SÁRI JÓZSEF UNIVERZUMA

Egy szerzői album megjelenése mindig ünnep, kiváltképp, ha olyan jelentős alkotóról van szó, mint Sári József. Nem elhanyagolható ugyanakkor az sem, hogy egyúttal szerző és előadó ritka találkozásának is tanúi lehetünk.
Rögtön tegyük hozzá: Sári zongora oeuvre-jének legjavát adjuk ezzel a szerzői lemezzel. Ez azonban nem sarkallhat minket amolyan könnyelmű kijelentésre, mint hogy Sári szóló zongora műveinek szummája pusztán egyetlen lemezen elfér. E művek – az előadó szellemi-fizikai teherbírását is jócskán az átlagon felül megpróbálva – komplexitásukban, sűrűségükben, az egyes zenei anyagok szünet nélküli váltakozásában sokszor nem is egy, hanem egyszerre több művet rejtenek, már-már egymásra vetítve, egymásra montírozva.
A válogatást a Négy inveció (1992) nyitja, mely már címadásával is tiszteleg a nagy előd, Johann Sebastian Bach életműve és szellemisége előtt. Az invenció (a.m. leleményesség, találékonyság) aktusa Sárinál sem jelent kevesebbet, mint a német mesternél. Nevezetesen az egyes zenei eszközökkel való olyan, elsősorban könnyed és önazonos játékot (a szó legpontosabb értelmében), melyre csak az igazán jelentős alkotók képesek. Mind a négy tétel egy-egy sajátos karaktert rajzol meg; az első invenció burleszk-szerűsége tömbszerűen összetett akkordjaival, izgalmas ritmikájával és improvizáció szerű (a jazz elemeit is magán viselő) fioritúráival ejti rabul a hallgatót, míg a második szélsőséges virtuozitásával, deliráló hangjával Ligeti zongoraetüdjei, illetve az amerikai repetitív iskola hangját idézi. 
A harmadik darabban a meg-megszakadó folyamatos tizenhatodok révén már-már a hangok (látszólag) véletlenszerű rendje és ritmusa válik egyeduralkodóvá, amikor a szüneteket megrajzolja, sokkalta hangsúlyosabbá téve azokat ezzel. A negyedik darab töredezett (modell) skálái az előbbihez hasonló hatást keltenek: a csendnek ebben a tételben is meghatározó – drámai – szerepe van. Ezt csak felerősíti a cantus firmus – jellegű ünnepélyes hangú főszólam. A mű egy színgazdag, akkordikus átmenet után egy elsöprő fináléval zárul, mely mindennel dacoló, veszélyt nem ismerő száguldásával sokáig visszhangozhat a hallgatóban.
Az Imaginárius variációk (1977) nem egy klasszikus értelemben vett, adott témára írott variációsorozat. A nyolctételes ciklus egymástól igencsak különböző karakterdarabok láncolata. Az első variáció türelmetlen egzaltáltsága, a második belső motor hajtotta dinamikus statikussága, a harmadik repetitív fürgesége, a negyedik kétarcúsága: szoborszerű akkordjaival és csillámló visszfényeivel a felső regiszterben – a francia impresszionisták világát idézi meg. Az ötödik variáció a kezdetben hiányos, majdfokozatosan mind jobban kiteljesedő (és akcentuált, megállító hangokkal ékesített) öthangú füzéreket barokk, túlburjánzó rajzosság és az aleatorikus zenéből is bátran ihletet merítő magatartás jellemzi.
A hatodik tétel csillagzene, a bartóki éjszaka-zenék kései utódja, mely kontemplatív aranytartalékával és a darab improvizatív lelkületével igen hálás feladat az előadó számára. A hetedik variáció ismét egy Bartók-utánérzés, a Harmadik burleszk (Kicsit ázottan) kedvesen gúnyos hangját eleveníti fel. A ciklus zárótétele tokkáta szerű, a hangszövetnek meghatározott hangjait hangsúlyozó virtuóz tétel.
Az Episodi (1968) több zárt formából épül fel. Egytételessége révén felsejlenek Liszt egybekomponált zenéi is. Sári e művében mondhatni a zongoratechnikai elemek egész tárházát vonultatja fel, egyik legeredetibb művét alkotva meg, egyszer a népi siratók, máskor megint csak a repetitív virtuozitás hangján szólal meg: a végletek és a távlatok zenéje.
