A VÖRÖS FA

Homályos emlék, szinte azt sem tudom, valós-e. De úgy hiszem, ez elmond valamit Hugues Mayot-ról és arról a muzsikus-csillagképről, amelyhez tartozik. Tél volt, a 21. Burgundiai fesztiválon Nevers-ben. 2007-et írtunk, a nagy vasutassztrájkok éve volt, úgyhogy egy szuperkorai telekocsival jöttem, hogy le ne maradjak az eseményről. A plakáton a Radiation 10 nevű csoport szerepelt, egyfajta mini dream team, a francia dzsessz jövője, amit feltétlenül látni akartam, mert már annyit hallottam róluk. Jó formában akartam lenni, úgyhogy ledőltem aludni egy kicsit – ezt azóta sem vagyok hajlandó szokásomnak tekinteni. De az alkalmi sziesztánál nincs rosszabb. Túl későn ébredtem, rohantam a színházba, és látom, hogy néhány fiatal beszélget a helyszínen. Reménykedtem, hogy még nem kezdődött el.

Nem ez történt. Rosszabb.

Annyira vége volt, hogy ezek az előadók voltak, akik éppen búcsúzkodtak egymástól. Biztosan ott volt Hugues Mayot, a szaxofonos, Joachim Florent, a bőgős, Julien Desprez, a gitáros, Benjamin Flament, a vibrafonos, Clément Janinet, a hegedűs… ekkor még nem ismertem őket, nekem csak egy sor fiatal arc volt, aki jól szórakozott a még álomba ragadt képemen. Mondták, hogy a koncertnek vége, de ha akarok, jöjjek el velük sörözni egyet. Örömmel elfogadtam és egy olyan kocsmában végeztük, ami leginkább egy angol pubhoz hasonlított, de a gerendái valószínűleg még Vercingétorix idejéből valók voltak.

Az ismeretlennek ezt a befogadását érzem azóta is a Radiation 10 muzsikusainak projektjeiben. Lemezeik, koncertjeik, számaik kitárt karokkal fogadnak, anélkül, hogy kérdéseket tennének föl. Bármit beleképzelhetek, nem kényszerítenek rám semmit. Úgy fogadtak el, ahogy vagyok. Come As You Are, ahogy a Nirvana dalcíme mondta; korukat, nemzedéküket tekintve valószínűleg őket is ez ringathatta, akárcsak engem.

Mindezt megtalálom Hugues Mayot első olyan projektjében, ami saját neve alatt fut – ez pedig nem semmi, a dzsessz és az impró világában saját név alatt csinálni egy projektet; olyan, mint egy coming out: engem megismertetek Marc Ducret, André Minville, vagy a Magma mögött, hát most itt van, ami én valójában vagyok. Már pusztán a címe is, A Vörös Fa, úgy megnyitja a képzeletet, ahogy az ablakot kitárjuk, hogy megmerítkezzünk a friss levegőben. Hugues számára ez visszatérés a „gyökerekhez” a zenében. De a Strange Fruit című dalra is utal, a fákra felakasztott afro-amerikaiak vérétől vörös faágakra. Még aktuálisabb kontextusban pedig az ökológiai veszélyekre felhívó vörös riasztásra is. De ebbe is bele lehet olvasni bármit. Engem leginkább egy meditatív Abbas Kiarostami vagy Terrence Malick filmre emlékeztet.

Vagyis, a világon mindent bele lehet gondolni ebbe a címbe, ahogyan a cím mögött rejtőző hat számba is. Magam ebben a Jimmy Giuffre-féle kamaradzsesszt is hallom, pedig Hugues saját bevallása szerint őt nagyon keveset hallgatta. Hallok benne Goodspeed You! Black Emperor hangzású poszt-rockot, meg John Zorn stílusú kortárszene-forgácsokat is. Mi több, Steve Reich minimalizmusát is érzem. Ezzel kapcsolatban a Radiation 10 volt szaxofonosa megerősíti, hogy „a repetitív zene mindig vonzott, ugyanúgy, ahogy a pigmeusok polifóniája vagy más tradicionális zenék, ahol az erő a transz keresésében rejlik.”

Logikus: Hugues Mayot látszólag szétszórt, mi több, ellenséges családokat – Capuleteket és Montague-kat – egyesít. Az emberek azt hiszik, hogy a Dzsessz és a Kortárs Zene sosem lófrálnak együtt. Pedig rengeteg házasság, gyerek, és hétköznapi esemény köti össze őket. És ki tudná jobban megvalósítani ezt, mint az igazi családja? A BMC által kiadott első lemezén nemcsak élettársa, a fagottos Sophie Bernado van jelen, de második lánya, Alma is, aki a felvételkor még anyja hasában lubickolt. S a kis Bernado-Mayot gyerek keresztapja nem más, mint a lemez bőgőse, Joachim Florent. Aki több mint egyszerű kolléga, már tizenöt éve, de „barát is, aki a sorok között is ért engem,” mondja Hugues. Théo Ceccaldit pedig 2014 óta ismeri, amikor mindketten játszottak Olivier Benoît Orchestre National de Jazz-ában. Ennek a húros-fúvós kvintettnek a csellistája pedig nem más, mint Théo testvére, Valentin. „Számomra ez az első munka vele. Csodálatos zenész, aki sosem túloz el semmit, amit játszik, azt mind belakja.”

Hugues Mayot zenéje azért vendégszerető, mert családban szövődik. Ám család és fogadtatás nem szükségképpen mindig, mindenhol jóakarat és derű. Vannak viharok, krízisek és kibékülések is. És ez mind megvan a Vörös Fában; de van benne csipke, kézművesség, házi készítés is. Ahogy Louise Bourgeois szerette csinálni. Ő, akinek életművét áthatotta a piros, a fák, a család, a gyökerek. Ő, akinek a munkája olyan, mint egy gubó, amiben jó élni, de néha túl hideg vagy túl meleg is lehet benne. Mert egy művész számára mindig a langyos a legveszélyesebb. Még ha meg is égeti magát az ember. A Vörös Fa maradjon nyitott és barátságos, az égési sebek nyomaival együtt, mert ez az egyik erőssége.

Mathieu Durand
Fordítás: Rácz Judit