„Na nézd csak, a Pulcinella is szintetizátorozik? Vicces, ez tényleg megváltoztatja a zenéjüket” – ez jutott eszembe először, amikor meghallottam a Ça–t. Próbáltam visszaemlékezni, hogy ez vajon korábban is előfordult-e már, lehet, hogy nekem valami kimaradt az életükből. De nem, a 2006-os Clou d’estrade-tól a tizenegy évvel későbbi ¾ D’once-ig semmi ilyesmiről nem volt szó, semmi gép a láthatáron, mindig hűek maradtak a kvartett egyfajta szemléletéhez: szaxofon, harmonika, bőgő, dob. Valami akusztikus, már-már hagyományos, régimódi. Ami egyszerűen szól, krach, bumm, durr, és ami akkor is működik, ha elmegy az áram.

Csakhogy igazából, amikor újrahallgattam, mintha egyenesen dobgépet hallottam volna. Vagy olyasféle hangzásokat, amilyeneket a Mario Bros. vagy Atari-féle videójátékokban lehetett hallani. Ez még különösebb volt. Nem tudom, olyan ez, mintha egy vegánt azon kapnék, hogy tojást eszik, és arra gondolnék, valójában passzol hozzá. Nos, így van ez a Pulcinellával: jól áll nekik a szintetikus-elektronikus hangzás. Mint egy pici smink, amitől jobban látszik az arcuk. Persze nem olyan durva arcfestés, mint azé a félelmetes bohócé Stephen King „Az” (It) című regényében. Nem, a Pulcinellánál ez inkább Freud – olyan ösztönök, amelyek még nem igazán tudják megmondani a nevüket. Mintha ez a toulouse-i kvartett titokban – vagy öntudatlanul – mindig is szerette volna a videójátékokat, a szintetizátorokat és a dobgépeket, és ezen a lemezen most végre hagyják felszínre törni ezeket a rejtett vágyakat.

Szóval persze hogy feltettem nekik a kérdést. És vigyázat, a válaszuk meg fog lepni: „Nem, az albumon nincs igazi szintetizátor! Valójában egy harmonika-klaviatúrájú Elka orgonáról van szó, egy vintage, 70-es évekbeli öreg billentyűshangszerről. Ott trónolt az öltözőben az egyik fesztiválon, ahol felléptünk. Egy egész délutánon át ezen őrjöngtünk, míg aztán a tulaj nekünk adta. Eltartott egy kis ideig, amíg minden lehetőségét magunkévá tettük: néha úgy szól, mint egy nagyon kezdeti dobgép, vagy egy elektromos gitár, akár egy Moog... a bizarr, beskatulyázhatatlan, időtlen, alteros kinézete, a csomó tökéletlensége és véletlenszerűsége azonnal a szívünkbe zárta. Még ha a hangzás elektronizálódik is, ez a hangszer teljesen a pulcinellai világon belül van.”

Hát erre aztán tényleg összezavarodtam. Úgy éreztem magam, mint azoknál a filmeknél vagy könyveknél, ahol az utolsó csavar az emberrel újranézeti / olvastatja a művet. Úgyhogy újra meghallgattam a Ça-t, de már nem az volt, mint elsőre. Ez más volt. Mintha a Pulcinella kvartettből kvintetté vált volna, mintha ez a híres „Elka” a csoport ötödik tagja lenne. Az az igazság, hogy egy ilyen orgona több, mint puszta hangszer: inkább egy bútor, egy zenekar, egy piramis az összes rejtélyével, titkos szobácskáival, nyitott koporsóival. Meg aztán ez a reciklálás is olyan szép. Ez az elhagyott orgona, amelyet négy francia preparátor újjáéleszt. Talán a cím, a Ça ezt is jelenti: egy alvó szörnyet, akit ezen hangszeres zene Frankenstein doktorai felébresztenek mély álmából.

Egy másik mulatságos dolog: én akkor fedeztem fel ezt a lemezt, amikor a lányom felfedezte a beszédet. Minden tárgyra, személyre, helyzetre azt kérdezte: „Ça ?” („Ez?”) Mert ez a Ça valójában és főképp egy nagy lomtár. Nekem mindig nagyon tetszett a Pulcinellában ez a kicsit szélütött, zötykölődő, punkos jelleg. Ez a nagy zsák, amibe az ember mindent beledobál, amit szeret, ismer, tud, és nem fél, hogy az egyik bepiszkítja, széttépi, felfalja a másikat. A Ça mintha mindezt most kitenné a napra. Ez az első album a történetükben, ami inkább improvizációkból, nem annyira leírt zenékből áll, és ebben számomra több a távlat, a lankadtság, az igazi-hamis megállás, mint régebben. Mint egy színész, aki idővel nem fél már a szavak közötti csendektől, sőt, el is nyújtja őket.

És ebben a Pulcinella – ellentétben a szintetizátor-történettel – meg is erősített: „ehhez az albumhoz az volt a jelszavunk, hogy olyan darabokat csinálunk, amelyek kevésbé alapulnak a megszakításokon. Az idő múlásával ma már nem annyira szeretjük a korábbi „zappingolást”. Úgyhogy hagytuk, hadd tartsanak hosszabb ideig a részek, kitartottunk egy-egy groove-nál, amit korábban nem mertünk, mert féltünk, hogy untatjuk a hallgatót.”

Ray Bradbury (a Fahrenheit 451 és a Marsbéli krónikák szerzője) A zen az írásművészetben című munkájában három tanácsot adott a kezdő íróknak : Munka, Lazulás, Nem-gondolkodás. Az az érzésem, hogy a Ça-ban a Pulcinella megvalósította ezt a szentháromságot: a 2004-es kezdeteik óta végzett munkájuk alapján ma már nyugodtan elengedhetik magukat. Még a darabok címeiben is. Az ilyesmi, mint a „Megsimogattam a vámos kutyáját” , szinte egy haiku, amibe mindent bele lehet képzelni. Mint egy erősen szimbolikus álom – egy « ez », ami biztosan valami bizarr dolgot fog felnyitni. Olyan, mint egy szelíd, de egyben veszélyes dolog. Mint egy megdöntött tabu. Mint a Pulcinella hatodik albuma, ami már nem törődik a vámosokkal, akik a műfajok, stílusok, esztétikák határait őrzik. Nem, ezek a fiúk ugyanazzal a gesztussal tudnak simogatni, ugatni és ellazulni.

Mathieu Durand
Fordítás: Rácz Judit