A kvartettezés során tettem azt a fontos felfedezést, hogy a zenei kisugárzás ereje az, ami az előadás nélkülözhetetlen spontaneitását adja, és megtölti élettel.

Úgy gondolom, hogy ennek a vezénylésben is döntő jelentősége van, hiszen a vezénylés elsősorban spirituális tevékenység, és nem az ütéstechnikán múlik. A dirigens kisugárzása a meghatározó, ahogyan megéli a zenét.

Végh Sándor

Az évek folyamán újból és újból alkalmam volt hallgatni tanítását, munkáját és hangversenyeit a Camerata Academicával.

…és a próbasorozat Prussia Cove-ban, melyre meghívott… Beethoven Nagy fúgáját készítették el egy héten át 16 vonóssal. Ahogyan a mű minden mozzanatát megelevenítette, megfoghatóvá tette, ahogyan Bartók felől is nézve egy új Beethoven-képet varázsolt elénk – életem egyik legemlékezetesebb élménye.

Találkozásomat Végh Sándorral a sors nagy ajándékának tekintem.¹

Kurtág György

Szavakkal tényleg nehezen elmondható, hogy mit is csinált, amikor vezényelt. Talán akkor járunk a legközelebb a valósághoz, ha azt mondom, valahogy belerajzolta, belefestette a zenét a levegőbe. ²

Schiff András

¹ A „Festival Begegnung – Hommage an Sándor Végh” (2007. május 18–20.) programfüzete, 70–71. o.
² Schiff András: A zenéről, zeneszerzőkről, önmagáról (Budapest: Vince Kiadó, 2003), 88. o.

---

Elég volt egy pillantás

Végh Sándor – hegedűművész, kamarazenész, dirigens és tanár –, a XX. század egyik legjelentősebb muzsikusa Kolozsváron született 1912. május 17-én.

12 évesen felvételt nyert a budapesti Zeneakadémiára, ahol Zsolt Nándor, majd Hubay Jenő növendéke volt, kamarazenére Weiner Leó és Waldbauer Imre tanította. Egy évig zeneszerzést is tanult Kodály Zoltánnál. 1929-ben Reményi-díjat nyert, 1931-ben kapta meg diplomáját a Zeneakadémián, és ugyanekkor Hubay-díjban is részesült.

Első vonósnégyesét, az Új Magyar Vonósnégyest 1935-ben alapította meg. 1936-ban több európai városban – így Budapesten és Bécsben, valamint az Új Zene Nemzetközi Társaságának fesztiválján Barcelonában – Végh együttese mutatta be Bartók V. vonósnégyesét. A bemutatók előtt maga a szerző is többször foglalkozott a pályája elején álló kamaraegyüttessel, és a próbák során igen jó munkakapcsolat alakult ki Végh és Bartók között, ami a későbbiekben is megmaradt.

Második vonósnégyesét 1940-ben alapította. A Végh-kvartett 1946-ban részt vett a Genfi Nemzetközi Zenei Versenyen, ahol a zsűri egyhangú döntéssel nekik ítélte az első díjat; ezzel kezdetét vette az együttes három évtizeden átívelő világkarrierje. Végh Sándor a versenyt követő években Franciaországban, majd Svájcban és Németországban élt, végül élete utolsó évtizedeiben Ausztriában, Salzburgban talált otthonra.

Végh a század legkiválóbb muzsikusaival zenélt együtt. Fellépett többek között Dohnányi Ernő, Fischer Annie, Mieczysław Horszowski, Wilhelm Kempff, Rudolf Serkin, Yehudi Menuhin kamarapartnereként. Pablo Casalsszal hosszú éveken át játszott együtt a legendás csellista Prades-i fesztiválján. 1964-ben az olaszországi Cervóban Végh megalapította saját kamarazenei fesztiválját, mely mind a mai napig megrendezésre kerül, és amelyen az elmúlt majd öt évtized során számos világhírű muzsikus lépett fel.

