A JELENTÉKTELEN DOLGOK FONTOSSÁGA

A legkisebb átmenet mestere – ezzel a címmel publikált könyvet Theodor W. Adorno (1903–1969),
a 20. század talán legjelentősebb zene- és társadalomfilozófusa egykori zeneszerzéstanáráról Alban Bergről (1885–1935). A cím arra utal, hogy Berg zenéjében bármilyen apró ötlet, akár egy néhány hangos motívum vagy egy sajátos hangszínkombináció is képes átmenetként funkcionálni két, önmagában álló zenei gondolat, két tematikus szakasz között. Amire azért lehet képes, mert a Berg által használt zenei nyelvben, amelyet mesterétől, Arnold Schönbergtől (1874–1951) vett át és alakított a saját képére, gyakorlatilag bármi jelentőségre tehet szert. Akár egy néhány hangos motívum vagy egy sajátos hangszínkombináció is. Innen nézve tehát paradox módon a tulajdonképpeni gondolatok és az őket összekapcsoló átmenetek között nem lesz lényegi különbség: nincs jelentéktelen zenei ötlet. Adorno szempontjából, aki ki nem állhatta a jazzt, talán blaszfémiának tűnik, hogy a Dés András Quartet új lemeze kapcsán éppen őt idézem, csakhogy erre több, kifejezetten zenei okom is van. Mindenekelőtt az, hogy bár a zenei intézményrendszer műfaji beidegződései miatt nyilván a „jazz” kategóriájába fogják sorolni ezt az albumot a különböző szakmai fórumokon, valamint lemezboltok valóságos és a streaming szolgáltatók virtuális polcain, ez a jazz már nem az a jazz, amit Adorno egykor, a 20. század közepén a műfaji címke alá sorolt.
A lemezen játszó négy muzsikus jazz-zenészként van ugyan elkönyvelve, de már a számokat zeneszerzőként jegyző, zenekarvezető Dés András különleges ütőhangszerapparátusa is jelzi,
hogy itt messze nem hagyományos jazzről van szó, és erre utal a kvartett szokatlan felállása is. Az ütőshangszerekhez trombita, zongora és elektromos gitár társul, ráadásul e három hagyományos hangszer játékmódja is sokszor tér el a megszokottól. Martin Eberle trombitajátéka olykor messze túllép a hangszeréhez társuló sztereotípiákon, legyen szó a hangzás lágyságáról vagy élességéről, ritmikai precizitásról, észvesztő tempójú, vad gesztikulálásról vagy az emberi beszédet imitáló trombitaidegen hangszínekről. Philipp Nykrin zongorázása hasonlóképpen feszegeti a hangszer játéktechnikai határait: lenyűgözően tág spektrumon mozog, akár a hangszín puhaságát-keménységét, akár a kísérettípusok áttetszőségét-sűrűségét tekintjük, és olykor kiegészítő ütőhangszerként kezeskedik a zenei gondolatok ritmikai biztonságáért. Ami pedig Fenyvesi Márton gitározását illeti: bár bizonyos pontokon felvillantja, hogy mennyire otthonosan mozog a hagyományos jazz- vagy rockgitározás világában is, a dalok jelentős részében káprázatos elektronikus hangszínekkel varázsol, ha kell a hátteret festi meg, ha kell, az előtérbe lép és a trombita partnere lesz, sikolt és sír és jajgat, máskor a zongorával folytat intenzív dialógust.
Az album zenei összetevői legalább olyan sokrétűek, mint a négy zenész hangszeres játéka. Az amerikai és az európai jazz utóbbi évtizedeinek legkülönbözőbb irányzatai éppúgy meghatározzák Dés András és zenésztársai gondolkodását, mint a régi és a kortárs klasszikus zene, a tradicionális zenekultúrák ösztönösen komplex ritmikai struktúrái vagy éppen különböző populáris zenei hatások, mondjuk a rockzene elementáris energiái. Mivel a műfaji címkék ma már inkább csak idejétmúlt beidegződések lenyomatai, és nem sokat árulnak el a legizgalmasabb új zenék valódi természetéről, egyszerűbb és többet mond, ha „jazz” helyett a neutrálisabb „kortárs improvizatív zene” címkéjét biggyesztjük a Dés András Quartet legújabb lemezére. Így Adorno szellemének sem okozunk kellemetlen perceket, amiért „a legkisebb átmenetről” szóló gondolatát idézzük.
Ez egyébként azért merült fel bennem a lemez első hallgatójaként, mert Dés András zenei univerzumának lényegéhez tartozik, és erről tanúskodik előző két lemeze is, hogy az átmenetek éppoly fontosak, mint a tulajdonképpeni kompozíciók. Bár laikusként úgy gondolhatnánk, hogy izgalmas témák kitalálása a nehezebb zeneszerzői feladat, a témák közötti átmenetek megalkotása legalább ekkora kihívás, hiszen ezek teszik az egymástól különálló zenei gondolatokat, valódi, időben zajló eseménysorrá. Vagyis zenévé.
