Tudni elengedni. Elérni azt a pontot, ahol a virtuozitás és a mesterségbeli tudás már semmilyen erőfeszítést nem igényel, annyira a sajátunkká válik. Átlépni a küszöböt, ahol a szélsőséges akrobatika már nem gátolja, hogy előre nem látható impulzusoknak engedjünk, hirtelen vágyaknak: zenei bakugrásokra, vagy éppen mozdulatlanságra, csendes figyelésre.

Igézet: pillanatok alatt megejt és lebilincsel bennünket az ismét egymásra találó három tettestárs, Yves Robert harsonás, Cyril Atef ütős és Bruno Chevillon bőgős, akik maguk is megbabonázva állnak hangszerük végtelen lehetőségei előtt. A szó legszorosabb értelmében meg vannak igézve: delejezi őket a hang és annak anyaga, szemcséi, harapása, egész masszája, amit örömmel dagasztanak, dögönyöznek, simítanak, az utolsó kis hajlásig és redőig, mintha ezzel a vég nélküli gyúrogatással kitapinthatnák a rejtélyt.

Ebben a 19 számban van valami a gyerekkor elcsodálkozásából. Valami a három kölyök gondtalan, napsütötte ujjongásából, akik eljátszanak lendületük, ujjaik, és tökéletes egyetértésük játékával. Mindez csodával határos: megannyi év közös munkája után még mindig oly sok van bennük a gyerekből.

A darabok rövidek, általában egy-három, maximum öt-hat percesek. Már az indításkor meghatároznak egy világot, megadnak egy irányt, meghatározzák a szívverést. Végtelenül strukturált, végtelenül pontos minden. A zene ugyanakkor folyton keres, kutat, vájkál, barkácsol, szórakozik, robban, nevet.

Azt szokták mondani, hogy zenét írni olyan, mint nekiereszteni a hangunkat egy barlangban, aminek nem ismerjük sem nagyságát, sem formáját, hogy meghallhassuk, felfedezzük, hogyan hangzik, hogyan verődik vissza, hogy megpróbáljuk megérteni, mi is ez a kiáltás, amit kiadtunk magunkból. Hasonlóképpen, ez a három szereplő ritmus- és hangzás-aszteroidákat hajít föl, ami behatol fülkagylónkba, dörömböl az agykérgünkön, felgyorsítja érverésünket. A harsona reszket, vibrál, dübörög, károg, gargarizál, turbékol, nyög, serceg, raccsol, munkálkodik. Időnként érződik, milyen gyönyörűségét leli abban, ahogy a dobossal és a bőgőssel közösen a rockkal flörtöl, recsegtet, egy pillanat alatt karneválhoz illő tüzet ébreszt, hogy aztán ravaszul, mosolyogva, szinte fanfárszerűvé váljon.

S aztán rögtön újra kisiklik, torzul, ismét felülkerekedik a csodálkozás és a tapogatózás. Hosszú, éppen csak súrolt hangok, bőgő- és dobháttérrel, mint egy helikopter lapátjai. Mélabús rezek fújnak hosszú hangokat, hirtelen ragyogó, lassú, ritmusos, kitartott szomorúsággal fátyolozva a hangzást. Mindenütt mozgás.

Átváltozás. Törés. Tempóváltások, drasztikus megállások. Álomszerű, hallucinációs lentók.

„És ha így lépek be?” „És ha itt csinálok egy sprintet?” „Ha itt hirtelen zúzok egyet?” „Visszafogottan?” „Nem?” „Visszafogottan!” Mindannyiszor mintha egy főhangot adna meg valaki a többieknek, kihívásként, inspirációként. A gyerekkor, mindig a gyerekkor. Még a címek is, amelyek a modern életről mesélnek, vidáman kacérkodva az abszurddal, egy kicsit bolond, de bájos és humoros muzsikus önéletrajzát festenék föl az album folyamán. Mindenütt ott van a mai élet: laptop, vírus, a naponta elhullatott hetvenöt hajszál, s mindez blues lenne, ha a művész nem rendelkezne az egyetlen értelmes dologgal, az élet egyetlen értelmével: a szabadsággal.

Vajon eljön-e valaha az idő, amikor térdre kényszerítjük a chipeket és a számítógépeket? Amikor „megszabadulva a jézuskrizmustól”, végre szabadok leszünk? Yves Robert zenéje ezt a jövőt tárja elénk, vidám dühvel, virtuóz humorral. Meg annak a melankóliájával, aki tudja, hogy nincs másik mennyország. 

 

Sylvain Prudhomme 1979-ben született regény- és újságíró, az 1970-80-as évek nyugat-afrikai zenéjének szerelmese. A Les grands (A nagyok, Gallimard, 2014) című könyvében egy öreg gitáros Odüsszeiáját írja a mai Bissau utcáin, negyven évvel a függetlenség kikiáltása után, a forradalmi eszmények és a megcsalt remények hátterében.

 

YVES ROBERT (1958) csaknem 40 éve cikázik a – lejegyzett, rögtönzött, vizuális, színpadi – zene területein. Hévvel és szabadon, hatalmas technikával, pontos és dinamikus hangszínnel harsonázik. Tág terű stílusa dallamokat és játékos zenei textúrákat ötvöz, mint megannyi, hangképekkel táplált történet.

BRUNO CHEVILLON, a legkifejezőbb bőgős, minden regiszterben gyors, pontos és erőteljes, lenyűgöző pedigrével rendelkezik.

CYRIL ATEF, a nagy, száraz, mosolygós ütőhangszeres, a pihentető és szuperpontos tempó hercege, a bolygó- és csillagközi groove élő enciklopédiája.

Ez a trió nagyjából húsz éves, már nem tudjuk és nem is akarjuk pontosan tudni, mennyi, nincs születési anyakönyvi kivonat. Egyfajta magától értetődő otthonosság és azonnali hangzásbeli bizalom, melyben minden zenei szándékot meghallunk és számításba veszünk.
A dallamok keresztezik egymást, a ritmusok és a játékmódok hajlékonyan, szabadon válaszolgatnak egymásnak. Persze hogy lehet változtatni, lelkiállapotunk, kedvünk szerint, és ezt nem is tagadjuk meg magunktól. Elrendezzük a dolgokat, ahogy barátok közt szokás, magunkhoz idomítjuk a számokat, felrobbantjuk és összeragasztjuk őket, eltúlozzuk és élvezzük mindezt.
A legfontosabb a pillanat intenzitása, a meglepetés öröme, a játék emóciója, a hang, amit a hangszerünkből kihozunk, és ami beborít minket.
Ezért vannak az elektronikus, digitális, informatikai, audio-digitális effektek is: ezért a „beborításért”. Gyúrjuk a masszát, kinyújtjuk a hallatlan felé.
Hogy az ujjongással túllépjünk a hangszeren. Hogy felerősítsük a létezés érzését. Játszani annyi, mint a mennyország hiányát ünnepelni.

Yves Robert