Az itt prezentált archív felvétel 1979. március 4-én készült a budapesti Zeneakadémia hangversenytermében. Hangversenyfelvétel (annak több-kevesebb technikai esetlegességével), melyen a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem hallgatóinak zenekara játszik Simon Albert vezényletével.

Simon Albert az 1950-es években tündökletes hangverseny- és opera-dirigensként lépett a magyar közönség elé. Fiatalon is több volt, mint ígéret: olyan tehetség és olyan színvonal-igény jelent meg vele a magyar zenekari életben, melynek bizton lehetett nagy jövőt jósolni. Azután a sikerek kellős közepette egyetlen elhatározással visszavonult a nyilvános hangversenyélettől. Úgy érezte, a nagyzenekarok idősebb, néha rutinba-fáradt zenészeivel nehezebben tudja megvalósítani ideáljait; inkább fiatalokból akart vele együttdolgozni hajlamos zenekart kinevelni. Nehéz körülmények között, mondhatni félreeső műhelyben dolgozott velük; a ma működő zenekari muzsikusok egy teljes generációja mondható szinte kivétel nélkül az ő növendékének. Amilyen szigorú volt önmagához, olyan volt kollégáihoz is. Néha szinte elviselhetetlenül kemény próbáiról, ugyanakkor mindent igazoló fényes koncertjeiről és emberséges kedélyéről ma is legenda-számba menő lelkes emlékeket és tanulságos anekdotákat őriznek, akik mellette dolgozhattak. Sokat tett ebben az évtizedben azért is, hogy az addig alig játszott kortárs zene méltó módon megszólaljon a magyar koncertdobogókon.

Amikor szakmai jóbarátja, a kor legelismertebb magyar hegedűse, Kovács Dénes a Zeneművészeti Egyetem (Zeneakadémia) rektora lett, Simon Albertre bízta a zenekari utánpótlás képzését (1969). A fáradhatatlan aprómunka évei következtek, sok-sok egyéni és csoportos foglalkozással, kevéssé látványos eredményekkel, a fegyelmi problémáktól és nem egyszer ellenséges légkörtől akadályoztatva, de időről időre olyan hangversenyekkel, melyen egy máshol nem hallható minőség megszólalásán csodálkozhattak a hallgatók. Néhány koncertturnén a külföldi közönség is megismerhette művészetét; 1978-ban a Karajan zenekari versenyen kamarazenekarával ezüstérmet nyert. Három évig vendégprofesszor a párizsi Conservatoire-ban. Bár szokványos karmesteri karrierjét feláldozta egy új zenekari művészképzés érdekében, így ritkábban vezényelt nyilvánosan, de kevés hangversenye felejthetetlen emlék (sajnos csak kevésről maradt felvétel), s igazolta, hogy ha akarja, nemzetközi viszonylatban is a legnagyobbak között lett volna helye.

Simon Albertet sokan „perfekcionistának” tartották, akinek semmi sem elég jó. Ez tévedés. Hajlandó volt elnézni a gyarlóságokat, ha egy zenélés alapvetően jó úton haladt. Szívesen, sőt sokszor szívesebben dolgozott átlagos tehetségű hangszeresekkel, mint a sztárnak kikiáltottakkal, mert az előbbiek gyakran több tanulékonyságot mutattak, mint az önmagukkal eltelt szólisták. A zenekari játékban a zenei tudás csúcsát látta. Egyszer valakire azt mondta: „zenekari muzsikusként nem vált be, szólistának talán még jó lesz”.

Ideálja ugyanis nem a féktelen tehetség volt (bár a tehetséget természetesen nagyra becsülte), hanem a józan, szolid, világos, artikulált, érzékeny szólamjáték és összjáték. Amikor látszólag “kegyetlen” volt egy-egy hangszeressel szemben, valójában azt kereste minden áron, hogyan tudná az illetőt kimozdítani részvétlen vagy öntelt magatartásából, s belehelyezni abba a szerény és alázatos, minden erejét a zenének ajándékozni hajlandó lelkiállapotba, mely nélkül lehetetlen a zene útjait aktívan követni, és annak szépségét kidolgozott technikai eszköztárral közvetíteni.

