Mondjuk ki nyíltan: a La Litanie des Cimes egy blues zenekar. Franciás, kamarazenei jellegű, súlyos és mégis elegáns, kiművelt ösztöntől vezérelt bluest játszik. A Woodlands a La Litanie des Cimes formáció második lemeze (az együttes nevének jelentése: Csúcsok litániája – a ford.), amely a legnagyobb francia jazzmagazinok kritikusai által messzemenően elismert (4fff Télérama, Choc Jazzmag, Elu Citizenjazz) első opus után tovább erősíti bennünk ezt a képet – elég meghallgatni a Triplett Tragedy című tradicionális éneket Doc Watson and the Watson Family kincsestárából).
A triót Clément Janinet (hegedű) alapította 2019-ben, Élodie Pasquier (klarinét) és Bruno Ducret (cselló) társaságában. Zenéjük a fogadalmi és krónikás zenék sorába illik, amilyen maga a blues is volt az Atlanti-óceán túlpartján, vagy amilyenek az afrikai varázslók apró részletekig kidolgozott zenéi, de a hagyományos francia kultúrákban is megtalálhatók ezek nyomai. Összegyűjtik, összerendezik őket, aztán továbbadják a hallgatóságnak. A trió is ezt az utat járja: nagyszabású gesztusok és kis történetek, harmonikus elmélkedések és pogány szertartások követik egymást. 
Semmit sem mutatnak meg csak úgy, a zene ereje éppen a megidézés folyamatában rejlik. Így nem meglepő, hogy a hangok erdejében (woodlands = erdőség) az improvizáció még szabadabb, gazdagon díszített, befelé tekintő és rendkívül kreatív. A három hangszer között cserélgetett harmóniákat újra meg újra átírja a motívumok ismétlődése. A dialógusok legalább annyira szenvedélyesek, mint amennyire zaklatottak, tomboló energiák hajtják őket. A vonóshangszeres játék precizitása megágyaz a klarinétnak, amely így különösebb erőfeszítés nélkül is érvényesülni tud. Amolyan meghitt rendetlenség tárul elénk, a vonalvezetés élénksége áll szemben a dallami kifinomultsággal. Nem lehet nem meghallani, hogy mennyi nyitottság van ebben a zenében, hogyan emelkedik egészen a csúcsokig és más magaslatokig, melyeket gyakran pusztán azért mászunk meg, hogy magunkba mélyedhessünk.
A trió elegáns felszíne mögött ott forrong valami egészen organikus, fás, érzékeny vonás – valami nagyon életteli. Zenéjük második lemezükön is nagyon ‘látványos’, de a szó bensőséges értelmében. A La Litanie des Cimes struktúrái szemet gyönyörködtetőek. Clément Janinet, Élodie Pasquier és Bruno Ducret képzeletbeli képeket varázsolnak elénk, amelyek mulandóságuk ellenére tartósak, törékenységük ellenére szilárdak. A zene a mélyben dolgozik, mégsincs benne semmi "dark", épp ellenkezőleg. A Woodlands darabjaiból, mint például a Quiet Waltz, fény születik. Kifinomult, templomi fény. Olyan felépítmény, amely háttérbe szorítja a stiláris effektusokat, hogy a hegedű és cselló ritmikai és harmóniai felfedezései, a klarinét bársonyos ellenpontja jobban érvényesülhessenek. A trió zenéje így játszadozhat a hármas számmal, az aszimmetria adta csodálatos lehetőségekkel. Három szín, három hangszeres művész, három ok arra, hogy elmerüljünk a Woodlands fénnyel teli erdejében. Például abban, ahogyan mondjuk a Shadows kibontakozik: a fafúvós egyre jobban belemelegszik a játékba a vonósok kettősfogásaival, amelyek Clément Janinet rokon projektjének, az O.U.R.S.-nak Crions című darabjából származnak (vö. BMC CD307).
