RÉTEGELT LEMEZ

Ha Peer Gynt, Ibsen individualista (anti)hőse zenész lenne, minden bizonnyal a jazz műfajában keresné belső lényegét nyughatatlanul. Éjszakai jameken, turnébuszokon és benzinkúti megállókban, vidéki, fővárosi haknikon, külföldi fesztiválokon igyekezne lehántani magról a rétegeket anekdotává burjánzó kalandjai során, miközben a Légy önmagad! tanítását követve kutatná az egyéni soundot. Persze hősünk nem lenne oly lump, mint a drámában, és igyekezne nem elveszni az álomvilágban: nappalait gyakorlásra szánná, pallérozva készségeit, hogy a technika hiánya ne állhasson az önkifejezés útjába. A mindent beolvasztó Gomböntő Kanala itt, e műfajban azonban különösen fenyegetően lebegne képzeletbeli karakterünk felett, hiszen nemcsak a kortársaktól való elkülönbözés nehézsége áll fent, de ott vannak a nagy elődök, a műfaj megújítói, akiknek köpönyege megkerülhetetlen és időnként kelletlenül ráragad az emberre. A megváltás – ami a drámában Solveig önzetlen hűsége – pedig csak pillanatokra élhető át, amikor az Én feloldódhat a közönség feltétlen szeretetében.

Persze vannak, akik rácáfolnak erre a gondolatkísérletre, mert eleve tudják, vagy legalábbis sejtik, hogy nincsen mag, csak héjak vannak – és ezek összessége maga a lényeg, egészében, apróra szelve vagy miszlikbe aprítva is esszenciális és fundamentális, mint a hagyma az ételben. Tálas Áron ebből a szempontból szerencsés alkat, mert nála a zenei személyiségrétegek nem egymás alatt vagy felett, elrejtve húzódnak meg, hanem sokszor fejtörést okozó és nyilvánvaló egymásmellettiségben – ez adja zenéje kaméleonszerűen izgalmas színeváltozásait. Egy zongorista, aki szinte azonos kvalitású dobos (és dobosként nyert felvételt a prominens európai jazzösztöndíj programra, a bázeli Focusyearre), vagy ha kell, énekes és basszusgitáros. Egy érzelmes, áradó líraiságtól sem mentes komponista, akinek éppoly jól állnak a könnyűzenére hajazó, táncolható ütemek és az elektronikus hangszínek, de aki időről időre népzenei elemeket és klasszikus zenei inspirációkat, vagy éppen rockzenei idézeteket is belecsempész zenéjébe. A groove-os és a melodikus jazznek külön-külön formációkat (Flight Modus és Tálas Áron trió) és lemezeket is szentelt. Első, a japán Gats Production kiadónál megjelent, Floating Island és a BMC Records gondozásában, 2018-ban napvilágot látott, Little Beggar című második triólemezének többségben emocionális kompozíciói után merőben más, fúziós hangulattal mutatkozott be az egy személyben rögzített Beats from my Heart című szólólemezével. Legutóbb pedig Blue Enough címmel vett fel melankolikus szólózongora albumot, amelyen már a dalszerűség dominál. Mindezek szintézise most ez a lemez, amin a groove-os témák és a dalszerű kompozíciók kerülnek egymás mellé.

New Questions, Old Answers – Tálas Áron már a címadással jelzi, tisztában van a valódi újat mondás lehetetlenségével. Nincs új a nap alatt, az új kérdésekre is ott vannak a válaszok a régieknél – üzeni –, mintha létezne egy korszakoktól és stílusoktól független, objektív mérce, ami a jó zenét „méri”. Magát „régivágásúként” definiálva azt keresi Tálas, mitől lesz emlékezetes, az átlagosnál hosszabb életű egy melódia. „Sokáig szerettem volna jól zongorázni, ma már csak jó dalokat akarok írni” – summázza némi öniróniával a hangjában. „Fontos az is, hogy pontosabbak legyenek a ritmusok, vagy jobban tudjak játszani tizenötben, de a legfontosabb, hogy sikerüljön emlékezeteset írni. Valahol hiszek abban, hogy ugyanabból a hangkészletből lehet objektíven erősebb dallamokat építeni. Ennek a módját próbálom megfejteni az életem hátralévő részében” – magyarázza. Ráadásul tudja, hogy nincs az a fogas, ami megbírná azt a sok köpönyeget, amit a jazz elődök ránk hagytak, így nem is próbálja magát függetleníteni azoktól, hanem sajátos mozdulataival kelti új életre őket, valós, színpadi vagy zenei közösséget vállalva e kiemelkedő személyiségekkel. Mert Peerhez hasonlóan ő is szeret fantáziálni. De míg előbbi képzelődései veszélyes, kiúttalan mélységként, teljes realitásvesztésként fenyegetnek a legtöbb értelmezés szerint, addig Áron teremtő képzelettel alkot: számára a példaképekkel való együttzenélésről szóló fantáziák kiváló kompozíciók, sőt valós zenei-színpadi helyzetek forrásai.