Annak a nagy közép-európai hagyománynak volt kivételesen tehetséges és magas fokon kiművelt örököse és képviselője, melyet a legnagyobbaktól tanult meg. Olyan tanároktól, mint Weiner Leó, Constantin Silvestri, George Georgescu, olyan karmesterek próbáit figyelve közvetlen közelről, mint Erich Kleiber, Otto Klemperer (kinek meghívására később hónapokat töltött mellette Londonban), kiváló hangszerjátékosok, kamaraegyüttesek munkáját tanulmányozva (mégpedig úgy, ahogy azt másoktól is megkövetelte: nem „általában”, hanem tüzetesen, a legkisebb részletekig menően). Már kialakult, s nem elméletben, hanem hallásban birtokolt formai-hangzási eszmény birtokában kereste a drezdai Staatskapelle munkáját figyelve heteken át a nagy német zenekari hagyomány titkát, vagy elemezte kritikus füllel hangfelvételek százait. Nagy precizitással meg is tudta fogalmazni azt, amit mindebben meghallott. De a megfogalmazás mégsem számított sokat a szemében, csakis az eleven észlelés, a zenében való gyors reagálás. Mindezt a tapasztalatot élő hang-lenyomatokban őrizte fülében, és integrálta saját művészi képzeletében.

Végtelenül tisztelte a kottát, de azt is tudta, hogy az csak jelbeszéd. Gyakran szólt a „notáció és akció” viszonyáról, arról, hogy a zeneszerző csak tökéletlen képet adhat a kottában arról, ami benne él, de az mégis biztosan kiolvasható a kottából. Idézte a mozarti mondást: „A zenész játssza azt, ami a kottában van, de úgy, mintha ő maga írta volna”. Különösen erős igénye és érzéke volt a hangzáskép tisztasága, áttetszősége, a zenei idő formaadó szerepe, a tagoló súlyok természetes elhelyezése, az élő hangszerhang, az arányosság, a zenekari transzparencia iránt. „Akkurátus” – mondta dicsérően a kedvére való zenész munkájára, s maga is így dolgozott.

A zene belső igazságában gyökerezik az, hogy a pontosság, világosság, artikuláltság igénye nem pedánssá teszi a zenei előadást, hanem éppen elevenebbé. A maga teljes világosságában megjelenő zenei anyag az, amely megihleti a fantáziát, magával ragadja a temperamentumot. Mert Simon Albert zenélése minden volt, csak nem „száraz”. Sőt a naiv kívülálló inkább azt hihette, hogy tehetsége elsősorban a drámai indulatban, felfokozott érzésben manifesztálódik. Pedig ez az indulat, ez az érzés sohasem volt önkényes, sohasem volt keresett. Csupán a zenei anyag hűséges, alázatos előállítását tartotta saját feladatának. De maga a zene olyan, hogy ha ez megvalósul, akkor elementáris erővel hat a hallgatóra. Szeretett a zenéről beszélni is (megtehette az, aki a nap 12-14 órájában zenélt), s esztétikája is erről a kettősségről szólt: hogy semmi az érzés – és minden az érzés. A zenét szeretni annyi, mint a hangokat szeretni, a hangokat gondozni annyi, mint a zene szeretetét tettre váltani.

Simon Albert valóban (mint rövid életrajzának írója megfogalmazza): „a 20. század második felének egyedülállóan nagy hatású muzsika, aki a zene, a közös muzsikálás lényegét tanította növendékeinek”, s tegyük hozzá: annak eredményeit ajándékozta közönségének.

S végül egy késői emlékkép Schubert és Simon viszonyáról. Bizalmasan mesélte el, hogy nyolc éves korában – még a későbbi szörnyű események előtt – a rádióban egy olyan zenét hallott, mely szinte valószínűtlen szépségével teljesen megragadta őt. Amikor anyja belépett a szobába, azt látta, hogy a kisfiú az oly nagyon megszeretett zenét a rádiót átölelve hallgatja. A zene Schubert volt, a késői, bizonytalan emlékezet szerint éppen a VII. szimfónia.

Dobszay László