A DÖNTÉS SZABADSÁGA
„Ha felemelem a karomat, akkor a karom felemelkedik. És ekkor támad a probléma: mi marad akkor, ha arról a tényről, hogy felemelem a karomat, lefejtem azt, hogy a karom felemelkedik?” A 20. század legjelentősebb filozófusainak egyike, Ludwig Wittgenstein teszi fel ezt a kérdést a halála után, 1953-ban publikált, Filozófiai vizsgálódások című kötet 621. paragrafusában. A tett és akarat különválasztásáról szóló wittgensteini gondolatkísérletet helyezzük most át a jazz világába. Ha zenész vagyok, improvizálok, és megjelenik a fejemben egy zenei gondolat, azt azonnal eljátszom. És ekkor támad a probléma: mi marad akkor, ha arról a tényről, hogy megjelent a fejemben egy zenei gondolat, lefejtem, hogy azt azonnal eljátszom?
A szaxofonos-zeneszerző Bacsó Kristóf mintha a fenti kérdést járná körül új, Let It Go című lemezével. Hogy meddig terjed a szabad akarat, mennyire döntünk autonóm módon, s vajon korrigálhatók-e a választásaink. „A zeneszerzés folyamatosan döntések meghozatalát igényli – mondja Bacsó Kristóf –, komponálás közben azonban minden döntést újragondolhatunk, megváltoztathatunk. Ha a kompozíció sikerült, az ember el is felejti, mi mindenen ment keresztül munka közben, s a külső szemlélő is csak a komplex egészet érzékeli, mintha minden elsőre így pattant volna ki a szerző fejéből.” Komponálás és improvizáció azonban nem egészen ugyanúgy működnek, bár a kettő között sok a hasonlóság. Az amerikai szaxofonos legenda, Wayne Shorter egészen odáig ment, hogy „a komponálás lelassított improvizáció, az improvizáció felgyorsított komponálás”. Akárhogy is, az biztos, hogy a bejárandó zenei utakkal kapcsolatos döntések egy lényegi ponton különböznek egymástól. A papíron történő komponálással szemben az élőben zajló improvizáció nem ad teret a korrekcióra. Nem létezik hangzó radír. „Improvizáció közben azonnal, gondolkodás nélkül hozunk meg döntéseket, a folyamat kívülről nyer értelmet, játék közben nem én döntök, hanem a flow” – mondja Bacsó Kristóf. Hogy ez a flow miből áll, azt persze nehéz meghatározni. Hiszen nyilvánvalóan van egy belső magja: az a tudatállapot, amelybe zenélés közben kerül az ember, s ha hangszerével és az általa használt zenei nyelvvel olyan szoros és természetes viszonyban áll, mint Bacsó Kristóf, akkor talán valóban az lehet az érzése, hogy a zenei döntéseket nem ő maga hozza, hanem valamiféle automatizmus – ha tetszik: felső erő – működteti őket. Csakhogy ebben az állapotban ott van az elmúlt évtizedek megannyi elmélyült zenei tapasztalata és kitörölhetetlenül erős emléke, amelyet Bacsó Kristóf olyan zenészekkel együttműködve élt át, mint Lionel Loueke, Daniele Camarda, Dresch Mihály vagy Oláh Kálmán. És ott van benne – afféle „külső körülményként” – az a két nagyszerű zenész is, akikkel évek óta zenél együtt, és több lemezt is rögzített: a Bacsó Kristóf Triad tagjai. A különböző billentyűs hangszereken játszó Tálas Áron és a dobos Juhász Márton, akikhez a lemezen most a gitáros-bőgős Tóth István csatlakozik.
„A szabadság annyit jelent, hogy mindent szabad, ami másnak nem árt” – így szól a francia forradalom kezdetén elfogadott, „Emberi és polgári jogok nyilatkozatának” 4. pontja. Ennek nyomán általános nézetté vált, hogy az egyén szabadsága addig tart, amíg nem korlátozza mások szabadságát. Bacsó Kristóf lemezének egyik fontos tanulsága, hogy a zenében a szabadság valójában egyáltalán nem korlátozható. Az egyik zenész szabadsága nem csorbul attól, hogy érintkezik a másik zenész szabadságának határaival. Épp ellenkezőleg.
Tökéletes példa erre az album nyitószáma, a címadó Let It Go. Kezdetben a szaxofon egymagában játszik, teljes szabadsággal, nehezen beazonosítható metrumban, belép a dob, aztán az utánozhatatlan hangszínű Fender Rhodes csatlakozik, majd a gitár. Ahogy formát ölt a zene, világossá válik, hogy 5/4-ben vagyunk, de a többi hangszer belépése nemhogy nem korlátozza a szaxofont, az mintha még nagyobb szabadsággal játszana, mint amikor magányos volt. A szám végén az összes hangszer együtt játszik unisono, az együtt kivitelezett hatalmas hangközugrások, és a zenészek játékmódjának természetessége mégsem a kötöttség érzetét kelti a hallgatóban, hanem valamiféle közös szabadságét.