Az In girum imus nocte... (2009) Vergilius egy költeményének palindrom sorát idézi: „In girum imus nocte / et consumimur igni”, magyar fordításban: „Körözünk az éjszakában és tűz emészt minket” (Déri Balázs fordítása). A cím egyfajta kulcsot ad a mű hallgatójának kezébe. Az örök körforgás zenei megjelenítése a barokkosan cizellált, motorikusan zakatoló motívumok és az ezzel kontrasztáló meditatívabb, lantszerű akkordok kettősségében és állandóságában, váltakozásában rejlik. A kóda hihetetlenül komplikált struktúrája és az ebből kialakuló, fellobbanó (majd kialvó), tizenhatod értékekben mozgó zárószakasz drámai távlatokat kölcsönöz a műnek. 
Ezt követően a szintén egytételes Tractatus-t (2003) halljuk, mely a válogatás egyik legnagyszabásúbb kompozíciója. A mű grandiózussága az egymással vitázó és esetenként antagonisztikus ellentétben álló zenei anyagok felhordásában rejlik. Nem véletlenül használjuk e látszólag ide nem illő kifejezést; Sári műveinek ugyanis erős képzőművészeti vonzata is van, ez azonban nem a műélvező, az alkotásokban gyönyörködő, hanem sokkal inkább az ecsetet fogó, az anyaggal fizikai szinten is kontaktusba kerülő, gyötrődő, egyik végletből a másikba hánykolódó ember magatartása. A Tractatus minden egyes zenei anyaga sajátságos személyiségjegyekkel rendelkezik. Sári József zenei ötletei, invenciói mindig magukon viselik a barokktól (elsősorban Bachtól) átörökölt gesztusrendszert. Ennek köszönhető, hogy Sári műveinek egyik legjellemzőbb tulajdonsága az erős és túlcsorduló közlésvágy. A Tractatus tehát nem kevesebb, mint egy, előttünk lejátszódó hús-vér dráma; melyben a folyamat kimenetele egészen az utolsó akkord lecsengéséig bizonytalan.
A Praeludium, interludium, postludium (1979) triptichonja voltaképpen egy az egyben a játéknak (ludium) lett szentelve. Sári zenéjének kimondhatatlanul energikus jellege, valamint egy belső tűz által folytonosan újratermelődő minősége könnyen átélhetővé teszi a hallgató számára azt a játékot, melyet a művészetben véresen komolyan kell venni. A Praeludium mozaikszerű, meg nem szűnő hang-áradata bizonyos hangmagasságok akcentuálásával a kiszámíthatatlanságnak egy alig elviselhető fokát hozza létre. Ez az állandó appercipiálhatatlanság – mint máshol már írtuk is fentebb –, a szüneteket sajátos erővel, vagy, ha tetszik kisugárzással ruházza fel, végső soron a csendet állítva a mű középpontjába. Az Interludium tömött színakkordokból épül fel, illetve olyan akkordfűzésekből, szkémákból, melyek ezen – azt mondhatnánk, a fizikai, kémiai törvényszerűségeknek engedelmeskedve hol cseppfolyóssá, hol kristályszerkezetűvé alakuló – színakkordok összekapcsolódásával, vonzásával és taszításával jönnek létre. Átélhetjük ugyanakkor a repetitív technika drámaiságát is: az ismétlés ereje, kiemelő szerepe (ugyanez negatív irányban elerőtlenedést, elhasználódást is jelenthet) lényeges retorikai elemként alapvetően határozza meg egy-egy frázis karakterét, lelki irányultságát, előjelét. Sári – ahogy ezt mindjárt tapasztalni fogjuk a lemezt záró Elidegenített idézetek harmadik tételében – igencsak kedveli saját magát leleplezni. Ez a Postludium kezdetén érhető tetten leginkább; itt a szünetek helyén némán megszólaltatandó hangok mellett kezdetben csak egy-egy ténylegesen megszólaló hangmagasságothallunk, skálák fel-le cikázásának körvonalait. A darab azonban egyre inkább benépesül további hangmagasságokkal, egészen odáig menően, hogy a hangok motorikusan kiszámítható rendjét az egyes egymással konkuráló skálamenetek változó fel/le iránya képes csak megtörni. Ez aztán egyre gyakrabban megismétlődik, mindaddig, míg az egyszólamúság már kezd kevéssé kielégítővé válni. A tétel e pontján a két kéz egyszólamúsága egy-egy plusz hanggal bővül, kettősfogásokat képezve. A mű igazi tetőpontja a tizenhatodok megfagyása, amikor egy rigorózus korál sejlik fel, az eddigi egyenletességet furcsa, kiszámíthatatlan rángásokkal bővítve. Egy idő után a fokozás egyetlen eszköze a gyorsulás marad, mellyel egy örvényszerű lendület mintegy kifordítja a művet önmagából. 
