Mindez együtt alkotja meg a folyamatos jelen zenéjét.
Ebbe a békés folyóba Keith Jarrett 1978-as My songjának címadó dalával lépünk be, ahol a cimbalom a zongora képében tükröződik vissza, hiszen Lukács Miklós ebben a számban zongoraszerű megszólalást keres. Az ő verziójában Jan Garbarek túlcsorduló, a hetvenes-nyolcvanas évek jazzhangzását konzerváló szopránszaxofonozásának helyét a cimbalom felhangdússága veszi át a felső regiszterben - ez a megoldás egy puritánabb szépségeszményt közvetít. A csavar itt a darab utolsó percében hallható, ahova Lukács Miklós belecsempészte a magyaros ornamentikát, talán finom utalásként Keith Jarrett személyének és művészetének magyar vonatkozásaira.
Mindenki által ismerős vizekre evez a megannyi feldolgozást megélt Somewhere Over the Rainbow- val, az Óz a csodák csodája balladájával, ami visszakerül eredeti kontextusába, amikor Lukács Miklós mesezeneként értelmezi. A giccsbe hajló bevezető utalás is lehet a dal mainstream kultúrában betöltött helyzetére, elcsépeltségére, utána azonban a mese misztikus eredete és karaktere domborodik ki, amikor Lukács egyre mélyebb regiszterekbe költözteti a témát és omlásnak indítja a kezdeti idillt.
A folyómeder mélyére látni, olyan kristálytiszta Lukács Miklós előadásában a filmtörténet egyik legérzékenyebb dallama, Ennio Morricone Deborah’s Theme című dala a Volt egyszer egy Amerika című filmből, ahol a a cimbalomművész a csendeket és a hosszan kitartott hangokat juttatja főszerephez.
Majd egy 6/8-os bevezetővel a Tigris és az Eufrátesz között találjuk magunkat a Norwegian Wood- adaptációban (The Beatles), amikor Lukács Miklós bravúrosan idézi fel a szantúr, a cimbalom perzsa rokonának hangját, hogy aztán basszushangszert varázsoljon belőle. Ez a lemez leggyorsabb és legdinamikusabb darabja, amit az is erősít, hogy a cimbalomművész a basszusba költöztette a melódiát a még groove-osabb hangzás érdekében.
Sting romantikusan hullámzó búzatengere, a Fields of Gold Lukács Miklóstól gitárszerű hangzást kívánt meg. Ehhez a dalhoz egy speciális, öt- és hatujjas pengetési módszert fejlesztett ki hangszerén, amivel zavarba ejti hallgatóját, hiszen az üveghang pizzicato szinte tökéletesen imitálja a gitár hangját. Ebben a dalban kizárólag pengetve éri el Lukács az eredetire jellemző dús és popos hangzást, így rója le tiszteletét a különleges pengetős hangszerek iránt rajongó és azokat előszeretettel alkalmazó zenész, Sting előtt.
Az érzelmek túláradását is megfékezi Lukács Miklós a Szomorú vasárnapban, Seress Rezső világhírű dalának átiratában, amelynek titka gyerekkora óta foglalkoztatja őt: mi az az esszencia, amitől ez a dal ekkora karriert futott be – többek között jazzkörökben. Most sem az egyértelmű megoldásokhoz nyúl, nem a Billie Holiday- vagy a Coltrane-féle modálisabb hangzás irányába indul el, hanem a klasszikus zene felé, amikor barokk zenei eszközöket alkalmaz. Parlando rubato és sírva vigadás helyett korálszerű felépítés, határozott mérő és vezetett szólamok tartják békés mederben a dalt, így elvész annak tragikus éle és előtérbe kerül a dallam szépsége.
Lukács Miklós talán Bernstein Somewhere című dalában lubickol leginkább a jazz világában, hiszen akkordok szempontjából itt törekedett legtudatosabban a jazzre. Harmóniáit a Charles Lloyd zenekarával közös munkából kölcsönözte azzal a különbséggel, hogy az improvizáció közepén egy romantikára jellemző, ködös hangerdőbe vezeti hallgatóját, leképezve a dal mondanivalójában taglalt senkiföldje érzést.
Ha víz és költöző madarak, akkor a lemez záró Aura – Hommage à Péter Eötvös című dal deltatorkolat, ahol lelassul a folyó vize és megállnak a madarak pihenni, ahol az apály és dagály ellentétes energiái felgyülemlenek, ahol a folyó a tengerbe ömlik. Ez Lukács Miklós saját szerzeménye, ami az alcím értelmében nyugodt szívű búcsú is a mestertől, mentortól, akinek – ha úgy tetszik – közvetlen alkotói aurájában létezett Lukács Miklós. A lemez itt érkezik el a legcsendesebb nyugvópontra, technikailag mégis feszültséggel teli és gondolatilag az egyik legsűrűbb. Ebben a végig pengetett kompozícióban, ami zeneileg is leképezi az aura mint energiamező jelenségét, egy olyan hangzást alakított ki Lukács Miklós, mintha két hangszer szólna: ezt pedálos, hosszan kitartott hangokkal, valamint egy körmös és ujjbegyes pengetési technikával érte el. A dal szépsége ugyanakkor őt magát is becsatornázza a legnagyobb szerzők közé, akik a tenger ölelésével fogadják maguk közé.