Végh egész életében kiemelt fontosságot tulajdonított annak, hogy a felnövekvő generációknak továbbadja tudását. 1941–46-ig a budapesti, majd a baseli, freiburgi, düsseldori és salzburgi zeneakadémiákon vezetett hegedű osztályt, és számos mesterkurzust is tartott a világ különböző pontjain. 1972-ben a dél-angliai Cornwallban, Prussia Cove-ban létrehozta az International Musicians Seminart, mely mesterkurzus a mai napig híven őrzi Végh zenei örökségét.

Húsz évvel a Végh-kvartett megalapítása után, feltehetően 1961-ben hozta létre volt növendékeiből a Végh Sándor Kamarazenekart az akkor már nagy hírnévnek örvendő muzsikus. Az együttes 1961 őszén Svájcban és Németországban turnézott, 1962-ben és 1963-ban a Prades-i Fesztiválon, majd 1964-ben Cervóban is fellépett. Anyagi nehézségek miatt azonban a zenekar hamarosan kénytelen volt befejezni tevékenységét.

Dirigenssé válásában Végh a döntő impulzust az egyesült államokbeli Marlborói Zenei Fesztiválon kapta, ahol pályájuk elején álló kiváló fiatalok kamarazenéltek hírneves muzsikusokkal, és a résztvevők alkalmi zenekart is alkottak. Végh négy alkalommal, 1974-től 1977-ig vett részt a Marlborói Fesztiválon, és mind a négy évben vezette a zenekart, amelyben ezekben az években olyan, később világhírűvé vált muzsikusok is játszottak, mint Kim Kashkashian, Yo-Yo Ma, Mischa Maisky és Shlomo Mintz.

A Camerata Academica Salzburg kamarazenekart az 1951/52-es évadban alapította Bernhard Paumgartner a salzburgi Mozarteum tanáraiból és diákjaiból. A zenekar rövid idő alatt jelentős ismertségre tett szert: állandó meghívottja lett a Salzburgi Ünnepi Játékoknak, s hosszú éveken keresztül olyan kiváló művészek voltak az együttes visszatérő szólistái, mint Clara Haskil és Anda Géza. A hatvanas években a zenekar idősödő vezetője mellett több dirigens is megfordult a Camerata élén. A tagok is gyakran cserélődtek, és az együttes egyre vesztett hajdani fényéből.


1978-ban Végh Sándor vette át a salzburgi Camerata Academica vezetését. Az ezt követő majd’ két évtizednyi közös munka során az együttes második virágkorát élte, s a világ legjobbjai közé került. Számtalan külföldi vendégszereplés mellett 1983-tól a zenekar ismét rendszeres vendége lett a Salzburgi Ünnepi Játékoknak. Végh, miután átvette az együttes vezetését, lassanként az egész zenekart lecserélte, egyedül a nagybőgőst hagyta meg. A Camerata hangzásvilágában meghatározó volt, hogy vonósai jellemzően Végh-tanítványok voltak. Ennek eredményeképp egy olyan egyöntetű vonóshangzás és stílusegység jött létre, mely egyedülálló volt a maga nemében. „A Camerata számomra hangszer, tagjai lelkem minden rezdülését megérzik. Igen sok örömet adnak.”³ – vallotta Végh egy interjúban.

Végh Sándor nem a szó szokásos értelmében volt karmester. A Camerata olyan volt kezei alatt, akár egy többszörösére növelt vonósnégyes. Nagyon sok próbát tartott, és aprólékos munkával dolgozta ki a műveket. A zenekar gyakran még az ő érkezése előtt elkezdte a munkát, de elég volt, hogy belépjen az ajtón, az együttes máris egészen másképp szólt. A Camerata tagjai mesélik, hogy Végh rendkívül inspirálóan hatott rájuk; a jelenléte olyan erős volt, hogy képtelenség volt más módon zenélni, mint ahogy ő azt elképzelte és sugározta. Elég volt egy pillantás, egy mimika, egy gesztus, egy mozdulat, és minden a helyére került. A Camerata eleinte kis létszámú vonószenekarként működött, amely legfeljebb két oboával és két kürttel egészült ki. Később az együttes létszáma gyarapodott, a fúvóskarban nem egyszer neves szólisták is boldogan fellépést vállaltak.