A címadó dal például egy képzeletbeli session Brian Blade-del: Áron eljátszott azzal a gondolattal, hogy milyen zenébe invitálná meg egyik kedvenc dobosát, ebből született az ő dinamikus zenéjét és összehasonlíthatatlan soundját megidéző lendületes, a lemez egész hangulatát megalapozó dallam. A Hargrove egy megtörtént, ám álomszerű helyzet megidézése, melynek során zongoristánk New York-i tartózkodása során a Smalls jazzklubban hirtelen egy színpadon találta magát az azóta elhunyt trombitalegendával, Roy Hargrove-val. A dobszólam monotóniája a groove-os világba helyezi ezt a zenei hommage-t, de a zongora énekel, Áron képzeletbeli filmjében, egy következő koncerten pedig már fúvósok szólaltatják meg a melódiát. New Yorkból gond nélkül röptet át minket a szerző a Kárpát-medencébe a 3/4-es lüktetésű, népies dallamvezetésű Old Soul című, széles dinamikai skálán mozgó, rendkívüli nehézségű kompozícióval, amit egy szóló nélküli ballada követ. A The Choice You Never Had megint az érzelmek tengerére kormányozza a hallgatót, Áron minden szerénységét félretéve eddigi lesikerültebb dallamaként hivatkozik erre a lírikus szerzeményre – joggal. A vállalt inspirációk sora a Joshua Redman Elastic Banddel folytatódik az Elastico című dalban, ami szerkezetével és refrénszerű témájával egészen popdalszerű. És ha még ez nem lenne elég, a Rainben Tálas rockzenei múltjából a Red Hot Chilli Peppers köszön vissza zenei referenciaként (nevesen a One Big Mob basszus szólama). Aztán kihallani még – a Cnile Kinlu suhancos fésületlenségéből különösen – Brad Mehldau fanyar, bluesos stílusát, míg az Afro Satie-ban a francia komponista hártyaszerű dallamai súlyos afro ritmusokkal kerülnek kontrasztos közelségbe.

És ez a felsorolás még csak az átláthatóbb felszínét mutatja annak a feneketlen kútnak, amiből Tálas Áron inspirációi felbukkannak. A lényeg nem is ez, hanem, hogy e lemez hallgatása közben nem Blade-et, Hargrove-ot, Joshua Redmant vagy Brad Mehldau hangját halljuk, hanem Tálas Áront, az ő hamisítatlan derűjét, csibészes humorát és optimizmusát, ami még a melankólián is áthallatszik. A fejlett ritmikus és melodikus gondolkodás ritka szerencsés együttállását, ami nála jelen van.

De pontosítanom kell, mert nemcsak Tálas Áront halljuk, hanem az ő szerzeményein keresztül három jó barát együttrezgésének is fültanúi lehetünk. A Csízi László dobos és Tóth István bőgőssel alkotott hármasuk nem csak zenei egység, közeli barátai és legrégebbi zenésztársai is egymásnak. Csízi László – aki a magyar jazz egyik legkeresettebb ütőse, a Modern Art Orchestra, a Subtones és még megannyi, különböző stílusú formáció tagja – már Áron első zenekarának, a Hybrid triónak is tagja volt, melyet a miskolci Bartók Béla Zeneművészeti Szakközépiskola jazztanszakán alapítottak, és amellyel már akkor külföldi fesztiválokon szerepeltek. Tóth István pedig – aki gitárosként és bőgősként is jegyzett tagja a magyar jazzszcénának – a Zeneakadémián volt Áron osztálytársa. Hármójuk között a dicséretek – amivel Áron sem fukarkodik – nemcsak tiszteletteljes körök, üres frázisok, hanem talán a lényeg leírására tett kísérletek. Mert ha van individualista műfaj, akkor a jazz az, ugyanakkor legalább ennyire igaz, hogy ha van kollektív zenei műfaj, akkor a jazz az. A „Tálas Áron Fellowship”-ben (hogy visszautaljunk Brian Blade-re) az egyén belső lényegének megtalálására irányuló törekvések csak (színpadi és történeti) közösségben valósulhatnak meg. Tálas Áron barátaival az örömteli játék közepette megteszi mindazt, amit Peer a buzgó önmegvalósítás közben elszalaszt és amit a fejére olvasnak a dráma egy pontján a természet elemei: eldalolja a levegő susogását, elgondolja a földön guruló gomolyagok nehézkes gondolatait, a szívbe szúrt tövist kimossa dalaival, létrehozza azokat a műveket, amiknek az ő tollából kell megszületniük.

Szász Emese