Itt, a Woodlands-ben világosan látszik a kapcsolat az amerikai repetitív zenékkel, a free jazz alakjaival. A Let’s Turn! Ornette és Dolphy harmóniavilágát Steve Reich rögeszmés motívumaival vegyíti, az Epilogue ugyanerre az alapelvre improvizál, az Ornette Under the Repetitive Skies pedig hangsúlyosan és csak látszólag türelmesen kacsint ki a fenti kombinációra. Végül a With The Neck valami más előtt tiszteleg: a nyugat-afrikai hegedű, a sokou előtt, amely Clément Janinet másik vonós projektjének kölcsönözte nevét, és mindenekfelett a mali sokou-játékos, Bina Koumare előtt. A hagyományos hangszerkészítés lépéseit követve Janinet még tököt is termesztett a kelet-franciaországi vidéken, hogy saját sokou-t készíthessen magának. Amikor éppen nem a kertjét műveli, Clément Janinet tanulmányokat folytat a szub-szaharai Afrikában, és egyensúlyozni próbál számos projektje között, amelyeket 2018 óta folytat a tűző nap hazájában. Ilyen a Guembri Superstar, Clément Petit és Benjamin Flament részvételével, vagy a Sokou, amely az Adam Sidibével való találkozásból született, és amelyben Clément Petit, Hugues Mayot és Joachim Florent (utóbbi kettő az O.U.R.S.-ban is játszik) a francia folk és az amerikai repetitív zene határán táncol. Ezen projektek mindegyikét a hihetetlen törékenység és kíváncsiság hajtja, és a szoros egység szilárdítja meg.
Ez még inkább érvényes a La Litanie esetében, amelyben Élodie Pasquier-t és Bruno Ducret-t hallhatjuk. Utóbbi zenész családban nevelkedett, 6 éves korában kezdett el zenélni, végigjárta Montreuil-sous-Bois, Nîmes, Montpellier konzervatóriumait, majd a párizsi ATLA iskolát. A hosszú út során zeneszerzést tanult, amelyet olyan, különböző hátterű zenészek oldalán sajátíthatott el, mint Louis Sclavis, Matthieu Metzger, Nosfell vagy Jean-Philippe Viret, illetve a családi kapcsolatoknak köszönhetően D’de Kabal, Marc Ducret, Hélène Labarrière, Jacky Molard és Dominique Pifarély. Csellista és gitáros több jazz-zenekarban, például a Lady M és a Komorebi együttesekben, de más típusú zenével is foglalkozik, például kamarazenél a Bayou vonósnégyessel, tradicionális zenéket játszik Jacky Molard, noise rockot Adolf Hibou és dalokat a Connie & Blyde duóban.
Élodie Pasquier remek klarinétoshoz méltóan jól ismeri a pódium nyújtotta teret és lehetőségeket. Ebben nagy szerepe van az  előadóművészetben szerzett sokéves tapasztalatának, különösen Jean-Marie Machado (Danzas és L’Amour sourcier) és a La Campagnie des Musiques à Ouïr oldalán. Ezt megelőzően olyan zenészek keresztezték útját a színpadon, mint Carla Bley, Tigran Hamasyan, Louis Sclavis, Jim Black, Nasheet Waits és Avishai Cohen. Egyaránt láthattuk őt szólóban, de a Mona nevű kvintettben is, amelynek ő volt a zeneszerzője és vezetője, valamint az orTie duóban Grégoire Gensse-szel, a The Very Big Experimental Toubifri Orchestra alapítójával, ahol hangszeréből viharok és elsöprő riffek törtek elő.  
Ugyanez a minőség mutatkozik meg Ducret és Pasquier játékában Clément Janinet mellett, ebben a csúcsokon lejtett táncban, ezen az egyszerre kesernyés és simogató „csúcstalálkozón”. S mindezt vigasztaló blues-ként csomagolják.

Guillaume Malvoisin
Fordítás: Galloman Fordító- és Tolmácsiroda