Ismeretlen tél 

Nevek. Olyanok, mint a kódok. Minden név mögött egy életrajz rejtőzik. Ám még az „életrajz” szó is csak egy közhely, amely egy egész halom megélt pillanatot, elmulasztott lehetőséget, tudatos döntést és külső sorstényezőt, megrostált emlékképet és nyitott várakozást, felületes találkozást és bensőséges kapcsolatot, külső projekciót és statisztikai áttörést takar. A név valami megváltoztathatatlant jelent, amelynek a koordinátái pillanatonként változnak. Egyes aspektusai előtérbe kerülnek, mások pedig a háttérbe húzódnak. Ha halljuk vagy olvassuk Hasse Poulsen, Tomasz Dąbrowski és Fredrik Lundin nevét, mindenkiben más és más asszociációkat ébresztenek. Van, aki jobban kapcsolódik hozzájuk, van, aki kevésbé. Van, aki számára ezek a kódok egy történetet, egy hangzást, konkrét ötletet jelölnek. Másnak pedig csak a név hangzása keltheti fel az érdeklődését. Hasse Poulsen: mintha varázsige lenne, ami megnyitja a végtelen lehetőségek tárházát, ugyanúgy, mint azok a mágikus szóösszetételek, mint hogy Tomasz Dąbrowski vagy Fredrik Lundin.
Hangok. A nevek aláírásaként működnek, akusztikus ujjlenyomatként, egyszeriek és egyéniek. Végül is persze a „hang” fogalma is kisiklik az ujjaink közül. Hiszen amit akusztikus síkon tudomásul veszünk, csupán a külső megjelenése egy nagy, belső kórusnak, amely végső soron megbízhatóan felismerhető kifejezéssé vagy idiómává áll össze. Tudatosan vagy tudattalanul használjuk a hangunkat, hogy elmondjuk, amit ki akarunk fejezni. Úgy vezet belülről kifelé, mint egy kijárat a személyiségünk belső autópályájáról az általunk észlelt külvilágba, majd onnan az előre elképzelt tapasztalat horizontjához. Tudjuk, mit akarunk mondani, viszont amit azzal kiváltunk és ami ebből visszajut hozzánk, az ideális esetben teljesen nyitott. A hangszerek a hangunk kiterjesztései. Hasse Poulsen, Fredrik Lundin és Tomasz Dąbrowski elmennek a lépéseik hatótávolsága legszéléig, aztán mind a hárman a lehető legnagyobb ívben jutnak el a belső kórusuk kakofóniájától a kifejezőképességük kifürkészhetetlen távlataiig. E két pólus között bontakozik ki az egyéni és kollektív lehetőségek és interakciók határtalan együttese.
Dalok. Nincs rájuk meghatározás. Egyszer kitalálják, és attól kezdve létezik, pontosabban mindig is létezett, mert a koordinátáit – hangok, hangzások, dallamok, harmóniák, ritmusok, hangerő – a kikezdhetetlen teremtés örökké érvényes végtelensége határozza meg (nevezzük bárminek). Mi különbözteti meg az egyes dalokat? A név, aki kitalálja, és a hang, ami előadja őket.
Dalok gyűjteménye az Unknown Winter, amelyben Hasse Poulsen, Tomasz Dąbrowski és Fredrik Lundin 14, egymástól független találkozót tartanak annak érdekében, hogy a hangjuk éppen aktuális helyzetében egymásra hangolódjanak. A dalok egy része szakrálisnak hat, mások lázadozónak. Hármuk párbeszéde olykor szelíd és empatikus, máskor viszont megdöbbentő végletek felé tör. Miközben körbehízelgik egymást egy dallal, már akár a következőben is előfordulhat, hogy áthidalhatatlan távolságot tartanak. Hasse Poulsen mindig Hasse Poulsen marad, ennek ellenére 14 különböző alakban találkozunk vele. Ugyanez igaz Fredrik Lundinra és Tomasz Dąbrowskira. A kódok feloldódnak, nyelvek, hangsúlyok és hangszínek úgy sorakoznak, mintha vízfestményeket nézegetnénk. A tapasztalatok és hagyományok minden egyes darabban új fókusz köré rendeződnek.
Pillanatok. Mindegyik a maga lehetőségeinek teljességét öleli fel. Egyszerre szimbolizálja az alfát és az omegát, valamint a közbeeső esélyek miriádját. Ezért nem csak azon múlik minden, hogy mit mondunk, jelentéssel bír az is, amit szántszándékkal kihagyunk, ami nincs jelen egyáltalán. A fény jelenléte teremti az árnyékot. Kevésbé valós lenne az árnyék, mint a fény? Egy dobfelszerelés nélküli dobszóló nyitja meg az üresen hagyott helyiértékek körtáncát, amelyeket ezen az albumon a hallgató fantáziájának kell kitöltenie. A senki által nem ismert tél, bogártávlatból látott szent helyek és megannyi más paradoxon, amelyek nem is akkora ellentmondások. Az Unknown Winter pillanatfelvétel, amely a véletlen elvét elviszi a végsőkig. Minden, ami ezekben a dalokban történik, olyan kérlelhetetlen logikát követ, amely során a rögtönzés és zeneszerzés szokásos fogalmai ozmózisban oldódnak fel a felismerhetetlenségig. Nem fontosak a formális folyamatok: a helyzetre alkalmazott döntések kerülnek inkább előtérbe, amelyeket részben a zenészek hoznak a saját hátterükből kilépve, részben maguk a dalok irányítanak. Minden döntés visszavonhatatlan és elkerülhetetlenül vezet a következő helyzethez, és így tovább. Mert a pillanatok tudatos összeláncolása az – nem több és nem kevesebb –, amit zeneként ismerünk.
A nevek nevek, a hangok hangok, a dalok dalok, a pillanatok pillanatok. Az Unknown Winter pedig Unknown Winter. Lehetne ez egy másik album is más nevekkel, hangokkal, dalokkal, de nem az, ugyanis itt három olyan muzsikus hallható, akik az egyéni és kollektív tudatosság legmagasabb szintjén, a pillanat kikerülhetetlenségét tudomásul véve a múlt és jövő Higgs bozonba folytatódó széthullásával szemben egy eltűnő jelent fogadnak örökbe.