Az Elidegenített idézetek  (1982) tagadhatatlanul Sári egyik legfontosabb zongoraműve. A mű mottójául Sári Paul Valéry-től kölcsönzött idézetet: „A kiválasztás titka semmivel sem kisebb, mint a felfedezésé.” S hogy miért? Álljon itt a szerző által írott utószó. „Az Elidegenített idézetek  megismételhetetlen pillanat, sziget munkáim között. J. S. Bach iránti mély módolatomat kívántam benne különleges módon kifejezésre juttatni. A mű három tételes, és bár egyetlen hangja sem tőlem való, mégis teljes egészében önálló értékű munkának tartom. Az első és második tétel alapját Bach Das Wohltemperierte Klavier II. kötetének 20. számú a-moll prelúdiuma, a harmadik tételét pedig az I. kötet 10. számú e-moll fúgája képezi. A komponálás módja abból állt, hogy az említett darabokból csak azokat a hangokat használtam fel, amelyekre szükségem volt. Az egyik felhasznált hangot a másikkal szünet vagy az előző hang meghosszabbítása – helyenként speciálisan ritmizálva – köti össze. Minden egyes hang tehát a bachi eredetivel azonos időpontban szólal meg. A regisztertől viszont az első tétel kivételével eltértem, vagyis a hangok név szerint továbbra is azonosak az eredetivel, de egy vagy több oktávval följebb vagy lejjebbszólalnak meg. Mivel mindkét Bach-darab erősen kromatikus, sikerült elérnem a darabjaim egy részére jellemző szabad tizenkét fokú hangzást. A harmadik tétel második felében végül leleplezem magam. Ezen a ponton ugyanis az e-moll fúga elidegenítés nélkül szólal meg az én verziómmal egyidejűleg. Az elidegenített hangzást szolgálja még, hogy a zongorát részben preparálva használtam.”

Borbély László

Borbély László Junior Prima – és Artisjus-Díjas zongoraművész. Több verseny díjazottja, ezek közül kiemelkedik a budapest Nemzetközi Liszt-Bartók zongoraversenyen elért II. díja, illetve a Los Angelesben megrendezett Liszt zongoraverseny szintén II. díja. Számos külföldi és hazai fesztivál visszajáró előadója, szólistaként, kamarazenészként, versenyművek szólistájaként is aktív. Koncertezett Európa számos országában, Ázsiában és az Egyesült Államokban, olyan rangos helyszíneken, mint a new yorki Carnegie Hall, a los angelesi Zipper Hall, a washingtoni Kennedy Center, a santanderi Palacio de Festivales, a szentpétervári Hermitage Theatre, vagy a szöuli Ilshin Hall. Repertoárján több száz év zenéje szerepel, a kora barokktól a kortárs művekig. Számos kortárs magyar zeneszerző, köztük Kurtág György, Soproni József, Dargay Marcell, Balogh Máté és Tornyai Péter is komponált számára művet. Több, mint húsz szólólemeze jelent meg a Hunnia Records & Film Production gondozásában. Emellett két lemezt készített a Bayer Recordsnál, de egy BMC Records kiadványon is hallható közreműködőként. Lemezein többek között Bach, Beethoven, Liszt, Chopin, Poulenc, Rahmanyinov, Muszorgszkij, Messiaen, Ligeti, Bartók, Balogh Máté és Vidovszky László műveit adja elő. Olyan műveket rögzített, mint Bartók három zongoraversenye, vagy Messiaen Madárkatalógusa, de felvette Bach Goldberg-variációk, A fúga művészete, illetve Wohltemperiertes Klavier I. sorozatát. Sári Józseffel több éven át dolgozhatott együtt az ezen a lemezen hallható válogatáson. A kritika „részletgazdagságát”, „elmélyültségét”, „maximalizmusát”, „intellektuális fegyelmét”, „már-már mániákus virtuozitással társuló tökéletes technikáját” emeli ki. A Carpathian Impressions Trio és a Metrum Ensemble tagja. Secrets – Chopin’s mature piano works című szólólemeze, illetve Ábrahám Márta hegedűművésszel közös Bartók-lemeze a NativeDSD seregszemléjén két kategóriában is elnyerte az „Év lemeze 2025” díjat, utóbbi lemez az abszolút közönségdíjat is.