Mi a közös Henry Purcell, Billy Corgan, Georg Friedrich Händel, Richard Rodgers és Oscar Hammerstein, Antonio Vivaldi, Chris Cornell, John Dowland, Claudio Monteverdi és Sting munkásságában? Mindegyikük dalszerző. Ezek a zeneszerzők különböző korokban és kulturális közegekben éltek (élnek). De vajon a dalaiknak is különböző univerzumokban kell élniük? Legfeljebb csak sejthetjük, hogy a maga korában egy Monteverdi- vagy Händel-dal hogyan han gzott, és az évtizedek múlásával még az is elhalványul, hogy a The Police, a Soundgarden vagy a The Smashing Pumpkins dalai hogyan szóltak a megszületésük idején. Ami rendben is van így, hiszen végső soron csak az számít, hogy ezek a dalok mit jelentenek ma.
Theresa Kronthaler nemzetközileg ünnepelt operaénekes, aki szinte a világ összes nagy színpadán szerepelt már. Kalle Kalima gitáros és Oliver Potratz bőgős Berlinben élő jazz-zenészek, akik hosszú évek óta műfajokon túlmutató zenei nyitottságról tesznek tanúbizonyságot. Kilenc évvel bemutatkozó lemezük, a The Living Loving Maid kiadása után a trió a Kronthaler név alatt újból összeállt, hogy tovább haladjanak a megkezdett úton.
Ez az út sok minden, de nem egyenes vonalú, ugyanis a három dal-megszállottnak sikerül minden egyes számban valami egészen eltérő dologban megállapodni. Ezáltal a váratlan lehetőségek olyasféle topográfiája rajzolódik ki, ami igazán  meglepő helyekre vezeti a hallgatót. És ez szintén összeköti a fent felsorolt „dalszerzőket”, ha ezt a kicsit pongyola megnevezést egyáltalán használhatjuk rájuk. De hát végül is ők azok voltak, szerezték a dalokat. Mindegyikük egy-egy darabbal képviselteti magát a Some Call Him Johnny Grey című albumon. A főszerep azonban nem a dalszerzőké, mert a dal aik saját jogukon léptek az előtérbe. Egy dal, az egy dal. Akár 500, akár 30 évesek, mai füllel hallgatva ezek a dalok mindig is velünk voltak, és úgy tűnik, a jövőben is velünk maradnak. Theresa Kronthaler igazán fején találta a szöget, amikor arról beszélt, hogy a trió hagyta magát a daloktól elcsábítani. És ezt a csábítást azonnal ki is terjesztik a hallgatóra.
A Some Call Him Johnny Grey dalciklus nem tűr semmiféle kategorizálást. Minden dal magában és magáért áll, saját kontúrokat és színárnyalatokat rajzol ki, és a várakozásteli emlékeknek szabad folyást enged. A pop nem csak egyszerűen pop, a jazz egyáltalán nem pusztán jazz, a barokk nem csak barokk, és a késő-reneszánsz sem csak késő-reneszánsz. Minden darab újabb állításokat fogalmaz meg, és az inspiráció szabadon bontakozhat ki. A zenei nézőpontok stabil háromszögében mindig az adott darab zenei esszenciájának kibontása a lényeg. Theresa Kronthalernak sikerül minden darabot belsővé tennie, majd ezután kilép magából, és a hangszínek egész készletéből válogatva nyújt minden darabban új alakítást hangja szerepjátékával. Minden dalnak saját karaktere van, és a három zenész minden lehetőséget megragad, hogy felmutassa ezeket. „Bizony vékony jégen lépkedünk” – vallja meg az énekesnő. „Ezért jól jött a folyamat szempontjá ból, hogy volt rá pár évünk, hogy néhány dalt koncerteken próbáljunk ki. Mindig szembekerültünk a kérdéssel, hogy mennyit adhatunk bele és mikor. Először megpróbáltam minden dalt népdalszerű formában  megközelíteni, és ezután láttuk meg, hogy még mit tehetünk hozzá. Egy Händel-dal nyilván más lehetőségeket kínál,  mint egy Police-szám” – tette hozzá.
Theresa Kronthaler, Oliver Potratz és Kalle Kalima nem csak egyszerűen alkalmazkodnak az adottságokhoz, hanem teljes odaadással rendelik alá magukat a dalnak, éppen azt adják bele, amire annak szüksége van, és minden felesleges sallangtól megszabadítják. Egyes dalok ráadásul teljesen új szöveget kapnak, és ezzel diszkréten, de félreérthetetlenül teljesen maivá avatják őket. Így lesz G. F. Händel Kleopátra-áriájából a címadó dal, a Johnny Grey, amely a mai Berlin Pankow negyedében játszódik. Egy ottani hajléktalan ember története bontakozik ki Kalima feleségének, Essi Kalimának a szövegéből, amely az eredeti, mára triviálissá vált librettót váltja fel. A régi korok indulatai zárójelbe kerülnek és feloldódnak az itt és most erőteljességében.
A trió minden didaktikus gesztust nélkülözve, üzleties gondolkodástól mentesen, tökéletes egyértelműséggel fejezik ki: nem egy örökséget gondoznak, hanem dalokat énekelnek ma, a mának. Őket hallgatva azt érzi az ember, mintha minden egyes dal éppen az adott pillanatban válna valóságossá, újra feltalálja és feléleszti önmagát. Kronthaler, Potratz és Kalima bátorság és tettrekészség, odaadás és főleg a kamarazenéléshez elengedhetetlen kifinomult érzék birtokában  lebilincselően hívja hallgatóságát, hogy az elvárásokkal és zenehallgatási szokásokkal játszva együtt valami teljesen kiszámíthatatlan végeredményre jussanak. 

Wolf Kampmann
Fordítás: Zipernovszky Kornél