A FEHÉR ZONGORÁNÁL

Amikor 2016-ban először hallottam Marcin Masecki előadásában James P. Johnson régi ragtime-jait, rögtön feltűnt, hogy a tudás és a zenei tehetség egyaránt szükséges volt, hogy eljuthasson erre a magas szintre. A zene, amely a tizenkilencedik és huszadik század fordulóján a jazz egyik alapköve lett, az ő kezei alatt egészen új dimenziót kapott: személyessé és titokzatossá vált, ugyanakkor pulzáló, életteli és kortárs. A ragtime Masecki interpretációjában nem ’revival’, hanem egy új szellemiség születése a személyes alkotói világából, hiszen ez az egyik legkorábbi szenvedélye. „Ez a stílus indított el engem a zenei pályán annak idején – magyarázta Masecki egy koncert szünetében – kilenc évesen hallottam és megőrültem érte. Egy ember fehér zongorán játszotta és én rögtön a helyébe képzeltem magam. Azóta sosem játszottam ragtime-ot közönség előtt, úgyhogy elhanyagoltam ezt a szenvedélyemet, amit csak mostanában engedtem újra fellángolni.” Szenvedély, ez itt a kulcsfogalom.

Mégis elképzelhető, hogy azok a hajdanvolt pionírok, a fekete zene teremtői, akik a bluesnál és a spirituálénál műveltebb irányba indultak, és ezt a keveréket összehozták az afrikai gyökerekből meg az öreg kontinens zenéjéből, a lemez ritmikai és harmóniai újításai hallatán a fejüket csóválták volna. Talán még fel is háborodtak volna a hagyomány védelmében, mondván, akármi is ez, de nem ragtime. Viszont lett volna valaki évtizedekkel később, aki Masecki ragjeit hallva biztos örült volna: Thelonious Monkról van szó, akinek a szelleme ott lebeg a Ragtime felett.

Ez az album a ragtime sok hagyományát eleveníti fel, miközben többféle módon is utal rá, hogy előadójuk tévedhetetlenül európai személyiség. A lengyel zongorista kiemel környezetéből egy ma már valamennyire anakronisztikusnak ható zenét, ami szövegkörnyezetét vesztve viszont majdnem jelentését veszti, de 2018-ban új értelmet kap, különlegességként és értékesként tűnik fel. Hasonlít a régi dallamokra, mégis más. Valami új.

Monk is játszotta a Dinah-t és a Between the Devil and the Deep Blue Sea-t, − nem szokványos választások az album darabjai között −, melyeket kőkeményen a sajátjává alakított. Masecki, talán Monk leginkább méltó követője azok közül, akik Európában léptek erre az útra, hasonlóan viszonyul az anyaghoz, és a zenét, amely gyerekkorában annyira lenyűgözte, átemeli a jelenbe. Eközben tisztelettel és hódolattal, kompromisszumok nélkül emeli magához. A pályája csúcsán lévő zongorista tökéletes azonosulást hoz létre az eredeti ragtime-ok ritmusa és saját egyéni ritmikai felfogása között, mialatt melódiáinak vonala szinte bolyong a szinkópált osztinátók körül, amelyek kiszámíthatatlanok és nyugtalanok lesznek Masecki előadásában.

Azután pedig ott van az a kelet-európai melankólia, már-már népies hangulat, amely feltör például a Kołysze című számból, ezzel új tájképeket beemelve a percepciónkba. Szinte egyben látjuk a varsói utca hideg kövezetét a közép-nyugati amerikai városéval. A Langsam pedig, talán a valaha felvett leglassabb ragtime, vodkás ízű szomorúságot áraszt szét a jazzkocsmában, legyűrve a bourbon és a szivar illatát.

Masecki régi harcostársát és barátját, Jerzy Rogiewiczet is itt találjuk, lassan olyanok ők, mint a sziámi ikrek. A dobos, aki játszott a Levity, a Pink Freud és a Profesjonalizm zenekarokban (utóbbiban a zongoristával), az ideális tettestárs ezekhez a repülésekhez és merülésekhez, hol dinamikus, hol csak utánzó, mintha Masecki testének meghosszabbítása volna a dobfelszerelés is. A duó türelmesen épít fel minden számot, engedi őket bővülni, fejlődni a ragtime adott szabályrendszerén kívül, és így nem körkörös, hanem felfelé ívelő spirál formát ad nekik.

Masecki képes kitágítani egy látszólag zárt ritmikai képlet határait, s ez ad igazi lendületet a zongorista egyik briliáns kvalitásának: rögtönzési tehetségének. Pályájának jelenlegi szakaszában Masecki már mindent bejárt, mindent csinált, játszott Beethovent miközben ugyanazokat az érzékszervi korlátokat kellett elszenvedje, amiket a zeneszerző; Scarlatti darabokat csűrt-csavart tetszés szerint; írt polonézeket egy szvinges katonazenekarnak meg szimfóniát zongorára és fúvós zenekarra. Most a legjazzesebb Masecki áll előttünk, a zongorista, aki az improvizációt teszi meg stílusa és mondandója lényegévé, szublimálva az egykori kilenc éves fiú érzéseit, aki azonosult azzal a muzsikussal a fehér zongoránál. Végső soron Masecki túllépett ezen, mert ezt a stílust soha senki még úgy nem játszotta, mint most ő. Még Monk is büszke lenne rá. Mi több, táncot is lejtene Masecki ragtime-jaira, bizony!

Yahvé M. de la Cavada
Fordítás: Zipernovszky Kornél