Salzburgi zenekar lévén a Camerata kiemelt figyelmet szentelt Mozart életművének. Végh számos Mozart-művet játszott lemezre zenekarával, a divertimentók és szerenádok felvétele Grand Prix du Disque díjat nyert. Végh Mozart-interpretációit rangos elismerésekkel jutalmazták, megkapta többek között Salzburg városa és a bécsi Mozart Egyesület arany medálját. Mozart kapcsán egy interjúban Végh így fogalmazott: „Mi Mozart? A helyes mérték, a helyes forma, amely olyan tökéletes, mint a kozmosz formái az atomtól kezdve a világmindenségig. Ahogy a világmindenségben természetes harmónia lakik – a Harmonia mundi –, ugyanúgy azt érzem, hogy Mozart zenéje magában foglalja a világnak ezt a harmóniáját – és mozgásában magában foglalja a természet ritmusát.” ⁴

A Camerata élén Végh dirigálta Schubert összes szimfóniáját; a „Nagy” C-dúr szimfónia elvezénylésével ifjúkori vágya vált valóra. Zenekarának gazdag, változatos repertoárjában megtaláljuk továbbá Bach, Bartók, Beethoven, Berg, Brahms, Dvořák, Haydn, Mendelssohn, Schönberg, Stravinsky, Veress, Weiner, Wolf és mások műveit is.

Élete utolsó két évtizedében Végh Sándor művészi tevékenységében a dirigálás került egyre inkább előtérbe. Ezekben az években Végh változatlanul koncertezett hegedűművészként is, míg aztán időskori ízületi problémái miatt le nem kellett tennie a vonót. A Camerata mellett Végh időről időre más zenekarokat is vezényelt, többek között az Európai Kamarazenekart, a Berlini és Bécsi Filharmonikusokat, valamint a Bécsi Szimfonikus Zenekart.

Végh Sándor magánemberként ugyan korábban többször is ellátogatott Magyarországra, muzsikusként azonban csak 1984-ben tért haza, hogy mesterkurzust tartson a Zeneakadémián. Előadóművészként kereken negyven évvel utolsó budapesti fellépése után, 1986-ban hallhatta őt ismét a magyar közönség. Első magyarországi mesterkurzusát továbbiak követték. Dirigensként is többször fellépett budapesti koncerttermekben, a Camerata Academica Salzburg mellett a Budapesti Fesztiválzenekart és a Weiner–Szász Kamaraszimfonikusokat is vezényelte.

Művészetének elismeréseképp számos kitüntetést és díjat kapott, többek között a Brit Birodalom Érdemrendjét (Honorary Commander of the Most Excellent Order of the British Empire, 1989), a francia Művészeti és Irodalmi Érdemrend Lovagi fokozatát (Chevalier de l’Ordre des Arts et des Lettres, 1989), az Osztrák Tudományos és Művészeti Érdemrend I. osztályát (Österreichisches Ehrenkreuz für Wissenschaft und Kunst I. Klasse, 1992). Magyarországon megkapta a Magyar Népköztársaság Aranykoszorúval díszített Csillagrendjét (1987), a Pro Cultura Hungarica díjat (1995) és a Budapest Díszpolgára címet (1995). A Liszt Ferenc Zeneművészeti Főiskola tiszteletbeli tanárává fogadta (1992), a Végh-kvartettel pedig Bartók Béla–Pásztory Ditta-díjban részesült (1989).