Az albumon nyolc előre megírt darab hallható (némelyik szinte hangról hangra megkomponált, másokban a zeneszerzői szándék több teret hagy az előadói szabadságnak), és ezek között Open Space címen teljesen szabad improvizációk hallhatóak. Ami lenyűgöző számomra, hogy az átvezetésekben nincsen semmi átmenetszerű: éppoly feszült, izgalmas, a figyelmet folyamatosan fenntartó zenei folyamatokról van szó, mint amilyenek Dés András kompozíciói. Ami nem a kompozíciók értékből von le, hanem a négy zenész egymás iránti figyelmének elképesztő minőségéről tanúskodik (ahogy az is, hogy amit a lemezen hallunk, egyetlen ülésben, vágás nélkül rögzítették).
A nyolc kompozíció az átvezetésekkel egyetlen, nagyjából háromnegyedórás zenei eseménysorrá válik tehát, amelyben az írott és rögtönzött gondolatok nagyjából úgy válnak eggyé, mint az antik görög eposzokban, amelyeket mi már írásbeli műalkotásként ismerünk, és a lejegyzésük során nyerték el végleges formájukat, ám eredetük a szájhagyományos kultúrába vezet vissza, hiszen énekmondók improvizációi tartották életben őket. És ahogy számos antik eposz dramaturgiáját határozza meg az utazás, a leghíresebb példa erre az Odüsszeia, a Dés András Quartet lemeze is hallgatható ekként.
Az első szám, a Silent Part kezdetén aszimmetrikus ritmusban lüktető H-hangoktól az utolsó, címadó dal, az Unimportant Things záró dúr akkordjáig úgy haladunk szigetről szigetre, kalandról kalandra, miként a Trójából hazatérő Odüsszeusz Ithaka felé.
Az első szám a maga egyre fokozódó intenzitásával valódi nyitány: a címe, Csöndszólam, Visky András Kitelepítés című regényének egy részletére utal. A politikai okokból az 1950-es évek végén a román gulágra kitelepített magyar család történetét a legkisebb gyerek szemszögéből elmesélő, megrázóan szép műben a család egy ponton többszólamú énekkel köszönti a tábor egyik lakóját, de a legkisebb fiút arra kérik, hogy csak tátogjon, ne rontsa el a dalt, vigye ő a „csöndszólamot, hiszen csönd nélkül zene sincs, és ha én nem éneklem ki teljes szívemből, teljes lelkemből és minden erőmből a csönd hangjait, ők hiába erőlködnek”. A második szám, a Complicated Souls a makacsul ismétlődő ostinatókkal és az alaplüktetést megbonyolító ritmikai alakzatokkal önmagáért beszél. A harmadik dal (3rd Song) a lemez leghagyományosabbnak tűnő kompozíciója: gyönyörű, szabályos szerkezetű dallammal indul, személyes vallomásnak hat, ezt bontja ki egy nagyszabású zongoraszóló, a dallam azonban nem tér többet vissza, az átvezetésben a zongora elveszti a fonalat, magával rántja a trombitát, amely őrült szólóba kezd, s innen lépünk tovább a Did Anything Happen? makacsul kérdező világába, amelyben egy pattogós ritmikájú és egy himnikusan lélegző zenei gondolat áll egymással szemben. Különös zajok vezetnek át a lemez legártatlanabb pillanatait hordozó dalba. A Gingerbread Prospect is kérdéseket tesz fel, de szelídebben: vajon milyen a kilátás egy mézeskalács házból? A szám vége azonban ezúttal is másfelé visz, mint számítana rá a hallgató, a gondolatok súlyosabbá válnak, majd széthullanak.
Az ezt követő két kompozíció az album legsötétebb régióiba vezetik el a hallgatót. Das Neue Vorbei – vége az újdonságnak, szól a szám címe, és a trombita, majd a torzított elektromos gitár olyan hőbörgést csapnak, hogy nehéz nem valamiféle ironikus társadalomrajznak felfogni a rezignáltan ismétlődő kíséret fölött handabandázó két hangszer párbeszédét. Az utolsó előtti dal pedig már címében is jelzi (Much More Obsessed), hogy ez a zene rólunk, a post-truth korában élőkről szól, akik hol összefüggően, hol összefüggéstelenül mondják a magukét, ügyet sem vetve egymásra és a világra. Ahogy egymásnak feszül az ötben lüktető basszus és a négyben lüktető akkordsor, egy ponton szabályosan elveszíti az eszét a trombita és a zongora, és a zene mindenféle szociológiai és politikai elemzésnél világosabban mutatja meg, hogy milyen mentális feszültségek feszítik a 21. század társadalmát.
Ám ebből az állapotból az utolsó dal mégis csak valamiféle kiutat jelent. A maga egyszerűen lüktető kíséretével és világos kontúrú dallamával, éteri tisztaságú gitárhangjával a címadó dal, az Unimportant Things mintha arra mutatna rá, hogy az apró, személyes, „jelentétkelen” dolgok maradnak csak számunkra, ha szeretnénk megőrizni emberségünket az egyre atomizáltabb, egyre személytelenebb, egyre harsányabb világban. Hogy ami másnak jelentéktelennek tűnik, számomra fontos lehet, és megfordítva. Ennek felismeréséhez pedig nincs más út, mint odafigyelni a másikra. Úgy, ahogy ez a négy csodálatos zenész figyel egymásra ebben a kivételesen gazdag háromnegyed órában.