A TEMPUS szólólemez hárfára, gitárra és énekhangra. Hangszálak, megpengetett és meghekkelt húrok. Megpróbáljuk másképpen érzékelni az időt, mintsem szenvedni az elmúlásától. Inkább táncoljunk, játsszunk és barátkozzunk vele.

Most visszatértem egy nyersebb, akusztikusabb és minimalistább zenei formához. Évekig kísérleteztem az akkoriban még újszerű hangszerrel, a kromatikus húros hárfával – amely később elektromos lett –, gazdag elektronikus hangszereléseket alkotva, aztán kedvem támadt leegyszerűsíteni a hangzást, hogy középpontba állítsam a hárfát, meztelenül, hallhatóbbá téve a spektrumait.

A TEMPUSban visszatérek első, gyermekkori hangszeremhez: a kelta- vagy karos hárfához. Valamint a gitárhoz, amivel eddig csak a szobámban játszottam. A két hangszer itt gyakran eltér szokásos funkciójától: előkészítik és átalakítják a kompozíciókat. A karos hárfa hangolása a különböző oktávok lehetséges aszimmetriáját követi, hogy multimodális harmonikus távlatokat nyisson meg. Gyakran ütőhangszerhez hasonló játékmódja kifejezetten inspirálódik a dobolásból. Mindig is dobosnak álmodtam magam, mivel a kis, preparált húros hangszerkészlet fiktív nagydobot, illetve pergődobot imitál.
A gitárt gyakran úgy használják, mint a moduláló hárfát, jobb kézzel és fordítva. Együtt egy kétfejű, húros hangszer-kimérát alkotnak: képzeletbeli, deformált folkot, kézműves soult, nyers transzokkal és impresszionista színekkel átszőve.

Minden dal ráérősen, spontán és intuitív módon készült, kottaírás és mérlegelés nélkül, csak érzés alapján, felhasználva az analitikus vakságot, amelyek az esetlegesen nyitott hangolások következményei. A gesztusok és a fül döntött, anélkül, hogy a formák előre megfogalmazott elképzelésekhez vagy koncepcionális szokásokhoz igazodnának.

A szövegek francia és angol nyelven íródtak. Mindegyik nyelv egy-egy különböző hangszer-anyag: az „angol-fa” csomóival, domborzati hangsúlyaival és szilárd ízületeivel; a „francia-szövet” folyékony és hullámzó. Mindegyik a maga módján segíti a komponálást és formálja a zenét: kibontakoztatva saját időbeliségét, színét, textúráját, ellenállását, fényét és a jelentéssel való szembenézés módját.

A TEMPUSban az idő a történet tematikája, tárgya, helyszíne és főszereplője. A szövegek feltárják ennek a szónak számos arcát és maszkját, amelyeket tévesen és önkényesen használunk, anélkül, hogy tudnánk, hogy egy valós entitásra, társadalmi konvencióra, mentális konstrukcióra vagy intim érzésre utalnak-e (C’est vous qui passez).

Jogot formálunk az időre egy olyan világban, amely sietteti, tömöríti, szabványosítja és kiárusítja azt. Hallhatjuk, ahogy újra lélegzik (Rhinocéros), meghajlítjuk, összehajtjuk, mint egy szövetet, és felfedezzük szellemekkel benépesített faágait (Time Creases, Reverse). Az idő meggyógyítja a vakságot és beforrasztja a sebeket (Black Light). Képekre világít rá, miközben a zavaros vizeket megtisztítja (See). Találkozunk a tolvajokkal és a kizsákmányolókkal (Time Thieves, Le Nerf de la guerre), és megpróbáljuk visszanyerni az idő végtelenségét – a sürgetés ellenére –, amely nélkül semmilyen paradigmaváltás nem lehetséges.
Felfedezhetjük a figyelem régi és új ökológiáit, visszaadva értékét a lassabbnak, a nem látványosnak és a „haszontalannak”.

Fiatalságot fetisizáló korunkban a TEMPUS az életkorra és az idő nyomaira tapasztalati kincsként tekint. A halál itt inkább egy barát, akivel beszélgetni, énekelni és táncolni lehet (Meaning), mintsem egy szörny, akitől elfordítanánk a tekintetünket (Le Point du Temps). A TEMPUS a barokk hagyományok szerinti zenei pompa: tabló a halálhoz fűződő viszonyunkról és elfordulási stratégiáinkról (Je n’oublie Personne).
Memento mori, amely félelem és nosztalgia nélkül, örömmel és játékosan próbálja szemléltetni a múlandóságot.

Az időbeli utópia (Utempia) kísérletében maga az idő szabadon áramló, kitalált, rugalmas és nem kereskedelmi fogalomként jelenik meg. A Chronos lineáris és mennyiségi idejét szándékosan elhagyjuk a Kaïros, a minőségi idő, és az Aïon, a ciklikus idő javára. Itt egy időbeli Libertalia (társadalmi utópia) jön létre, ahol újraírhatjuk saját érzékelési törvényeinket.

Megpróbálok vízként élni a jelenben, szabadon, lágyan, vadul, nyugodtan és radikálisan.
Dalaimmal erre hívlak meg benneteket.

Laura Perrudin