A jelen összeállításban hallható felvételeket a Budapesti Tavaszi Fesztivál két koncertjén rögzítették. Az 1993. március 23-i és 1995. március 20-i koncertekre Végh Sándor saját zenekarát, a salzburgi Camerata Academicát hozta el Magyarországra. Az 1993. márciusi hangversenyről Kroó György számolt be a rádióhallgatóknak az Új Zenei Újság című műsorban:
„Nemcsak a Budapesti Tavaszi Fesztivál eddigi legszebb hangversenye hangzott el március 23-án a Zeneakadémián, a Salzburgi Camerata Academica Mozart–Schubert-estje Végh Sándor betanításában és vezetésével egyike volt a legihletettebbeknek, amelyeket a magyar fővárosban valaha is hallottunk. Nem használom a vezénylés szót, mert annak mai szakmai értelme más, mint amit a nyolcvanéves művész csinál együttese élén. … A neveltjeivel, az újból megifjodott, huszonkét vonósra épülő Camerata Academica élén nem kell karmesterkednie, hanem mint korunk egyik legjelentősebb muzsikus egyénisége, mint csodálatos kamarazene-tanár nyilvánulhat meg. Akár egy vonósnégyes előkészítése során, a legapróbb részletekig kidolgozottak az interpretációk, amelyeknek összjátékot irányító részét álla alatt magasra tartott hegedűjével mintegy kiegészítő funkcióban a kiváló koncertmester végzi, hogy Végh Sándor a karmesteri pulpituson, mint afféle Angel Guardian, a zenei folyamatok, a mű vérkeringését és lélegzését biztosítsa jellegzetes váll-, könyök- és kézcsukló-jelzéseivel, amelyek sohasem hegyesek, sohasem szúrósak, mindig a hegedűvonót képviselik, a szüntelenül éneklő tónust, a zene mozarti-schuberti dolce alaphangját.

Félreértés ne essék, nem tagad le ez az előadóművészet jottányit sem az élet zenébe átemelt jeleneteiből és forgatagából, a lélek örvényeiből és tragédiáiból. Minden jelen van karakterek, ritmusprofilok, cezúrák, tempóváltások, dinamikai kontrasztok alakjában. De a megjelenítés, a dolog kimondása, kiéneklése egyben meg is könnyít, szinte feloldoz: így jönnek létre a Schubert-zene boldog tragédiái katarzisok sorozataként.

A zenekar gyönyörűen játszotta ezen az estén a Haffner-szimfóniát Mozarttól és a „Nagy” C-dúrt Schuberttől. Bámulatos az egzakt, kontúros, irányult, de mindig puha vonóshangzás, a Mozart-műben az együttes fúvósbelépések úgy hatottak, mint amikor egy sublót valamennyi fiókját egyszerre húzzák ki; a Schubert-műben a trombiták, a harsonák kamarahangszerekként vettek részt a muzsikálásban, a hangok kötése oly finom és érzékeny, hogy az ember vékonyabb menzúrára gyanakszik; nagyszerűek a kürtösök, gyönyörű hangja van az oboistának, elbűvölő az egész zenélés artikulációja és mindannyian tudják, hogy kivételes képességű, zseniális művész egyengeti útjukat Mozart és Schubert felé.”⁵

Lőwenberg Dániel

³ Dr. Székely György: „Dr. Székely György két interjúja. Salzburg 1993. Végh Sándor Bartókról és a népzenéről”, Muzsika, 36. évf. 11. szám (1993), 17. o.
⁴ Csobádi Péter: „Harmonia mundi, a természet ritmusa. Csobádi Péter beszélgetése Végh Sándorral”, Muzsika, 34. évf. 12. szám (1991), 31. o.
⁵ Sári László (szerk.): A mikrofonnál Kroó György 1981–1997 (Budapest: Magyar Rádió Rt., 1998), 261–262. o. [1993. március 28.]