A Crossroads című szám sokféle képzetet kelthet a hallgatóban: az egymásba játszó szólamok, az egymást követő szólók akár az emberi sorsok, életutak keresztezésének metaforáiként is hallgathatók. A Double Vision egy káprázatos ritmikai játékra épül: miközben az akkordok és a dallam 4/4-edben halad előre, a dob kvintolákban kísér, ez egyszerre teszi lebegővé a zenei folyamatot és teremt a hallgatóban valamiféle „kettős látáshoz” hasonló érzést. Could Be Something Else – „Lehetne valami más is”, így szól a negyedik szám címe, amelyben egy jellegzetes motívum különös alakváltozáson megy keresztül: az elején önmagában szólal meg a basszusban, fölötte tőle függetlenül működő dallam bontakozik ki, magára marad a dob és a szaxofon, mindenféle metrumtól mentes, érzékeny párbeszédet folytatnak egymással, majd váratlanul ritmikai formát ölt a zene (aszimmetrikus ütemben, 11/8-ban kezdünk száguldani), de a következő pillanatban már egy végtelen dallamban egyesülnek a hangszerek. Ha figyelmesen hallgatjuk, észlelhetjük, hogy e végtelen dallam basszusában ott rejlik a nyitó motívum. De valóban megváltozott. Nemcsak lehetne más: más lett. Alkotói döntés kérdése, hogy mivé válik egy gondolat, s talán az életünk alakulását is hasonlóképpen változtatja az égi alkotó.
Nem könnyű megmondani, hogy mi adja Bacsó Kristóf zenéjének varázsát: benne vannak a különleges dallamívek, az érzékeny harmonizálások, a dalok egyéni formálása, s persze a Bacsó Kristóf Triad lenyűgöző zenélése. Számomra azonban talán ezeknél is fontosabb, hogy ez a zene úgy képes intellektuális kihívást támasztani a hallgatóval szemben (komplex metrumaival, polifon zenei szöveteivel, izgalmas akkordkapcsolataival), hogy egy pillanatra sem veszít a közérthetőségéből. Egyszerűbben fogalmazva: Bacsó Kristóf zenéjét mindig jó hallgatni. Vagy ha a másik irányból nézzük: Bacsó Kristóf zenéje még a legpopulárisabb pillanataiban is tartogat a tanult hallgató számára meglepetéseket. Hogy ne menjünk messzire, a Deep Blue című szám, amely a lassú bevezetést követően mintha egy popszám akkordmenetét használná, valójában éppoly kifinomult zene, mint bármely másik ezen az albumon.
A legfontosabb aspektusa ennek a zenének azonban nem is a hangokban ragadható meg, hanem a hangok mögött, az emberi tartalomban. Abban, ahogy a My Father Sent a Message című számban az emlékezet, vagyis a múlthoz való viszonyunk kiszámíthatatlan természetét megmutatja Bacsó Kristóf az első rész kiszámíthatatlanul kanyargó, rapszodikus zenéjével, és a második, feszesebb rész visszhangszerű hangzásaival és folyton elillanó szaxofonszólójával. Ahogy az Oblique words egyetlen hangot ismétlődő dallama révén világossá teszi, hogy ugyanaz a hang milyen sokféle jelentésre tehet szert. Ahogy a fiatalon elhunyt nagybőgős és jóbarát, Szandai Mátyás emlékére írott Soulbird fájdalmas keringőjével példát mutat arra, hogy az érzelmek nem arra vannak, hogy elleplezzük, hanem arra, hogy felvállaljuk őket.
Az album két utolsó dala aztán megint a szabadság és a döntési lehetőségek témájáról szól, a Smiling Moon hagyományosabb, a Mandala komplexebb formában. A kijátszott és elszalasztott lehetőségekről, a döntések felvállalásáról. „Közel az ötvenhez egyre gyakrabban tekintek vissza, s gondolkodom el azon, hogy milyen döntéseket hoztam életem során – mondja Bacsó Kristóf. – Sok mindennel elégedett vagyok, van, amiben szerencsés lett volna másként, vagy jobban dönteni. De amit az évek során megtanultam, hogy miként lehet a dolgokat elengedni, legyen szó egy kompozícióról, egy szólóról, egy kialakult
élethelyzetről… Let It Go…”

Fazekas Gergely